2008 július 21-én a szerb hatóságok bejelentették, hogy elfogták Radovan Karadzicot, aki évekig Dragan Dabic néven élt.
…
Az első perctől fogva érezte, hogy ez lesz a vége, amikor pedig Milosevics halálhírét meghallotta, azt is tudta, hogy ő lesz a következő. Őszintén megrendült, amikor a hírt meghallotta, bár nem voltak barátok, hisz hogyan is lehetne a barátunk, aki elárult minket? Szinte mindenki elárulta, aki egykor a vállát lapogatta, amikor még hatalmon volt, és mindent megadott volna egy közös fotóért, aztán meg azért, hogy ez a fotó süllyedjen a feledés homályába.
Ez a nagyok sorsa, gondolta keserűen, hogy amikor véget ér a dicsőség, mindenkinek kényelmetlenné válnak, mert egyszerre ők az élő lelkiismeret, akik a többieket a bűneikre emlékeztetik. És senki se szeret naponta tükörbe nézni, amely arra emlékezteti őket, hogy mennyire gyenge jellemek, ezért aztán igyekeznek megszabadulni tőlük.
Jómaga is kezelt ilyen betegeket, akik nem tudták feldolgozni, hogy a fényről az árnyékba kerültek. Bukott funkcionáriusokat, akiket egykor dédelgetett a párt, és mindenki a barátjuk akart lenni, a vállukat veregették, és a kezüket szorongatták, aztán egy nap elfogyott körülöttük a levegő, kiestek a hatalmasok kegyéből, és egyszerre megritkultak a barátok körülöttük. Sőt, még a köszönésüket se fogadták, akik előző nap még előre köszöntek, ha találkoztak.
Voltak, akik az alkoholba menekültek, mert abban vélték megtalálni a gyógyírt minden bajukra, mások pedig lelki betegek lettek, mert nem tudták megemészteni, hogy akit a barátjuknak hittek, az nem nekik volt a barátjuk, hanem a pozíciónak, amit betöltöttek.
Sokat beszélt ezekkel az emberekkel, akik úgy öntötték neki ki a lelküket, mint hívek a pópának. Így aztán jól belelátott a párt belügyeibe, és akkor győződött meg arról, hogy az a velejéig romlott, mert korrupt. És amilyen a párt, olyan Jugoszlávia is. Az egyedüli, ami megmentheti, az a nép lelke, a szerbség vezetésével. Mindenképpen a szerbeké kell, hogy legyen a vezető szerep, mivel ebben a térségben egyedül a szerbség tudott létrehozni huzamosabb ideig önálló államot, és Jugoszlávia is az ő önfeláldozásuknak köszönheti a létét
…
Azért ő is ivott az elnök emlékére, mint a kocsmában mindenki, nem törődve a rendőrspiclikkel, akik a hír hallatára tömegesen lepték el a nyilvános helyeket, hogy hol forrósodik fel a helyzet, hol kell közbelépniük a kommandósoknak.
Oh, igen, a hatalom fél a néptől, és ez így is van rendben. Féljenek, rettegjenek, mert a nép olyan, mint az alvó óriás, ha felébred, egyetlen sóhajjal vihart kavar a tengeren, és olyankor Isten irgalmazzon, aki éppen kint hajózik a nyílt vizen. Ő csak tudja, hiszen maga is kormányosa volt egy hajónak, amelyik a viharban kint hajózott a tengeren. És ha el is süllyedt az ő hajója, az nem azért volt, mert nem bírta a vihart, hanem azért, mert áruló matrózok voltak a legénységben. A sors iróniája, hogy pont Milosevics volt az egyik áruló matróz.
De hát, ki emlékszik most már erre? Azért is ivott az elnök emlékére, mert a pillanat tényleg megható volt, mivel a nemzet most egy kicsit önmagát is gyászolta.
Meglett családapák úgy zokogtak akár a kisgyerekek, és igen, még ő is elérzékenyült, mert ez a nap Szerbia gyásznapja volt, amikor minden szerb gyászol.
…
Akkor is itt volt, amikor egy társaság születésnapot ünnepelt. A tulaj külön szobát nyitott nekik, de onnan, ahol ő ült pont jól rálátott a másik helyiségre, ahol Milosevics, Mladics és Karadzsics képei lógtak a falon. A társaság túl volt a sokadik vodkán, és alaposan el voltak ázva. Ekkor egyikük észrevette a falon a képeket. Felmászott az asztalra, és csókolgatni kezdte a képeket, miközben folyt a könnye. A társasághoz fordult, és akadozó nyelvvel dadogta
- Barátaim, igyunk a „szerb szentháromság”-ra!
…
Hát igen, nem mindenkinek adatik meg, hogy a saját képe alatt ülve fogyaszthatja el a mindennapi borát, és ez még akkor is simogatja az ember lelkét, ha történetesen inkognitóban is kénytelen élni, mert a világ hatalmasságai úgy döntöttek, hogy ő háborús bűnös, hogy egy nép bűnös, mert ki merészelt állni az érdekeiért.
Ha Bush mondvacsinált ürüggyel lerohanja Irakot, az a demokrácia terjesztése, de ha egy kis nép önvédelmi háborúba kezd, mert a történelemből okulva megtanulta, hogy a világnak ezen a részén csak az maradhat talpon, aki erősebb a szomszédjánál, azt a népet rögtön megbélyegzik, és háborús bűnöket kiáltanak. Ez a hatalmasok tipikus hozzáállása, akik nem szeretik, ha rajtuk kívül bárki ki mer állni az érdekeiért, és hát a történelmet mindig is a hatalmasok írták a saját szájízük szerint, ők pedig nem szeretik, ha a kis népek megzavarják a nagyok játékát.
…
Volt ideje ezeken a dolgokon gondolkodni, míg a sarokba húzódva a bort kortyolta, és a hőzöngőket figyelte, akik a szájukkal borzasztó nagy hazafiak voltak, de mikor harcolni kellett, mégis mindig a pincéből kellett őket előhúzni, ahova a golyók elől rejtőztek. Mennyi ilyen embert látott már ő, akik fehér asztal mellett, amikor az alkohol elég bátorságot öntött beléjük, elintézték a világ sorsát, de másnap, amikor kialudták a mámorukat, visszavedlettek ugyanazzá a gyáva fickóvá, aki azelőtt voltak.
Szerencsére azonban nem minden vendég volt ilyen szájhős, mert látott elszánt tekinteteket is, akik csak az IGAZI vezérre vártak, hogy vezesse őket, és ők voltak Szerbia jövőjének aranyfedezete. Igen, más nemzetek a bankokban tartják az aranyfedezetüket, de Szerbia a nép lelkében.
…
Dragan Dabics. Mióta is viseli ezt a nevet? Tíz éve, vagy születésétől fogva? Annyira hozzáforrt ez a név, hogy néha már maga is elhiszi, ezzel a névvel született, és az a másik volt a felvett név. Mint a színész a színházban, aki egy felvett névvel eljátszik egy karaktert két és fél órán keresztül, aztán az utcára kilépve visszavedlik hétköznapi emberré. Ő is ilyen színész volt, akire a Történelem Rendezője rábízott egy szerepet, hogy játssza el, aztán az utcára kilépve visszavedlett Dragan Dabiccsá, aki mindig is volt. Ő pedig igyekezett minél jobban, és hitelesebben eljátszani a szerepet, annak a figurának a bőrében, akit úgy hívtak, hogy Radovan Karadzsics. De aztán visszavedlett Dragan Dabiccsá, aki mindig is volt.
Pedig, amikor Szarajevóban magához vette annak a szerencsétlen katonának az iratait, még nem sejtette, hogy egyszer ezen a néven fog élni. Mert akkor még mindenki reménykedett, hogy jól is végződhet ez az egész. Hiszen körülzárták a várost, százezernyi civilt ejtve túszul, és Európa már azon a határon volt, hogy alkudozni kezdjen velük. Abban pedig a balkáni népek mindig is jók voltak. Csakhogy akkor közbelépett Amerika, és ő már akkor sejtette, hogy mindennek vége, hisz nem véletlenül volt pszichiáter. Egy évig személyesen is tanulmányozhatta az ő cowboy mentalitásukat, hogy először lőnek, és csak aztán tárgyalnak.
…
Sokszor eljátszott a gondolattal, hogy utána kellene járnia, ki is volt valójában ez a Dragan Dabics, mert ami az igazolványából kiderült, az édeskevés volt.
- Született: 1961 október 10
- Családi állapota: nős.
Van négy gyereke, és a családja nyilván hazavárja, hiszen hivatalos értesítést nem kaptak a haláláról. Vajon mit szólnának, ha annyi év után felbukkanna? Nyilván, magukban már eltemették. Aztán letett róla. Kegyetlen játék lenne.
…
Azon a pénteki estén már csak a végjáték játszódott le azon a buszon. Éppen hazafelé tartott, és egyszercsak azt vette észre, hogy szokatlanul kevesen vannak a buszon, és mint később kiderült, azok is mind ügynökök voltak. Aztán valaki hátulról zsákot húzott a fejére, megállították az autóbuszt, őt letuszkolták, és egy személyautóban vitték tovább.
Úgy látszik még őket is meglepte, hogy ennyire simán folyt le az akció, mert nem vitték egyenesen az Igazságügyi palotába. Nyilván arra számítottak, hogy valaki vigyáz rá, aki a tömeggel megostromolja a palotát, hogy kiszabadítsa. Ezért aztán először egy ismeretlen helyre vitték. Bevezették egy szobába, ahol levették fejéről a kámzsát, és az ügynök, aki kísérte, megkérdezte, hogy kér e enni vagy inni? Miután nemmel válaszolt, magára hagyta a szobában, ami csak a lehető legminimálisabb kényelemmel volt berendezve.
Elképzelhetőnek tartotta, hogy a szoba be van kamerázva, és egy másik szobában ül egy szakember, és a viselkedését elemzi. Tudta, hogy minden embernek vannak olyan szokásai, amelyek könnyen elárulhatják, hogy ő nem ő, hanem másvalaki, és csak szerepet játszik. Ezek a szokások pedig leginkább olyankor jönnek elő, amikor valaki ideges, kiesik a szerepéből, és visszatér a régi szokásaihoz.
Évtizedekkel ezelőtt benne volt egy kutatócsoportban, amelyik a titkosszolgálat megbízásából végzett kutatásokat. Ő azonban nem félt, mert az utóbbi tíz évben annyira eggyé vált Dragan Dabics személyiségével, hogy akkor kellene szerepet játszania, ha újra visszavedlene Radovan Karadzsiccsá.
…
- Neve?
- Dragan Dabics.
A vizsgálóbíró végigmérte, és tekintetéből némi elismerés volt kiolvasható. Tudja, hogy minden elveszett, de ő mégis makacsul harcol tovább. Ezzel ő is tisztában volt. Az ujjlenyomatát rögtön az érkezése után levették, és nyilván már a dns teszt elvégzéséhez is van anyaguk, hiszen ahhoz elég egy pohár, amiből előtte ivott. Mégse hajlandó megkönnyíteni a dolgukat. Végezzék csak újra el a tesztet, hátha mégse a megfelelő embert fogták el. A további kérdésekre már válaszolni se volt hajlandó, végig Tadics képét nézte a vizsgálóbíró feje fölött.
Vajon ki árulta el? Öt millió dollár nagy csábítás, és Amerika pont ennyi pénzt fizet fejéért. Nyilván, az áruló neve számít most a legnagyobb államtitoknak, mert ha valamiképpen mégis kiderülne, az egyenlő lenne az illető halálos ítéletével, és soha senki nem állna szóba velük. Épp ezért a titkosszolgálatok mindig kínosan vigyáznak a besúgóik adataira, hiszen egy áruló gyakran hasznosabb információkkal látja el őket, mint a saját jól kiképzett ügynökeik.
…
A kihallgatásnak vége volt, a bírónak láthatóan elege lett, hogy akár a falnak is beszélhetne, attól is több választ kapna. Két rendőr lépett be, akik megbilincselték, majd rabszíjon vezették el.
Visszafelé, a cellába nem azon az útvonalon mentek, mint amin jöttek. Vélhetően az újságírók miatt, akik megneszelhettek valamit, és a paparazzók fényképezőgépeiket élesre töltve várhattak rájuk, hogy egyetlen fényképet csinálhassanak Radovan Karadzsicsról, ami majd a másnapi újságok címoldaláról köszön vissza.
A céllába visszaérve a vacsorája várta, amit jóízűen fogyasztott el, hiszen akkor már pont tíz órája, hogy nem evett semmit se. Csak miután végzett a vacsorával, jutott az eszébe, hogy meg is mérgezhették, hisz épp elegen vannak olyanok, akiknek kellemetlen lenne, ha beszélni kezdene, de a gondolat mégse izgatta fel különösebben, kitűnően aludt reggelig.
…
Már hajnalban feloltották cellájában a villanyt, és a folyosón elkezdtek csörömpölni. Mérgelődni kezdett, hogy még aludni se hagyják, de aztán rájött, hogy ez is a pszichikai hadviselés része. A háborúban ők is gyakran alkalmazták ezt a módszert, ami nemegyszer hatásosabb volt a fizikai kényszerítésnél is. Az egyetemen tanulták, hogy az alvásmegvonás hatásosabb kínzási módszer még a verésnél, vagy a sokkolásnál is, hiszen a fájdalomküszöb mindenkinél más, és így van, akit csak hosszú hetek után tudnak megtörni, vagy ami rosszabb, belehal a kínzásokba, de alvás nélkül mindössze hét napig bírja még a legerősebb ember is. Ám, ha ismered az ellenség fegyvereit, azok már nem is lesznek olyan félelmetesek, mert felkészülhetsz rá, és ki tudod ellene dolgozni a saját taktikádat.
Épp csak befejezte a reggelit, mikor két fegyőr lépett be, akik újra megbilincselték, majd kiléptek vele a folyosóra. A borbélyhoz vitték, aki megszabadította torzonborz szőrzetétől, és alig egy óra múlva úgy nézett ki, mint utoljára tíz évvel ezelőtt. Nevetnie kellett, ha arra gondolt, hogy elég volt egy kis szőrzetet növeszteni, hogy átverje a CIA összes arcfelismerő programját.
A hülyék, nyilván azt hitték, hogy kicserélték az arcát, mint valami maffiózóét, és az álmukban se gondolták, hogy ugyanazzal az arccal jár az utcán. Épp csak egy kis szőrzetet növesztett. Mert ő nem maffiózó. Tanulják meg a tisztelt urak ott Washingtonban meg Brüsszelben, hogy ő a szemükbe mer nézni, mert neki igenis tiszta a lelkiismerete, és bármikor el tud számolni a teremtőjével, mert az ő keze nem véres.
Bujkálnia se az igazság, hanem a győztesek törvényei elől kellett. Ugyanis a győztesek mindig olyan törvényeket hoznak, amelyek nekik megfelelnek. Így van ez, amióta a rómaiak a jogot kitalálták.
…
A vizsgálóbíró irodájába vitték, ahol este már volt, csakhogy most kettőjükön kívül egy harmadik férfi is tartózkodott az irodában. Az idegen a harmincas évei végén járhatott, és olyan szemtelenül megbámulta, mikor belépett, mint kisgyerekek állatkertben. A vizsgálóbíró úgy mutatta be, hogy ő jött Hágából, a Nemzetközi Bíróság megfigyelője.
A férfi elkezdett franciául beszélni, ő azonban úgy tett, mint aki nem érti, így aztán kénytelenek voltak tolmácsot hívni. Ez is egy apró győzelem volt, mert amíg a tolmács fordított, ő addig is a válaszon gondolkozhatott.
Megkezdődött a kihallgatás. Először a személyazonosságát akarták tisztázni, de ő megtagadta az együttműködést, így nem jutottak sokra. Csak az ujjlenyomat, és a fénykép volt a kezükben, ami még az eltűnése előtt készült, és most már tényleg hasonlított rá. Ezek azonban nem lehetnek döntő bizonyítékok, mert az a dns teszt.
Ma már az ujjlenyomat se számít döntő bizonyítéknak, mert ma már az ügyvédbojtárok is tudják, hogy minden harmincöt-milliomodik ujjlenyomat hasonlít egymásra, és ezzel nyugodtan érvelhetnek a bíróság előtt. Igen, a haladás legalább arra jó, hogy megfelelően bonyolítja az életünket. Így aztán nem marad más hátra, mint megvárni a dns teszt eredményét, ami csak két nap múlva lesz meg.
Ezután a vizsgálóbíró felhívta rá a figyelmét, hogy ha nincs ügyvédje, a bíróság hivatalból ki fog jelölni egyet.
A Nemzetközi Bíróságtól kiküldött megfigyelő ekkor közbevágott, és a srbrenicai rémtetteket kezdte emlegetni. Elborult az agya, és megfeledkezve róla, hogy eddig nem volt hajlandó megszólalni franciául.
- Mindig csak ugyanazt szajkózzák. A nagyhatalmak bérenc médiája előszeretettel cikkezik Srbrenicáról, meg a szerbek rémtetteiről, de a másik oldalt elhallgatja. Hogy minden tettünk csak reakció volt a másik fél rémtetteire. Vagy írt arról valaki, hogy a 20 század végén karóba húztak embereket? Nem, mert nem szerbek követték el. Írtak az El Mujahedin szakaszról, amelyik arab zsoldosokból állt, és az al-Kaida ugyanúgy gyakorlóterepnek használta Boszniát, ahogy a nyolcvanas években Afganisztánt. Igen, a szemük előtt képezték ki a terroristákat, akik 2001-ben felrobbantották a World Trade Centert, robbantottak Madridban és Londonban. Mert ezek nem is emberek, hanem fanatikusok… ezeknek nem fontos sem a maguk, sem a mások élete. Csoda, ha a katonáknak, akiknek a családtagjaival ezek a terroristák kegyetlenkedtek, csoda, ha elvesztették a fejüket, és bosszút álltak?
Remegett az indulattól, befejezte a monológot, és visszaült a székre. Látta, hogy a vizsgálóbíróra hatottak a szavai, elvégre ő is szerb volt, csak a Hágából menesztett nyikhaj nézett továbbra is kihívóan rá. Azonban bármit is kérdezett ezután tőle, nem volt hajlandó válaszolni neki, és hallgatásba burkolózott.
Végül, a változatosság kedvéért ő kezdett el vele üvöltözni, és az asztalra tett egy fényképet, ami egy tömegsírt ábrázolt, amit szakértők tártak fel. Szeme sarkából a képre sandított, amin éppen egy összekötözött kezű kisfiú testét emelték ki a sírból. A kép megrázó volt, de ilyet minden háborúban, minden résztvevő félnél lehet csinálni.
A férfi egy ideig még üvöltözött, aztán lehiggadt, és kénytelen volt belátni, hogy nem tudja őt sztoikus nyugalmából kizökkenteni. Dühösen intett, hogy vezessék el.
…
Délután felkereste az ügyvéd, és közölte vele, hogy ki fogják adni Hágának. A kiadatási kérelem már meg is érkezett, ő azonban mindent megtesz, hogy időt nyerjenek. Egyedül nem vállalhatja el a védelmet a bíróság előtt, de ha megbízást kap, megpróbál egy csapatot összeverbuválni, amivel sikeresen védekezhetnek a bíróság előtt.
Hallgatta az ügyvéd locsogását, de a szavak értelmére már nem figyelt, hisz tudta, hogy az ítéletre vajmi kevés befolyással lesznek, mondjanak vagy csináljanak bármit. Azt valahol egészen máshol írják, vagy már meg is írták. Mint azoknál a politikai pereknél, amelyeket már átélt, és figyelemmel kísért. Mert az ellenség köztünk bujkál, ezért aztán résen kell lenni. És ezt tudta a párt is.
Emlékezett azokra a monstre perekre, amelyeket az ötvenes években rendeztek a nép ellenségei ellen, hogy fenntartsák az emberek éberségét. Az ítéletek ezekben a perekben sem a bíróságokon születtek, hanem a központi bizottság ülésein, rendszerint még azelőtt, hogy a perek elkezdődtek.
Csak évtizedekkel később tudták meg, hogy ezek koncepciós perek voltak, és akiket a nép ellenségeinek mondtak, nem minden esetben voltak a nép ellenségei. Mégis szükség volt ezekre a perekre, hogy megvédjék magukat az ellenségtől, amely csak arra várt, hogy lankadjon a figyelmük. Ezekkel a perekkel azt bizonyították, hogy igenis résen kell lenni, mert az ellenség köztünk ólálkodik, és bármelyik pillanatban lecsaphat. Az ötvenes években ez igaz is volt, amikor Tito volt az egyetlen vezető a térségben, aki nem hódolt be Sztálinnak, és a diktátor ezt sose tudta megbocsátani neki. Ezért aztán a csatlós államok vezetői úgy acsarkodtak rá, mint a veszett kutyák, és csempészték az országba az ügynökeiket, akik szabotázsakciókat hajtottak végre.
Most azonban ki az ellenség? Vajon az, akit a hatalom a nép elé állít? Vagy netán maga a hatalom, amelyik ellenségeket kreál, hogy így félemlítse meg a népet? A lényeg valójában ugyanaz maradt, mint az ötvenes években.
…
Az éjszakái nyugodtan teltek, nem gyötörték rémálmok, és ez volt a legbiztosabb jele annak, hogy a lelkiismerete tiszta. Magunknak hazudhatunk, de a lelkiismeretet nem csaphatjuk be, és nem vesztegethetjük meg, se el nem bújhatunk előle.
Arra gondolt, hogy vajon az ő éjszakáik is nyugodtan telnek e? Az ő éjszakáik, akik a béke apostolainak mondják magukat, vagy legalábbis szeretnék magukról elhitetni, hogy ők azok. Valójában azonban ők is tudják, hogy ez a világ nem a békére lett teremtve, mert a békülékeny itt a gyengeség szinonimája.
Ha békét akarsz, készülj a háborúra, mondták a régi görögök. És ha már felkészültél a háborúra, akkor nagy a kísértés, hogy háborúzz is, ne hagyj kárba veszni annyi pénzt és fáradságot. De hogy mégse lógjon ki a lóláb, a huszadik század embere már nem háborúzik barbár módon, hanem gondosan ideológiákat gyárt, mielőtt háborúba kezd. Pedig a háborúk ma se szólnak más, mint az emberiség ötezer éves történetében eddig mindig. Pénzről és hatalomról.
Először volt a békeharc, ami már a szóösszetételben is abszurdum. Ma pedig a demokrácia terjesztéséért háborúznak, ami ugye szintén képtelenség, hisz egy olyan dolgot kényszerítünk a másikra, amit annak önként kellene választania.
Ehhez képest, ha Közép-Európában egy nép a saját túléléséért kezd harcolni, azon az egész világ felháborodik, és Amerikáért kiált, aki a világ csendőre, hogy tegyen rendet. Amerika aztán jön, és sokszor úgy viselkedik, mint elefánt a porcelánboltban. Hát ezért gyűlölik annyian Amerikát, mert nem is törekszik rá, hogy megértse a világnak azt a részét, ami rajta kívül van.
Mert azt még megértenék, hogy megszállja őket, hiszen így van ez, mióta világ a világ. Mindig volt egy legerősebb, aki leigáz mindenki mást, aki gyengébb náluk. Elveszi mindenüket, és úgy él köztük, mint úr a rabszolgák között. Mindezt azonban még el lehet viselni, ha közben azt érezzük, hogy az a másik is olyan ember, mint mi vagyunk, csak épp a sors szeszélyéből most ők az erősebbek, de ez akár már holnap is megváltozhat. Hiszen hány példát ismerünk a történelemben, amikor a leigázott lerázza magáról az igát, sőt, maga igázza le azt, aki eddig őt igázta le.
Ha azonban a megszálló nemcsak fizikailag akar minket leigázni, hanem a lelkünket is meg akarja semmisíteni, és pökhendien viselkedik, pláne, még felsőbbrendűnek is tartja magát, hát az mindennél jobban irritálja a megszállottakat. Ezért néznek hát gyűlölködve mindenhol az amerikaiakra, akik legyenek bár Irakban, valahol Afrikában, vagy éppen Boszniában, mindenhol az undorító kólájukat isszák, rágógumin kérődznek, és a focinál jobban szeretik a baseballt. És minden megnyilvánulásukból kitűnik, hogy a saját világukat tartják minden világok legjobbjának, és meg se fordul a fejükben, hogy ez nem így van. Ezért nem lehet őket legyőzni, mert gyerekkoruk óta beléjük nevelték ezt a felsőbbrendűséget.
Rosszabb ez, mint amit a kommunisták csináltak, mert ott legalább tudni lehetett, hogy sokszor még az se hiszi az ideológiájukat, aki tanítja. Egyszerűen ez volt a dolguk, mert valamiből élniük kellett.
Ők azonban el is hiszik, hogy az ő világuk a felsőbbrendű, mert azok is elhiszik ezt, akik ezt tanítják nekik. Elhiszik, mert akárhova mennek a világon, a mozikban mindenhol Holywoodi filmeket játszanak, a botránylapokból az ő hírességeik vigyorognak vissza rájuk, és az emberek mindenütt hamburgert zabálnak. Amerika az egész világot a gyarmatává tette, és ehhez nem is volt szüksége katonákra, elég volt a kultúrájával leigázni a népeket, és a mocskos pénzével megvásárolta a legjobbakat, és a legtehetségesebbeket, akik most már az amerikaiaknál is hangosabban üvöltözték, hogy az ő világuk a legtökéletesebb. Lám, nekik is lehetőséget adott, hogy megcsinálják a szerencséjüket. Arról azonban megfeledkeznek, hogy mindezért milyen árat fizettek. A lelkükről, legalábbis annak egy részéről mondtak le. Olyan ez, mint mikor Faust eladja a lelkét Mephistónak.
…
Másnap, vasárnap volt, az Úr megszentelt napja, amikor a teremtés hetedik napján megpihent. A hangszóróból istentisztelet szólt, amit a rádióban közvetítettek. Ő is gyakran szokta hallgatni ezeket az istentiszteleteket, amikor nem volt ideje rá, hogy templomba menjen.
Pedig azelőtt nem volt vallásos. Egész szívéből elhitte azt, amit a kommunisták mondtak, hogy a vallás ópium, amivel a népeket kábítják. Csakhogy tíz évvel ezelőtt, amikor mindenki másnak kényelmetlen volt, hónapokig élt egy kolostorban, ahol hosszú beszélgetéseket folytatott Száva atyával, az öreg szerzetessel. Mindjárt az elején közölte vele, hogy ő nem vallásos, sőt, a vallást ostoba babonának tartja, amire csak a gyengéknek van szüksége. Legnagyobb meglepetésére az öreg szerzetes megvonta a vállát, és közölte vele, hogy Istent nem érdekli, hogy ő mit hisz, vagy mit nem hisz. Istent csupán az érdekli, hogy ő bajban van, és ezért van most itt.
A válasz teljesen összezavarta, mert azt hitte, hogy a szerzetes megakarja majd győzni, és ő jó előre felkészült érvekkel, amiket az ő érveivel fog szembeállítani. Zavarát észrevette a szerzetes is, és azt mondta, hogy Istent nem érdekli az ő hite, mert az Ő léte független az ő hitétől, hiszen Istenléte független az ő lététől.
„A hitre nem Istennek van szüksége, hanem nekünk embereknek, akik szeretnénk rendet vinni ebbe a kaotikus világba, és Isten az, aki rendet csempészik mindenbe. Hiszen még a világegyetemnek is megvan a maga rendje, és ezek alól a törvények alól még a csillagok se vonhatják ki magukat, csak mi, öntelt emberek hisszük azt magunkról, hogy miránk semmiféle törvények nem vonatkoznak.”
…
Száva atyával sokszor beszéltek az elmúlt évek eseményeiről, a háborúról, amibe a szerb nemzet belekeveredett. Habár óvakodott attól, hogy bárki előtt is felfedje a kilétét, és a kolostorban mindenkinek csak annyit mondott, hogy részt vett a háborúban, a győztesek pedig háborús bűnösnek kiáltották ki, és most előlük bujkál. Katona volt, aki komolyan vette a feladatát, és a győztesek ezt most bűnnek tekintik.
Száva atya szavaiból azonban sejteni lehetett, hogy tudja kicsoda ő valójában, de egyetlen szóval se utalt rá, hogy ez különösebben izgatná.
„A szerb nép története az üldöztetés, és a túlélésért folytatott küzdelem története. Hétszáz évig nem volt ennek a népnek saját állama, de az egyház mindvégig a néppel volt, és a legnehezebb időkben sem engedte elhamvadni a parazsat, ami újra lángra kapott, mihelyt újra friss szellő táplálta. Nálunk senki se érti jobban ennek a népnek a lelkét, mert a pópa akkor is elkísérte, mikor a szülőföldjén már tűrhetetlenné vált az élete, és az új hazájában se hagyta, hogy elfeledkezzen szerbségéről. A nép pedig hálás ezért, és a háláját azzal fejezi ki, hogy a legnehezebb időben is bizalommal fordul hozzánk, ahogy a kisgyerek is bizalommal fordul az apjához.”
„Büszke nép ez. Lám, a világháborúban is egyedül nekünk volt hozzá erőnk, hogy lerázzuk magunkról a megszállók igáját. Nem is tudták ezt nekünk megbocsátani a hatalmasok, hogy minket nem tudtak felszabadítani, és ezért mi egyenrangú félként tárgyaltunk velük. Sztálin ezt sose bocsátotta meg Titónak, hogy ő a partizánjaival maga szabadította fel a népét, és nem volt szüksége az ő segítségére. Ezért aztán úgy bánt vele, mint a leprásokkal szokás, karanténba zárta, nehogy megfertőzzön másokat is, mert félt, hogy mások is követni fogják, és rájönnek, hogy tulajdonképpen nem is felszabadította, hanem megszállta őket. Mert a zsarnokok mindig attól rettegnek, hogy jön valaki, aki leleplezi őket, a képmutatásukat.”
…
A fegyőr tálcán hozta az ebédet, és letette az asztalra, aztán szó nélkül kiment. Tulajdonképpen csak az ajtó csikorgásából és a lépésekből következtetett, hogy az őr járt a cellájában, mert az ő szeme mindvégig csukva volt, mert éppen a meditációs gyakorlatát végezte, amit már évek óta végzett, naponta háromszor.
Tulajdonképpen a kolostorban kezdte el ezeket a gyakorlatokat, és először imádkozni próbált, csakhogy a gondolatai túl gyakran kalandoztak el, más dolgokra. Száva atya tanácsát kérte ki, hogy mit csináljon? Az öreg szerzetes megnyugtatta, hogy helyesen imádkozni az egyik legnehezebb dolog, amit még ők is hosszú évekig gyakorolnak a szemináriumban.
Ő javasolta azt is, hogy ne imádkozzon, hanem csak meditáljon. Próbálja meg kikapcsolni az agyát, hogy ne gondoljon semmire, mert imádkozni is így kell. Amikor Istennel beszélünk, nem való, hogy a hétköznapok problémáival foglalkozzon az agyunk. Ezért, mielőtt imádkozni kezdünk, tisztítsuk meg elménket a gondolatoktól, hogy olyan legyen, mint az üres edény, ami majd megtelik éltető, kristálytiszta vízzel. Így veszi birtokba agyunkat is a Szentlélek, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy a gondolatainkat már nem is mi irányítjuk, hanem Isten. Ez az a pont, amikor lerázzuk magunkról a gravitációt, amely nemcsak testünket húzza le a földre, hanem a gondolatainkat is.
Neki még nem sikerült eljutni ebbe az állapotba, ezért aztán naponta háromszor tíz-tizenöt percig gyakorolta, hogy az elméjét megtisztítsa a gondolatoktól. Igaz, sokszor elkeseredett, mert úgy érezte, hogy az évek alatt jottányit se jutott közelebb a céljához. Túl sok volt a fejében a gondolat, és azok túlságosan is mélyen fészkelték be magukat az agyába, hogy csak úgy megszabaduljon tőlük. Aztán rájött valamire, amit a szerzetes nem említett. Talán elfelejtette, vagy pedig annyira természetesnek tartotta.
Ez pedig az volt, hogy ahogyan a gondolatoktól megtisztítja az elméjét, úgy a félelmeit is száműzni kell. Hiszen, hogyan is adhatná át magát bizalommal Istennek, ha csak egy szemernyi félelem is maradna benne? Ha aggódunk valami miatt, a félelem beeszi magát a sejtjeinkbe, és amikor úgy gondoljuk, hogy száműztünk minden gondolatot az elménkből, a félelem előlopakodik, és fogságba ejti a gondolatainkat.
…
Kinyitotta a szemét, és pillantása az asztalra esett, ahol ott volt tálcán az ebédje. Minden szigorúan műanyagból, hogy a foglyok ne tudjanak magukban kárt tenni.
A tálca alól kilógott valami, és ahogy jobban megnézte, látta, hogy egy újság széle az. Mint a vércse a zsákmányára csapott le rá, és az ebédhez hozzá se nyúlt, amíg az újságot az utolsó betűig ki nem olvasta. Sose gondolta volna, hogy ennyire ki lesz éhezve a hírekre, mert eddig bárhol is bujkált, mindenhol hozzájutott az információkhoz. Három, vagy ki tudja, hány napja, mióta fogságban tartották, nem jutott hozzá semmi információhoz, így aztán most mohón olvasta a híreket.
Az újság vezércikkben foglalkozott a letartóztatásával, bár azt is odaírták, hogy ezt nem hivatalos, de megbízható forrásból tudják. A cikkhez egy fénykép is tartozott, ami még Dragan Dabicsként ábrázolta. A cikkíró azt írta, hogy letartóztatásának a hírére radikálisok egy kisebb csoportja gyülekezett az Igazságügyi Palotánál, amit ezért jelentős rendőri egységekkel erősítettek meg.
„Informátorunk szerint Karadzsics már nincs is Szerbiában, mivel a belügyminisztérium gyorsított eljárással kiadta őt a hágai Nemzetközi Bíróságnak.”
…
Az újságot az asztalra dobta, és öklével megtámasztotta az állát. Gyakran vette fel ezt a tartást, mikor a gondolataiban akart elmélyedni, és a barátai gyakran vicceltek vele, hogy ő volt Rodin szobrának a modellje. Nem is tudták, hogy mennyire igazuk van, jóllehet a helyzet fordított volt.
Ő használta modellnek Rodin Gondolkodóját, amikor arról volt szó, hogy Dragan Dabicsként új szokásokat kell felvennie. Úgy dolgozta ki ezt a figurát, mint a színész, aki megkapja a szövegkönyvet, amibe neki kell életet lehelnie, azzal, hogy a szereplőnek személyiséget, gesztusokat teremt, szerethetővé vagy ellenszenvessé teszi. Neki is így kellett felépíteni Dragan Dabics személyiségét, és ehhez teljesen új szokásokat kellett felvennie.
Egyszer beszélt egy szakértővel, aki fedett ügynököket képzett ki, és ő mondta, hogy az ügynökök leggyakrabban úgy buknak le, hogy az előző életükből magukkal hozott szokásaik buktatják le őket. Ezért aztán a legjobb egy ügynökön agymosást végezni, hogy lépésről lépésre felépítsük az új személyiségét.
Közben arra is rájött, hogy olyan ez, mintha egy második lehetőséget kapnánk, és kijavíthatjuk azokat a személyiségünkbe kódolt hibákat, amelyek az előző életünkben megnehezítették a sorsunkat. Így aztán bizonyos fokig úgy is tekintett a személyiség cserére, mint egy lehetőségre, nem úgy, mint valami kényszerre.
Amikor ott a kolostorban megkapta a papírokat, amik Dragan Dabics nevére voltak kiállítva, és egy új élet lehetőségét kínálták, hogy visszatérjen a társadalomba, nem tudta, hogy kinek köszönje ezt a lehetőséget. A papírokat postán kapta, egy közönséges levélben, amire nem írtak feladót.
Mikor Száva atyának is beszélt a kétségeiről, hogy nem tudja kinek köszönheti az új életét, ő azt tanácsolta, hogy legokosabban akkor járna el, ha nem is kutatná, hogy kinek köszönheti. Tekintse ezt a Gondviselés ajándékának, amiben az emberek csupán eszközök voltak Isten tervében.
Valamiért úgy érezte, hogy legokosabb lesz az öreg szerzetesre hallgatni, és ezek után nem kutatott tovább. Egyébként, röviddel az érkezése után arra is rájött, hogy a kolostor bizonyos fokig központja a szerb ellenállásnak, mert rajta kívül is bujkáltak itt olyanok, akik az elmúlt évek történései miatt voltak kénytelenek a hatóságok elől rejtőzködni. Attól azonban óvakodott, hogy ezt a szerzetesnek is elmondja, mert gyanította, hogy valami módon ő is a részese ennek az ellenállásnak.
…
A „Gondviselés” segítségét később is tapasztalta, amikor Dragan Dabic életét fel kellett építeni, és egy titokzatos erő mindig a segítségére sietett.
Az volt az érzése, hogy figyelik, de emiatt nem aggódott, legfőképp pedig nem akarta kideríteni, hogy ki az, hiszen tudta, hogy nem akar neki ártani. A döntő pillanatokban, amikor elbizonytalanodott, mindig eszébe jutottak Száva atya szavai, hogy az emberek csupán eszközök Isten tervében.
…
Természetgyógyászattal kezdett foglalkozni, ami nem is állt annyira távol az eredeti szakmájától. Elsősorban életmód tanácsokat adott a hozzá fordulóknak, és maga is meglepődött, hogy így milyen eredményesen tudott gyógyítani. Az orvos feladata mindenekelőtt az, elhitetni a beteggel, hogy képes rajta segíteni. A gyógyulás ezek után már bizonyos fokig automatikus folyamat. Ezt nevezi a szakirodalom placebo hatásnak.
Ez volt tehát az ő módszere is. Mindig magabiztosan viselkedett, hogy a betegben egy szemernyi kétség se maradjon, a megfelelő orvoshoz fordult, aki tudja a gyógyírt az ő betegségére. Lehetőleg sűrűn kellett olyanokat mondania, amiből a páciens arra következtetett, hogy ő egy nagyon bölcs ember, és ha ilyen bölcs, akkor nyilván az ő bajára is tudja a gyógyírt.
Cikkeket is írt, amihez kitűnő alapanyag volt a Száva atyával folytatott beszélgetések. Úgy érezte, hogy az egyetem óta nem tanult annyit, mint ezekből a beszélgetésekből. Az öreg szerzetes egy igazi látó bizonyosságával tapintott rá énjének az olyan pontjaira is, amelyeket még maga előtt is titkolt, mert annyira szégyellte őket vagy annyira sötét volt.
A szerzetes elmondta, hogy aki évtizedekig gyóntat, annak az ilyen finomságokra is megnyílik a látása. Az emberek elmennek hozzá gyónni, de csak köntörfalaznak, mert nem mernek rátérni a valódi bűnökre, mert azt hiszik, hogy Isten úgyis mindent lát.
”Pedig a bűnöktől csak úgy szabadulhatunk meg, ha kimondjuk őket.”
És neki ilyenkor kell kézen fognia a hozzá fordulót, és rávezetni, hogy mondja ki azt, ami igazából a szívét nyomja.
„Mert addig akár hetenként is jöhet hozzám gyónni, és én adhatok neki ezer feloldozást is, amíg ő nem ad magának feloldozást, nem szabadul meg a bűntől. Mert a bűn olyan a léleknek, mint a kórság a testnek, amit, ha nem gyógyítunk meg teljesen, kétszeres erővel tér vissza. A gyógymód ebben az esetben az, hogy merjünk bizalommal odafordulni valakihez, megosztani vele a lelkünket nyomasztó bűnt.”
…
Lassanként elkezdte felépíteni az új életét, Dragan Dabics életét. Persze, ez nem volt zökkenőmentes, és ezek a mélypontok leginkább akkor jöttek el, amikor szembesült azzal a másik élettel, amit azelőtt élt. Mikor üzenetet kapott a múltból, ami nem Dragan Dabicnak, hanem Radovan Karadzsicsnak szólt.
Például akkor, amikor a televízióban látta a felesége üzenetét, hogy érte, a gyermekeikért hozza meg az áldozatot, és adja fel magát. Olyan volt ez az üzenet, mint egy segélykiáltás. Tudta, hogy az eltűnése óta mennyit zaklatják a családját, hiszen hozzá is eljutottak azok a hírek, amelyek erről szóltak.
Közvetlenül az eltűnése után megszállták az egész várost, és egy héten keresztül átkutattak mindent a legapróbb zugig. Ő persze már akkor Koszovóban volt, a kolostorban, ahol a következő hónapokban élt, amíg meg nem kapta a papírjait. Aztán a nagyobbik fiát tartóztatták le, hogy ő biztosan tudja, hogy hol az apja. Persze, hogy nem tudta.
Ezután küldte nekik az első üzenetet. Száva atya mondta neki, hogy a fiainak joguk van hozzá, hogy tudják, mi van az apjukkal.
Álmodni gyakran álmodott velük, és az álmaiban a fiai még kicsik voltak, mert rájött, hogy életének ez az a szakasza, amikor a legboldogabb volt. Aztán belesodródott a politikába, és rádöbbent, hogy a szerbségnek, ott, Boszniában nincs vezetője, és ennek a hiányában az áldozat szerepére van ítélve. Ugyanis, a híresztelések ellenére, a háborút nem ők kezdték.
A horvátok és a bosnyákok annyira zaklatták szerb szomszédjaikat, és annyira erőszakosak voltak, hogy ők már kezdték idegennek érezni magukat saját szülőföldjükön. Amikor a gyereke sírva jön haza az iskolából, hogy a horvátok megverték, vagy a feleségét a piacon leköpi a bosnyák szomszédasszonya, akkor nehéz a családfőt nyugalomra inteni. A szerb büszke nemzet, mint Száva atya mondta, és az ehhez hasonló atrocitások adták a fegyvert a kezébe, hogy megvédje az övéit.
…
Azután, hogy az üzenetet közvetítette a televízió, az éjszakái álmatlanok lettek, hogy a családja miatta szenved, talán éppen most kínozzák családtagjait. Tépelődött, és ennek a tépelődésnek az lett a vége, hogy feladja magát.
Közben eltelt egy hét, és az elhatározás óta is három nap. Gyűjtötte magában a bátorságot, hogy végigmenjen az úton, az elhatározástól a tettig. Egy reggel a rendelőbe belépve egy borítékot talált az asztalon, ami az előző este még nem volt ott, erre tisztán emlékezett.
Nagyot dobbant a szíve, mert a borítékon a felesége kézírását ismerte fel. Remegő kézzel bontotta fel a borítékot, amiben egy rövid levél volt.
A levélben a felesége arról írt, hogy a videó üzenetnek egy szavát se higgye el, mert azt csak azért tette, hogy ne zaklassák tovább a családját. Hogyha arra kérné, adja fel magát, azt a szerelmük, a házasságuk, a gyerekeik elárulásának tartaná, és reméli, ismeri annyira a feleségét, hogy tudja, ő azt az üzenetet nem gondolta komolyan. Csak az eléje rakott szöveget olvasta fel. A levél végén pedig biztosította őt a szerelméről, amely örök.
…
A levél helyreállította lelki egyensúlyát, amit a televíziós üzenet felbillentett. Kicsit szégyellte is magát, hogyan tudta elhinni arról a nőről, aki neki örök hűséget ígért, hogy arra kéri, adja fel magát?
Mindenesetre, abból, hogy ez a levél eljutott hozzája, azt is megtudhatta, hogy a Gondviselés továbbra is rajta tartja a kezét, láthatatlanul ott van körülötte, és vigyáz rá.
Ebben az időben került a kezébe egy könyv, ami mintha csak az ő történetét írta volna meg. A főhős itt is egy külvárosi rendelőben bujkált, és álnéven gyógyított. Ahogy egyre beljebb hatolt a történetbe, úgy lett mindinkább az a kísérteties érzése, hogy a könyvet személyesen neki címezték, és valaki pontosan azért írta, hogy őt kitartásra buzdítsa.
Lehet, hogy őrült gondolat volt, de hát az ő helyzetében abból merít erőt az ember, amiből csak tud. És ha egy könyv az, hát akkor egy könyvből.
…
Mert bujkálni nem olyan egyszerű, mint azt elképzelik az emberek. Titkolózni mindenki elől, mert nem tudhatod, hogy ki lesz az árulód. Odafigyelni minden szavadra, mert akár egy szerencsétlen félmondat is az árulód lehet, hát ez olyan idegőrlő, mint lapulni a lövészárokban, várva, hogy az ellenség mikor támad. Közben pedig a tudat, hogy ha nem vagy elég éber, egy golyót kapsz a fejedbe, vagy átvágják a torkod. Nem csoda, ha voltak katonák, akik nem bírták ezt a nyomást, és le kellett őket szerelni, mert idegösszeroppanást kaptak.
Nála is jelentkeztek a pánikrohamok. Az éjszaka közepén felébredt, és megmagyarázhatatlan szorongás lett rajta úrrá. Olyannyira, hogy megmozdulni is képtelen volt, és leizzadt az erőlködéstől, hogy karját felemelje. Próbálta szabályosan szedni a levegőt, és nagyokat lélegezni, ami segített. Másnap éjjel azonban visszatért a roham, ami az idő előre haladtával csak rosszabbodott. Már az utcára se volt képes kimenni, mert az volt a kényszerképzete, hogy az épületek rádőlnek, és agyonnyomják, és percenként legalább tízszer fordult hátra, hogy meggyőződjön, nem követik. Hetekig ki se mozdult a lakásából. Tudta, hogy gyógyszerre van szüksége, és ekkor hívta fel egy volt kollégáját a régi időkből, aki egy idegszanatóriumnak volt az igazgatója.
Ő volt az egyetlen, akinek Dragan Dabicsként a régi énjét felfedte, és kérte, hogy írja fel a szükséges gyógyszert a betegségére.
Nehéz leírni azt a megkönnyebbülést, amit akkor érzett, mikor végre úgy léphetett ki az utcára, hogy nem rándult görcsbe a gyomra, és azt se érezte, hogy ott az utcán fog szívrohamot kapni. Már a háta mögé se pillantott öt másodpercenként rettegve.
…
Az olvasás az évek során a szenvedélyévé vált, mikor rettegett az emberek közé menni, mert folyton azt várta, hogy valaki felismeri, és letartóztatják. Ebben az időben szabályos házi fogságban élt. A televízió pedig csak idegesítette, mert otrombának találta, így aztán hosszú hónapokig a távirányítót se kereste. Sőt, egyszer, mikor takarítás közben a kezébe akadt, dühösen kidobta az ablakon. Ma már nem tudná megmondani, hogy mire volt dühös akkor épp. Akkoriban túl gyakoriak voltak nála a megmagyarázhatatlan érzelmi kitörések.
Túlságosan sok minden kavargott benne, ami túl mély volt, és úgy érezte, hogy azok a sekélyes műsorok, amik a csatornákból dőltek, mintha direkt őt gúnyolták volna. Ekkor nyúlt fel először a könyvespolcra, és emelte le az első könyvet, ami a keze ügyébe került. Legnagyobb meglepetésére az olvasás megnyugtatta, mert amíg egy másik ember gondolataira koncentrált, addig se a sajátjaival foglalkozott.
Az első könyv után jött a második, és észre se vette, de elfogytak a könyvek a polcról. Nem esett kétségbe, elölről kezdte az olvasást. De amikor már harmadszor olvasta újra a könyveit, rájött, hogy szüksége lesz új könyvekre, hacsak nem akarja élete végéig azt a néhány könyvet olvasni, ami a polcon van. Megtudta, hogy a környéken van egy jó kis könyvtár, és az elkövetkező években ennek lett a szorgalmas látogatója. Gyakran szóba elegyedett a középkorú könyvtáros nővel, aki mindig örült, mikor meglátta, hiszen rajta kívül szinte csak diákok látogatták a könyvtárat.
A televízióval továbbra se volt kibékülve. Félóra tévénézés után megfájdult a feje. Ezért hát itt is mindjárt az volt a kérése az első kihallgatáson, hogy könyveket adjanak neki, amit még azon az estén teljesítettek is. Legjobban a Bibliának örült, ami Dragan Dabicnak is a rendszeres esti olvasmánya volt. Most leginkább a zsoltárokat olvasta, és ha lefordította azokat az ő jelenlegi helyzetére, akkor hátborzongatóan igaznak találta mindazt, amit Dávid király háromezer évvel ezelőtt leírt.
Korán hallasd velem kegyelmedet, mert bízok tebenned!
Mutasd meg nékem az utat, melyen járjak,
mert hozzád emelem lelkemet! Szabadíts meg engem ellenségeimtől, Uram, hozzád menekülök!
Zsolt. 143
…
Máig lidérces emlékként kísérti a rakéták süvöltése, ahogy a levegőt hasítják, majd a robbanást a becsapódás után. Hátborzongató volt a tudat, hogy hiába is akarna, sehova se bújhat előlük. Mert ezek a rakéták már hőérzékelővel vannak felszerelve, hogy felkutassák a célpontot, és megsemmisítsék. Akár a halálosztagok, amiket minden háborúban bevetnek a háborúzó felek, és az a dolguk, hogy az ellenség vezetőit likvidálják.
Mikor az első robbanásra felriadt, azon a kilenc évvel ezelőtti éjszakán, egyből egy évekkel azelőtti emlék ugrott be, amikor ugyanilyen borzalmasan süvítettek a rakéták, és az ő torka akkor is összeszűkült félelmében. Bármennyire is tudta, hogy azok a rakéták nem őt vették célba, de aki kisgyerekként átélte a háború borzalmait, azt ez az emlék egész életén végigkíséri.
Úgy feküdt az ágyban, akár egy darab fa, tehetetlenül és kiszolgáltatva várta a halált, hogy a légnyomás széttépje, mint valami rongybabát, és pontot tegyen mindennek a végére. Aztán a robbanás volt, ami magához térítette. Felkelt az ágyból, és az ablakhoz ment, ahol a redőny rései közt látta, hogy kint a városban már ég valami. Ekkor meghallotta, hogy az ajtón kopogtatnak /áram nem volt, mert a gépek szétlőtték az erőművet/.
A házmester volt az, aki sorra járta a lakásokat, és felszólította a lakókat, hogy menjenek le a ház alatti óvóhelyre. Neki is mondta, hogy menjen le, de ő azt válaszolta, hogy a lakásban marad. A köpcös, kopasz emberke megvonta a vállát, és ment a szomszéd lakáshoz, ahol már nyílt az ajtó.
A következő napokban is a lakásában maradt, pedig a NATO gépei minden éjszaka bombázták Belgrádot. Egyszer még a Kínai Nagykövetséget is eltalálták a rakéták, amiből diplomáciai incidens lett. A kávéházi stratégák, akik minden háborúban akadnak, és utolérhetetlen stratégiai érzékkel kommentálják a háború eseményeit, most azt mondták, hogy emiatt a baklövés miatt a NATO lefogja állítani Belgrád bombázását. Ő azonban tudta, hogy ez hiú reménység, hiszen a diplomaták dolga pont az, hogy elsimítsák az ilyen baklövéseket. És ez általában sikerül is, hiszen Kínának se az az érdeke, hogy haragszomrádot játsszon legfontosabb kereskedelmi partnereivel, akikhez exportjának a zöme irányul. És csakugyan, pár napon belül rendeződött a konfliktus.
Azért ezeknek a napoknak voltak örömteli eseményei is, amelyek táplálták a nemzeti öntudatot. Ilyen volt az is, amikor lelőttek egy amerikai lopakodót. Lám, amire a legmodernebb high-tech kütyük nem voltak képesek, azt megoldotta az ötven éves orosz technika. Akkor éjszaka az emberek kitódultak az utcákra, és úgy ünnepeltek, mintha legalábbis világbajnokságot nyert volna a válogatott.
A propaganda természetesen kihasználta az esetet, és az újságok napokig csak erről cikkeztek. Úgy tálalták, hogy a hadsereg a második világháború óta nem hajtott végre ekkora hőstettet. A katonákat, akik részt vettek a lopakodó lelövésében, hősnek kiáltották ki. Interjúkat adtak, és hetekig ők voltak az újságok, magazinok címlapján.
Ő is lement az utcára, ahol karneváli volt a hangulat. Ismeretlenek kínálták pezsgővel, borral, pálinkával, kinek mije volt. Fiatal lányokkal csókolózott össze, akiket magukkal ragadott a nemzeti lelkesedés. Veteránokat látott kisgyerekként zokogni, és tudta, hogy annak a katonának a helyébe képzelik magukat, aki a rakéta indítógombját megnyomta, amivel a gépet lelőtték.
El tudta képzelni, hogy mit érezhetnek azok az emberek, akik éjszakánként a sziréna hangjára riadnak, és tehetetlenül kénytelenek tűrni, hogy az ellenség a városukat bombázza. És senki se védi meg őket, mert ők egy bűnös nép fiai, mint a második világháború után a németek.
…
Azt már akkor is tudta, hogy arra a konferenciára hiba volt elmenni. Ugyanis, a televíziós tudósításban hosszú másodpercekig látható volt az arca, és bár el volt változtatva a külseje, de azért egy jó szemű néző még így is kiszúrhatta, az ötmillió dollár pedig éppen elég kísértés volt.
Pedig, amikor megkapta a nevére küldött meghívót, ami egy természetgyógyász konferenciára invitálta, az első gondolata az volt, hogy nem megy el. Csakhogy az ördög incselkedett vele, hiszen az álcázása olyan jól sikerült, és Dragan Dabic énje annyira az övé volt, hogy a bujkálás éveiben még csak a lebukás lehetősége se fordult meg a fejében. Pedig az elmúlt évben még nyaralni is elment, két hetet a montenegrói tengerparton töltött, és évek óta akkor tudott először ellazulni.
A pszichológia szakkönyvek is azt írják, ő pedig tanította a leendő ügynököknek, hogy a lebukás veszélye akkor a legnagyobb, ha eluralkodik rajtad a hamis biztonságérzet, mert akkor követed el azokat a hibákat, amelyek lelepleznek. Vele is pont ez történt, beleesett a biztonság illúziójának a csapdájába, és ostoba hibát követett el.
Elgondolkozott rajta, vajon törvényszerű volt e a lebukása? Játszhat e egy ember egész életén át szerepet, anélkül, hogy lebukna? Lehet e a második énünk olyan, mint a velünk született én? Vagy mégis van valami apróság, ami elárul minket? Lehet, csak egy apró mozdulat, ami évekig ott lapul tudatunk mélyen, de a legrosszabb pillanatban mégis előjön, és az árulónk lesz.
Igen, hallott már ő is mendemondákat olyan nácikról, akik megúszták a számonkérést, de hát ők Dél-Amerika dzsungelében éltek, ahol könnyen nyomát vesztik az embernek, és nemegyszer egész szervezetek dolgoztak azon, hogy ez így legyen.
Neki azonban ezekben az években nem volt semmilyen segítsége, és így belegondolva már az a csodálatos, hogy ennyi éven át megúszta lebukás nélkül… illetve… azért ez nem igaz, mert dehogy volt ő segítség nélkül. Ott volt a felesége levele, ami a legjobbkor jutott el hozzá, vagy az újság, amit délben a cellájába csempésztek. Úgyhogy valaki egészen biztosan nyomon követte a sorsát, és közbelépett, ha segítségre volt szüksége, őt azonban nem érdekelte ennek a titokzatos valakinek a kiléte. Megelégedett azzal, amit Száva atya mondott, hogy az isteni Gondviselés vigyáz rá.
…
Másnap már korán reggel vitték a vizsgálóbíróhoz, még a reggelijét se tudta befejezni. Az irodában már hárman várakoztak. A vizsgálóbíró az asztalnál ült, mellette állt a Nemzetközi bíróság képviselője, és az ajtónak háttal ült az ügyvéd. Ahogy belépett, a Nemzetközi Bíróság kiküldöttje szemtelenül végigmérte, tekintetében nem is leplezett diadallal.
A vizsgálóbíró felállt, kivett egy lapot az előtte fekvő dossziéból, és torkát megköszörülve, olvasni kezdett.
- Radovan Karadzic, az ön ügyét a háborús bűnökre vonatkozó törvények értelmében a Szerb Kormány átadja a háborús bűnöket vizsgáló Hágai Nemzetközi Bíróságnak. A határozat ellen joga van fellebbezni.
- Természetesen, fellebbezünk, - sietett közölni az ügyvéd.
A szeme sarkából látta, ahogy a Nemzetközi Bíróság megbízottja az ügyvéd megjegyzésére bosszús fintort vág, mint akinek elrontották a játékát. Ő pedig gondolatban melegen megrázta az ügyvéd kezét, hogy egy pillanatra letörölte ennek a pökhendi alaknak a képéről azt az önelégült kifejezést, amellyel valamennyiük tudtára adta az önnön felsőbbrendűségét. Tisztában volt azonban azzal is, hogy ez csak részsiker, mert a csatát végül ő fogja megnyerni. Hiszen ő mögötte ott áll az egész gépezet, aminek semmiség egy kis nép bedarálása.
|
