A legrosszabb dolog várakozni. Persze ez nem igaz. Ennél is van rosszabb. Bizonytalanul várakozni. Mikor a telefonszámot tárcsázta sohasem tudhatta mi lesz. "Gyere fel"-től kezdve egészen "Passz, talán este. Hívj ekkor akkor". És hívta ekkor meg akkor, hiszen szimbiózisban élt emberével, és alapjában véve sohasem volt gond, mindig megvolt és rendben is volt. Elment, megjött és felszállt. Vagy csak leült és gondolkodott és írt. Esetleg csak nevetett mindenen.

Egyébként élte az emberek mindennapi életét. Leszámítva azt az apróságot, hogy sikeresen kirekesztette magát a mélymagyar "sör és virsli" nemzedék igájából, nem köpködte a buzikat, a cigányokat, a zsidókat, a négereket. És még hosszan lehet sorolni azt a sort, akikben ellenségképet vélt felfedezni a szürke átlag, akiknek szellemi orgazmusához elég volt két baratokközt és három anettka. Persze, ezzel egy csapásra ő maga is minden lett a szellemileg alultápláltak szemében, ám nem nagyon zavarta, tartotta magát ahhoz, hogy "én az vagyok aki, neked pedig az, akinek látni akarsz".

Amikor jöttek a gondolatai, akkor azokat lejegyezte, hogy megmaradjon belőlük valami az utókornak is, meg azért is, mert eleinte azt hitte, meg tudja jegyezni őket, úgy, ahogy azok születtek és kikristályosodtak. Ebben tévedett. Ezért lejegyezte mostanában őket. Voltak visszatérő, kedvenc témái, ilyen volt, hogy ki és/vagy mi az isten? mi az élet értelme? és egyéb ilyen mások számára talán lényegtelen kérdéseken töprengett, mint elötte oly' sok nemzedéke a bölcseknek. Voltak kevésbé kedves gondolatai is, mint például a szükségszerűen bekövetkező harmadik világégés és egyéb kellemetlen dolgok, amikben meglátása szerint az emberiség fele el fog pusztulni, mert muszáj. Nem lehet másként. Illetve lehetne, de a megoldás pont azokon az embereken bukik el, akiktől sikeresen kirekesztette magát.

Nem mintha nem szerette volna az embereket. Szerette őket nagyon is. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy pár éve még ő maga küldte volna pokolra valamennyit, ha módjában állt volna). Szerette őket, minden hibájuk ellenére is, meglátta bennük azokat a pillanatokat, amikor önmaguk voltak, és látta azt is, amik lehettek volna, ha leveszik azt a "szemüveget" amivel csak az anyagi világot képesek érzékelni, és mindenhez automatikusan számértéket rendeltek, s attól függött bárminek is a helye a világban, hogy a számok az elvárt, megkívánt normát teljesítették e.

Egy novemberben szakította ki magát ebből a körből. Érdekes folyamat volt. Igazság szerint nem is ő irányította, az események irányították őt. Kezdődött azzal, hogy döntésképtelen lett egy-két hétre, mintha hirtelen egy ismeretlen bolygón találta volna magát, ahol semmi nem az, aminek látszik. Ezután jött az, hogy fázott és reszketett, ám ami a legjobban megrémítette az az volt, hogy érezte a Halált maga körül. Érezte, hogy követi minden lépését, minden percben ott van vele. Követte a munkahelyre is, ahol csak álldogált a reggeli kávézgatás alatt s míg a többiek megbeszélték az éppen aktuális semmit, addig ő csak nézett ki az ablakon, nézte a tájat és nagyon messze járt. Aztán döntött, otthagyta a munkahelyét, és fejest ugrott a bizonytalanságba. Ekkor december elseje volt.

A december érdekesen telt el. A Halál érzése elmúlt, csak álmaiban halt meg minden este, mindig másként. A vacogása megmaradt, de már az is csak csökkenő időközönként és intenzitással tért vissza. És hozott egy meglepetést neki az Élet. Leült és írt. Papírra tollal. Írt. Nem is tűnt fel az idő múlása, csak akkor eszmélt fel, amikor elfogyott a cigarettája. December 25.én elment sétálni a délutánba, s mikor órákkal késöbb hazaért a lakásba, akkor úgy érezte, mintha a homlokán egy téglalap alakú fekete területen áramlik belé az energia, s mikor lefeküdt aludni, határozottan azt érezte, hogy valami végigszkenneli a testét, a feje búbjától lefelé egészen a talpáig. Ekkor elaludt.

Januárban kezdtek jönni a képek, először csak álmában, majd ébren lecsukott szemmel is. Eleinte csak zöldes foltok voltak, ám ezek késöbb összeálltak képekké, mozgóképekké. Emberek mentek, két kéz kezet fogott, egy ember a fejére tette a kezét és ezáltal az alak egy P betűre hasonlított. Ez még elment. Aztán egyszer csak felmerült benne a gondolat, hogy meditálnia kellene meg lemenni alfába, ám erről semmit nem tudott, ezért a neten keresett használható anyagokat, ám nem nagyon talált. Belekezdett hát úgy, ahogy érezte. Nem csinálta rendszeresen, ám ami elsőre feltünt neki, hogy bár érzése szerint 5-10 percet vehetett igánybe az egész, a valóságban, amit órája jelzett eltelt 45 perc, egy óra, másfél.

Ezidőtájt volt az, hogy a sötét szobában, gyertyafénnyel a háta mögött nézte a falat és próbált egy pontra koncentrálni, s amit látott az felülmúlt mindent. A zöld foltok, amiket látni szokott álmában, szépen elkezdtek a nézett pont köré sűrűsödni, és egy idő után összeállt az egész egy nagy zöld körré, benne egy kis egyenlőszárú háromszöggel, és az egész lejött. Ott lebegett a szeme és a fal között. Nem akarta elhinni. Biztosan csak a szeme csalja meg, ezért becsukta hát a szzemét, meg is dörzsölte, de a háromszöges kör rendületlenül ott lebegett elötte. Ezt követően az álmában látott zöldes foltok és alakzatok sokkal inkább emlékeztettek egy nagy zöld szemre, mint bármi másra, és volt olyan is, hogy álmából felriadva az egész látómezejét kitöltötte jó egy-két percig.

Ekkortájt hagyódott abba a meditálása, nem elhatározásból, vagy ijedtségből, csupán csak nem került rá sor egyik nap, majd a másik nap sem, és szépen el is felejtődött. Áprilisban tudta meg, hogy novemberben meghalt a nagyapja. Lecsukta a szemét, és a P betűt formázó zöld emberalak leemelte a fejéről a kezét, és integetett búcsúzóul, majd elsétált.

Amit nem tett meg november óta, májusban megcselekedte, hívta a kis vézna emberét, aki nem tehet semmit, hiszen eladni akart, ő meg venni. És május óta irogat néha néha, de az igazán nagy dolgokat még nem írta meg, így még az is várat magára, hogy leírja, hogy például milyen is volt kinézni a szeme mellett a testéből és egyből a csillagos űr mélye felé utazni millió csillag által körülvéve, vagy hogy egyáltalán mi is az élet értelme és célja.

Most is hívta az embert, és végre kicsöngött a telefon. Á lenyomta. De már boldogan várakozik bizonytalanul is, ami mellesleg nem is a legrosszabb dolog, hiszen már csak órák kérdése (kettő? húsz?) az egész.