Halkan baktattam hazafelé minap a gondolattal, hogy tán nem is volt olyan nagy baj bemenni a városba és találkozni az ismeretlen ismerőssel. Kicsiben megváltani a világot, hangosan kacagni fals dolgokról, közben pedig a fák árnyékában szörnyű jövőképeket látni.

Szeretem az estét, amikor nincs valóságos fény, amikor a lámpák nesze még irreálisabbá teszi a körülölelő világot, amikor semmi nem az, aminek látszik, mikor minden távolabb van annál, aminek hisszük.

Szeretem azt képzelni, hogy a világ ilyenkor kifordul magából, s mintegy gúnyt űzve a nappalból, minden olyat megteremt és megenged magának, amit máskor sosem lehetne: a kék fényben pislogó kurvákat, a sárgában szétcsúszó bicikliseket és a pirosban elkúszó féklámpákat.

Kocsiba szálltunk, mondván miénk az éjszaka és nekem is látnom kell azt, amit már mindenki látott, a műsor kihagyhatatlan és higgyem el, sosem fogom megbánni. Illedelmesen mosolyogtam az ismeretlen ismerősre, tudván, amit ő még csak nem is sejtett: én nem vagyok kék fényben pislogó kurva, és nem is leszek, erre az egy éjszakára sem, bárhogy is kívánja.

Levegőt hiányolva lejjebb engedtem az ablakot, és a mellettünk suhanó féklámpákat néztem. Ahogy a pirosas fényt magukba rántották a semmiből, érezni lehetett, ahogy kiszakadnak helyükről, s az utastérben, utasokkal vegyülve életre kelnek.

Vártam a pillanatot, mikor velünk is megtörténik, hogy a kis fények idebent feloldják ezt a kellemetlen-kínos kurva hangulatot. Mint mindig, most is hiába vártam. Mi voltunk az egyetlenek a körúton, ahová a piros féklámpasugarak sosem jutottak be, sosem vitték el azt a miliőt, amit magunkkal együtt a kocsiba raktunk.

Tán a taxis hibája, aki túl óvatosan fékezett, tán az én hibám, hogy az ablakon kihajolva ismét elvágyakoztam onnan, ahol épp vagyok és az is meglehet, hogy a féklámpák hibája, kiknek nem volt erős fénye ahhoz, hogy ne legyek én is, mégis, kékben pislogó kurva.