| A nap elsötétül, s hiányod egyre erősebben él bennem. Kedveltelek, foghattam kezed, mely majdnem, hogy kegyelem volt, de elmúlt. Egyszer minden elvész. A remény tartotta bennem a hitet, hogy ez más. Nem! A remény nem kaphatta a fő szerepet. A kis varázs, a fény, mely megcsillámlott szememen, akárhányszor csak a Neved elhangzott, ez az, ami árulkodik szívemről, s érzéseimről. Álomszerűnek tűnt minden, ez volt a kezdet, ugye?! Aztán szépen lassan lankadt a figyelem, az érzelmesség és minden, ami kettőnket jellemzett. Már a gerlepár sem csicsereg a fán, hisz alszanak. Egykor mi is turbékoltunk, majd csendben elaludtunk egymás karjaiban. S reggel egy új nap virrad Ránk, s ők turbékolva élik tovább az életük, én meg csak érzem, hogy egyre távolabbi minden, legfőképpen Te. Veled minden más volt. Ragyogott a világ körülöttem, s én is ragyoghattam benne, Melletted. De utolsó találkozásunk meghozta „gyümölcsét”. Filmszakadás. A világ ocsmány lett, én átlagosnak vagy észrevehetetlennek tűntem. Hova lett a csillogás, a ragyogás, a fény, mely belőlem áradt? Eltűnt Veled együtt a homályba. Bár álmaimban vakító fehér fény vesz Minket körül és a világ irigykedve bámul Ránk, hisz boldogok vagyunk, de hajnalodik, s az álom elhalványul. A madárcsicsergés fülembe száll és a fájdalom erősen szívem legmélyére hatol. Belehasít, s ordítva rohannék ki a világból könnyáradatot hagyva magam után. Továbblépni? Idő kellene, vagy éberség, hogy az éjjel ne Veled teljen. Hogy éljek Nélküled vagy Veled álmaimban. Nem segítesz, nem tudsz. Irigykedve nézek ki az ablakon, hol a gerlepár együtt énekel. Ők örökre összetartoznak, egy életre választottak párt, s énekük néha, ha mélabús is, ám együtt, mégiscsak együtt éneklik szívük dallamát. S a nap, mely felkelt közben, bevilágít mindent. Te eltűnsz, s remegve várom a sötétséget, melyben újra egymásra találunk. |
|
|
|
|
