Nincs igazság
A lány álmot látott.
Teljesen szokványosan indult: darabos érintések, kifakuló illatok, zörejek, morajok, kart karba öltő emberek, magamagát csitító pillanatok, ő pedig könnyedén elvesztett az álomnak csábjaiban.
Aztán valami egészen különleges dolog történt. Először csak sötét lett. Eltűnt minden, ami addig körül vette, és nem ölelte át más, csak a néma feketeség. Majd egy hangot hallott. Nem közvetlenül magam mellett, hanem egészen mélyen, a fejében. A vakság osztatlan figyelmet kölcsönzött neki, és nem összpontosított semmi másra, csak a morajra. Erős, ugyanakkor megkeseredett férfihang volt. Halk, csuklásszerű hangjával együtt gyöngülni látszott a sötétség.
"Igazságtalanság" mintha ez a szó ködlött volna fel az idegen szájából. Lappangó hangsúlya rejtett magabiztosságról árulkodott.
Aztán felszólította a lányt, hogy keljek föl és írjon. Mindenféle durvaság nélkül, mégis olyan erősen követelve, hogy ő az álmomnak ezen a pontján kikelt az ágyból, és írószerszámot vett elő. Várt és a suttogás újra fölhallott. Oszladozni kezdett a homály, és annál világosabb lett, minél többet vetett a lány papírra az elhangzottakból.
Álmában valaki diktálta neki a mondatokat, és nagyon erősen akarta, hogy pontos részletességgel írja meg a körülményeket. Olyannyira, hogy ahányszor megpróbált felébredni, nem sikerült. Valaki nem engedte, míg nem meséli el, hogy történt az a bizonyos kivégzés. Lassan, mondatról mondatra rögzülni kezdtek az események, és a lány minden egyes pillanatukat átélte, ahogy a tolla megörökítette őket:
Szürke, borongós nap volt. A vesztőhely a tér közepén állt elfojtott csöndben. Likacsos, fekete gerendái között mélabús dallamot búgott a szél. Messze, a házakon kívül nehéz ködök ültek. Onnan kóválygott elő álmosan egy dongó, dünnyögve átcikázott a korhadt pallón, megkerült egy egykedvű pillért és leszállt az akasztófa tetejére. Elnémult és várt.
A poshadt ingovánnyal övezett vesztőhelyen túl, az összegyűlt emberek feszélyezetten, izgatottan lökdösték egymást. Arcukon olyan kegyetlen szívtelenség tükröződött, amely csak a bárányként bégető csődületre jellemző. Az emberek ilyenkor, mint a rossz kórus, csak ugyanazt a dallamot, csak együtt tudják énekelni, és szívükből kicsusszan a megértés aprófényű lángja. A tömeg visszafojtott lélegzete, a farönkbe állított bárd, a pengéjén lecsurgó piros vér, mind-mind új áldozat után sóhajtott.
Egy férfit vonszoltak be a térre. Megkínzott, vörösen égő sebekkel tűzdelt teste cudar, rideg rabságát hirdette. Botladozott kissé, és némelykor nehezen, fuldokolva fel is köhögött. Esetlen, lépései ellenére felszegte fejét, mint aki kész minden de minden jártányi erejét lantba vetni azért, hogy kifejezhesse az embereknek tisztaságát. Fakó, sápadt arcából mélykék szemek villantak elő, hasonlatosak az éjféli égbolthoz. Lenyelve fájdalmát és kikívánkozó elkeseredett nyögését, úgy lépett át az ordítozó tömeg között, mint aki teljes tudatában van annak, hogy az életét elvehetik, de a becsülete úgysem meg vele a halálba.
A szél belekapott rongyosra tépett ruháiba, miközben felkísérték a vesztőhely nyikorgó lépcsőin. Egy szaggatott remegéssel lemállott róla a félelem. Határozottan kiegyenesedett, majd végignézett az embereken, kiket koplaló düh zárt a tudatlanság börtönébe. Nem voltak mások, mint orruknál vezetett balgák, tudatlan be nem avatottak.
A férfi engedte, hogy az egyik őr vállánál lenyomva térdre kényszerítse az alvadt vértől elsötétült tönk előtt.
Mikor a főúr mellé lépett, a tömeg zabolátlan, vad, fékezhetetlen kiáltása alább hagyott. Delejes termete finom étkekről, pompás terítékekről, fényűző bálokról, és hatalommal járó gazdagságról adott tanúbizonyságot. Gőg feszítette, büszke tartásával üzente a népnek, hogy ő az, kinek megadatott, hogy dönthessen élet és halál fölött, s ezzel magát isten kiválasztottának nyilvánítja.
Rövidke hatásszünetet tartva megkezdte szónoklatát, s bár a férfi felé fordult, szavait leginkább a tömegnek szánta:
" Ismered törvényünk. Amennyiben a bárd, mégsem csap le, megkegyelmezünk. Sorsod, a szerencse kérdése" szavalta gúnyos mosoly kíséretében, mely arra hívatott, hogy kiültesse arcára a lehetetlen megvalósulásába mutatott kételyét.
A férfi csendesen válaszolt neki:
" Ne játszd a népnek a kegyelmest. Tudod jól, hogy bármi is történik, én már így is úgyis meghalok. Ezt mérted ki rám" a nemes arcáról lefagyott a mosoly. A férfi nyugodt hangját sértésnek érezte, és irritálta annak tisztalelkű önmegadása. Összehúzta szemöldökét. Dühösen intett a hóhérnak, hogy végezze be akaratát, és ölje meg ezt az utolsó semmirekellőt is. Juttassa a vértanúk mennyországába –ha létezik - ahol csatlakozhat az imént kivégzett társaihoz, őt nem érdekli. Itt a földön, ő győzött.
Megindult a lépcsőn, de még mielőtt leért volna a legalsó fokára, közvetlenül azelőtt, hogy háta mögött lecsapott a bárd jeges pengéje, a férfi megszólalt rekedt, elfúló hangján, ami mégis eljutott mindenki fülébe:
" Nincs igazság" ezek voltak az utolsó szavak, majd az ártatlan feje porba hullott.
A lány az álom és a valóság határán küszködve ezt ismételgette: Nincs igazság. S ahányszor kimondta a mondatot, annyiszor vetette papírra. Olyan fájdalmat érzett, mintha a saját szívébe vésné a szavakat, és fejében úgy kavarogtak az érzések, mint gyenge rózsaszirmok a heves orkánok és viharok harcában. Aztán, kivetette az ágy.
Mikor felébredt, meglepődve tapasztalta, hogy a tolla és a papír a helyén volt. Érintetlenül.
Amíg álmában teleírta a lap mindkét oldalát, a valóságban… nem írt semmit.
A papíron felkínálkozón lebegett az üresség.
|
