Hát, kedves Barátom, igazán nem panaszkodhatsz, hogy nem igyekezlek kárpótolni a hosszú hallgatásért, de be kell vallanom neked, most súgnak a fülembe onnan fentről, és tudod, én mindig azt vallottam, egy író dolga, hogy megossza, amit csak ő hallhat meg.

No, szóval, miután már ilyen szépen átrágtam magam a leváláson, és a szerelmen, ma a család körül forogtak a gondolataim.
Eszembe jutott, mikor jó egy éve elköltöztem otthonról. Húúú, hogy én mennyire féltem! El sem tudtam képzelni, mi lesz velem. Csak azt éreztem biztosan, hogy "itt az idő"! Persze, többször megfordult már a fejemben, hogy nem jó helyen vagyok, de erről is azt gondoltam: "lehetetlen", egy négy gyerekes anya nem hagyhatja el a családot.
Aztán jött a Szerelem, és jött a Bátorság, és úgy tűnt minden adott. Találtam egy padlásszobát a nagy könyvtár mellett, közel a színházhoz és úgy éreztem ez az a jel, amire vártam: mennem kell.
Talán Bogyót is ezért volt könnyebb megértenem, mert amit tett, sok mindenben emlékeztetett arra, mikor én jöttem el otthonról. Ő is csak kiugrott a semmibe, mert biztosan tudta, hogy "itt az idő".
Azért persze, ez kicsit olyan volt, mint mikor a hóhért akasztják. Hiába ismered a másik szerepet, mikor el kell játszani, csak a tiédre gondolsz. De ezért is: igyekeztem visszagondolni, milyen is volt az, mikor útrakeltem.

Azóta, látod, igazolt az élet, és azt mondják szerencsés vagyok. Azon törtem a fejem, vajon egy sportoló gondol-e a szerencsére az emelvény tetején, mikor eléri a dobogó legfelső fokát. Úgy képzelem, hogy nem. Hálát ad a sorsnak a gondolatokért, a kapott erőért, a lehetőségekért, de pontosan tudja, hogy a sors önmagában nem elég. Kell hozzá a tett is, kell hozzá az ember, akinek nyitva a füle és meghallja az üzenetet, és nyitva a szíve és megtalálja magában az akaratot és mozgósítja erejét, és cselekedni kezd. A szerencse, Barátom, csak arra jó, hogy ne kelljen kinyitnod a füled, és ne kelljen megvizsgálnod a szíved. Mert ugyan miféle szerencse érhet bárkit? Aki nyer a lottón, az tán szerencsés? Bizony mondom, szerintem nagyobb szerencsétlenség nem is érheti az embert, mintha csak úgy, az ölébe pottyan egy csomó pénz, és azt hiszi, hogy most már övé a világ. Mert a világ, megsúgom neked, Barátom - nem eladó.

Szóval, ott tartottam, hogy lehetetlennek gondoltam, amiről ma már tudom, hogy nem lehetetlen, de azért most elméláztam rajta egy kicsit, hogy vajon miféle félelmek szorítottak engem, hogy ennyit vártam erre az "itt az időre".
Először az ágy jutott eszembe. Az lett idegen. De ugyebár, a házasság része a szex, és egy jó feleség kiszolgálja az urát.
Ma már csak fogom a fejem, Barátom, hogy hogyan lehettem ilyen ostoba! Hát, hol élünk? A középkorban? Talán még mindig törvénybe van iktatva az első éjszaka joga? Mert bár itt már nem szűz lányok bújnak esténként az ágyba, de hova vezetnek vissza a gyökerek, ha nem ide? Hogy akié a föld, azé a jog. Vagy talán kötelez bármiféle törvény a házastársi szexre? Ki verte a fejembe, hogy nekem szeretkeznem kell a férjemmel, akkor is, ha már nem vagyok bele szerelmes?
Ó, persze! A szeretet... Hiszen szeretetből is lehet szeretkezni! Sokáig én is ezzel áltattam magam, de aztán jött a Szerelem, valami örökre kinyílt bennem, és már többet akart, mint a test gyönyörét. A lelkemet akarta! Emlékszem, akkoriban bukkantam rá Radnóti versére, az Előhang egy monodrámához és csak szavaltam, szavaltam, úton-útfélen, hogy mindenki megértse: "Lélek vagyok! Élni szeretnék."

Tündérbogyó, szerencsére (na, ugye! itt a magas labda) mutatta az utat. Én azt mondtam neki: ha megtaláltad a magad útját, indulj el rajta! És ő elindult, úgyhogy nem volt mese, nekem is követnem kellett. Remélem, Barátom, érted: nem Tündérbogyót kellett követnem, hanem a saját utamat. Emlékszem, egyszer azt mondta még a legelején, hogy ha "rendbe hozod az életemet, én is rendbe hozom a tiédet". Ez olyan viccesen hangzott, hogy muszáj volt fülig szaladnia a számnak, de azért kedves gondolatnak találtam. Ki hitte volna, hogy így lesz.

Szóval, elindultam az utamon, és közben égett a bőr az arcomon, hogy ott hagyom a négy gyereket. Ezt is nem tudom, ki verte a fejembe, hogy aki eljön a háztól, az elhagyja a gyerekeit is! Mert hiszen, hogyan is hagytam volna el őket? Itt járnak iskolába, és végre nem kell buszozniuk, hanem van hova betérni iskola után, és tudunk együtt tanulni, és nem vonulunk külön szobába, hogy ne is lássuk egymást, hanem malmozunk és amőbázunk, és lemegyünk a tóhoz megetetni a ludakat. Miféle rend írja elő, hogy egy anyának a házban a helye? Nem is értem, Barátom, hogy is gondolhattam én arra, hogy elhagytam a gyerekeimet! Hiszen a gyerekeknek nem a ház kell, hanem az anya, aki törődik velük, aki figyel rájuk, akinek el lehet mondani a titkokat.

Le a kalappal a gyerekeim előtt, hogy első percől fogva tiszteletben tartották a döntésemet, és nem büntettek a távolmaradásukkal, mert ugyebár, aki bűnösnek érzi magát, azzal bármit meg lehet tenni. Bár bizonyára ez azért van, mert én sem büntettem soha senkit, én mindig csak azt vártam el tőlük, hogy viseljék a következményeket. Ez nem egyenlő a büntetéssel!
Nem könnyű kitalálni, mire neveljük a gyereket, mert ezt sem tanítják az iskolákban, ami meg ugyebár az ilyen női magazinokból kiolvasható, azt még sosem emelték törvényerőre!
Úgyhogy, itt is csak a belső parancs hangja segíthet, és igazából nem értem, miért féltettem annyira őket, hogy nem értik mi történik velem.
Hiszen, én mindenek előtt azt szeretném megtanítani nekik, hogy az élet szép! Mi másért szültem volna négy gyereket a világra, ha nem azért, mert hiszem: az élet szép! Nem azt mondtam, Barátom, hogy könnyű, hanem hogy szép. Én sosem mondtam a gyerekeimnek, hogy könnyű az élet, de ahhoz hogy elhiggyék valóban szép, ahhoz nem elég mondani nekik, hanem úgy is kell érezni. Látniuk kell a mosolyodon, érezniük a mozdultaidból, a hangodból, hogy te bizony az életet valóban szépnek látod.
Hát, én már évek óta nem láttam szépnek az életet, csakis börtönnek, ahol azt kell tenni, amit mondanak.
De egyszercsak kinyitottam a fülem, és bábeli volt a zűrzavar. és mindenki arra hivatkozott, hogy ez az élet rendje, de azt igazában senki sem mondja, hogy az élet szép! Pedig az élet rendje nem lehet a zűrzavar, nem igaz? Jaj, mi lesz az én gyerekeimmel? Hát a maguk börtönére szültem őket?

Vizsgálgatni kezdtem a cellám falát. Mikor épült körém? Hiszen a férjem szeret, és szeretetből nem épít börtönt az ember a felesége köré, mióta Kőmíves Kelemen befalazta az ő asszonyát. Szeret... Ízlelgettem a szót... Mit jelent az hogy szeret... Figyelgettem, ahogy a leandereivel bánik. Meglocsolgatja őket, leszedi a levéltetveket, várja, hogy a bimbók virágot bontsanak... Igen, a leandereit biztosan szereti, mert törődik velük, de velem...? Velem vajon törődik-e?
Hát, persze! Hogyne törődne! Hiszen értünk dolgozik éjjel-nappal. Ő keresi a pénzt.
Tehát, aki pénzt keres, az szeret.

Kezdtem gyanítani, hogy sánta ez a kutya. Már hogyan is lenne egyenlő a pénzkeresés a szeretettel? Ez is ennek a beteg világnak a szövődménye, hogy azt hisszük, aki pénzt keres, az gondoskodik rólunk, vagyis szeret.
Miféle rend az, ahol a gondoskodás, a törődés pénzzel mérhető?
Talán az esti mesék nem a szeretetről szólnak? És a mákos süti? A tiszta ruha? A kirándulások? Az orvosnál kapott simogatások, hogy "tudom, ügyes leszel, fájni fog, de elmúlik hamar"?
Aki pénzt keres- dolgozik. És aki minden mást csinál, hogy a család puha fészek legyen, az mit csinál? Lopja a napot?
Igenis, én szeretem a gyerekeimet, és törődök velük, és dolgozom, ha nem is fizettek érte.
Én is kivettem a részem a munkából, csakhogy ebben a világban nem a munkának van becsülete, hanem a pénznek! Ettől éreztem olyan nyomorultul magam, ettől hittem, hogy nekem nincs jogom semmihez, csak ülni a hét torony tetején és nézni, hogyan ropják lent a táncot a tűz körül a szegénylegények.

Ehj, szaladnak a sorok, pedig csak el akartam mondani neked, hogy látod, ez sem volt lehetetlen! Ki lehet szabadulni mindenhonnan, hogyha az ember kinyitja a fülét, és biztatja a szívét, hogy ne félj, ne reszkess, itt van a saját utam, menni fogok rajta.
És látod, akkor kitisztul az ég, és megjutalmaznak az angyalok.
Sosem hittem volna, hogy a férjem lesz az egyik legjobb barátom, de hát mi más lehetne? Hiszen a gyerekeket egyformán szeretjük, és nem akarjuk elfelezni a fejük felett a házat, és azt szeretnénk, ha mindkettőnket tisztelnének, úgyhogy szövetségben kell maradnunk, de ez nem is olyan nehéz, mint gondolnád. Csak hagyni kell, hogy legyen szeretet, amely nem kutatja feleslegesen a titkokat, és nem dörzsöli a másik orra alá a fájdalmakat, csak igazi, mély barátságban azt keresi, miben fejlődik legtöbbet a jellem: a tiéd, az enyém, a gyerekeké.

Tegnap volt a szülinapom, 46 éves lettem én. Mindig azt hittem, hogy majd egyre nehezebben viselem ezeket az ünnepeket, amik csak a koromra emlékeztetnek, de tegnap be kellett látnom, hogy az élet egyre jobb és egyre izgalmasabb, és csak számoljuk az éveket, bánom is én, csak el ne felejtsem, hogyan jutottam el idáig!
Otthon, a házban, a gyerekeim renddel fogadtak. De nem ám akármilyen renddel!