Hangod hozzám szól a némaságból,
Testem fáradtan elzuhan a magánytól.
Egy újabb éjszaka Nélküled!
Dühít a világ!
Miért nem vagy itt, hogy háborgó lelkem csendre intsd?
Hangod hálót sző körém,
száz esztendős álmot,
mint egykor Csipkerózsa köré az átok,
Hogy ártó kezek ne öleljék
Kedvesed testét soha többé!
Még hallom hangodat
és érzem csókodat,
újra eltűntél.
Kegyetlen rémálmokban bukkansz fel megint.
Hol féltőn átölelsz,
hol ellenség vagy.
Nem enyém többé? Miért másé?
Lábam földbegyökerezve
nézlek, félek.
Érintésed gyönyörök kertje,
Vagy csak tébolyult elme vágya éget?
Testem, mint egy porszem,
egy gyenge fuvallat elragad.
Vak vagyok.
Nem látlak.
Ujjaim hideg köveken matatnak,
Ujjaid hirtelen megragadnak.
Testem testedbe fonódva megnyugszik végre,
S nem rémiszt se valóság, se rémálom képe. |