Kertből volt a vessző,
mivel a nadrágom,
emlékszem, hogy kikapott
azon a szép nyáron.

Sújtása, nem csak nekem
nagymamámnak is fájt.
Megsirattuk mindketten,
szökésem ily dolgát.

Ugrottam az úton,
ríttam a suhintást.
Eltáncoltam hazáig,
a Monti csárdást.

Nem értettem, miért,
kell így velem bánni?
Pedig én csak jó anyámat,
kívánkoztam látni

Vendégségben volt,
barátnője várta,
ezért hagytam ómamám,
a kiskertben hátra.

Nyargaltam az úton.
Rögtön hamarjába,
bátyám küldte ősöm,
csúfos elfogásra. 

Megfuttattam jócskán,
Bár! hat év volt javára,
végül mégis Ő nyert,
szívem bánatára.

Kimért lassú (léptel),
most érkezett mamám.
Úgy éreztem nincsen,
Se Istenem, se Hazám.

Bánta Ő is sorsom,
de már mind hiába.
Zokogtuk a tettem.
Mind. A kisszobába.

Elszálltak az évek,
fiam is van mára,
ránézek és így gondolok,
drága nagyanyámra.