Egy város tárul elő a hegyekből a hely,
vagy otthon hova betérek újból: szeretetugar.
Az én képzeletem itt a lankán gazdagszik
hegykoszorúk öle bágyaszt ősz-szerelemvágy smaragdjaival.

Óriás kezek fák háborítatlan nyugalmát őrzik. Vigyázzák
égig szökő levélcsicsergésben, döngnek ólom-lábakon
ős fenyítésképp, rosszakarók keze közt szándékok halódnak,
város-szabadítók ők ahogy őseik távol a kies Hámoron.

A zöld tűlevél-őrök komótos tisztességgel vigyázban strázsálnak
ott ahol a vidék álomra hajtaná végtelent járt szemeit,
barlang sötétülhet álmaikból összesodort tenyerükben,
karsztvizeknek dúdolásában talppal tapintjuk a hegy dobbanás-ereit.

Hol természetességnek millió szépsége folyamban kanyarog,
József Attila sem láthatott ennyi kincset a Duna-part alatt
Lilla tincsét dobná Csokonainak pironkodón bújócskázva
fákkal tarkított vidékemen, ahol itt az örök fiatalság patak.

Alig hiszem, lebeghetek hegyemen újra, zihálok az ámulattól,
már az új meglepetés-szépséget, balról-jobbra szemem így kapod,
szilárdan felsejlik sorakozva a zöld lanka-gazdag szurdokívű hegyfutam,
lant sem pengetheti görbülő domborulataid, hangja kevés kifejezni fenséges korod.

2009. VII. 5.

"Versátírás" feladványra készült gyakorlat.