| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Egyszer volt, hol nem volt Ideje:: 08-02-2009 @ 09:15 am |
|
|
|
|
Állok nagyszüleim valaha volt udvarán, a hátsó kert gyümölcsösében, nézem az alma-
és körtefákat, a göcsörtös törzsű szilvát, az óriáslombú diófát, a villámsújtotta mandulát,
s lehunyt szemhéjamon át előtolakszik a múltam egy darabkája. A madárcseresznye apró
sárgás gyümölcse nem csak az ég madarait táplálta, gyakran ültem lehajló lombja
sátorában a Kincses Kalendáriumot tanulmányozva, kezem időnként kinyúlt, és
maroknyi gyümölcsöt tépett az alacsony ágakról. Amott az öreg birs csomós törzse,
sárguló gyümölcsei ott sorakoztak a tisztaszoba szekrényének tetején, s fanyar-édes
illatuk nyugodt álmot hozott a szememre. Emlékeim kertje tele volt élettel, a fák alatt
kendermagos tyúkok kapirgálták a füvet, libák, kacsák szedegették a hullott gyümölcsöt.
Leghátul, már a kerítésen kívül, krumpli ült a töltéseken, kukorica lengette címerét.
A veteményeskertet ág-kerítés védte a baromfiaktól, de a vadgalambok ellen nem volt
segítség, tavasszal vígan csipegették a földből éppen csak kibújt zöldborsót. Mama
madárijesztőt állított a kert közepére, a madarak pár nap után megszokták a
mozdulatlanságba merevedett emberutánzatot, és a vállán ülve szemelték ki a helyet,
ahol a legzsengébb borsót sejtették. A Bakony fennsíkján zordabb az éghajlat, a tavaszi
vetemény csak nyár elejére érik be, Mama gondosan megválogatta, mit ültetett. Zöldség,
sárgarépa, borsó, és bab, rengeteg kis és nagy szemű, fehér és tarka, az egész famíliát
ellátta vele. Cukorrépa, sütőtök az állatoknak. Káposztaerdő a savanyításhoz; a
keményebb, duzzadt fejeket rétesnek, tésztának, kőttesnek tartogatta, a megmaradtat a
földbe vájt pince fogadta be.
Itt van a pince, tetejét fű és moha borítja. A lefelé vezető húsz lépcsőfok pótolta a
hűtőszekrény polcait, cserépköcsögben aludttej, korsóban hideg víz állt, de itt hűlt
hidegre a gyümölcsleves, és a tej is. Szinte látom Mamát, ahogy nyújtja felém a
cserépbögrében a frissen fejt, habzó tejet, én meg hátrálok, rázom a fejem, nem tudom
lenyelni a testmeleg italt. Csodálkozott, de nem erőltette, a pincében hűtött nekem az esti
fejésből, reggelig. Alul, a tágas térben tárolta a krumplit, káposztát, a homokban
zöldségek, a faládákban gyümölcsök sorakoztak. Ha vendéget várt, itt hűlt pincehidegre
a sör is.
Megnyitom a ház előtti kiskert léckapuját. Egykor tátogató, szarkaláb, szagos székfű,
verbéna versenyzett itt a levendula illatával. Amott, középen tündökölt a valaha volt
legszebb rózsa, legénykorában Apám oltotta vadalanyba. Egy pillanatra leereszkedem a
kőkerítés mohaborított szegélyére, felidézem azt a kislányt… gyakran üldögéltem az
orgonabokor takarásában, orromat a rózsa bíborpiros, bársony szirmaihoz érintve, és
hallgattam a szemben lakó fiú tangóharmonikázását. Az emlékek láncán átugrok
negyven évet, és átélem újra a régi érzést, szerelmes voltam a tangóharmonika hangjába,
a kiskert illatába, az egész, szépséges nyárba. Elmúlt, ez is elmúlt. A rózsa elvadult, a
szemben lakó fiú már őszül, nem foglalkozik zenével. És én magam is – simítom végig
az arcom –, az idő elszállt, magával vitte a maga jó és rossz dolgait.
– Asszonyom! – szólal meg egy hang a hátam mögött. – Asszonyom, akkor
kezdhetjük?
– Mindjárt, csak egy pillanatot kérek még! Azonnal.
Előveszem a kulcsot a táskámból, pár másodpercig ökölbe szorított ujjaim rejtekében,
a szívem felett tartom. Végre elszánom magam, a hosszú tornácon át elindulok a konyha
ajtaja felé. Nézem a gádor boltíveit, a párkányra odaképzelem a piros muskátlit tartó
ládákat. Mindig ugyanazok a virágok virítottak, mama ősszel kiszedte a földből, és a
pince hűvösében felaggatva várták a tavaszt, új életük kezdetét.
Már itt a dupla konyaajtó. A külső fele ablak nélküli tele-ajtó, felül és alul külön
nyitható. Gyakori volt a nagy hó, ha a hófúvás eltorlaszolta a bejáratot, felül ki lehetett
mászni. A hólapát mindig ott állt, az ajtó mellé támasztva. Nyáron, napközben csak az
ajtó alsó felét húzták be, az védte a konyhát a kíváncsiskodó baromfitól. Bundás bajnok
volt, neki nem jelentett akadályt a magasság, könnyedén átlibbent felette, de ha Mama
rápillantott az ajtó mellé támasztott ágseprőre, tudta az illemet, orrával kinyomta az ajtót,
és farkát behúzva elszelelt.
Már a belső, üvegezett ajtót nyitja a kulcsom. A konyha tapasztott, földes padlóján
még látszanak a cirokseprő karmolta csíkok, mama az ablakban tartotta a kilyuggatott
dobozt, amivel seprés előtt fellocsolta a padozatot. Az ablak előtti vizes-padon két
zománcos vödör árválkodik, a szomszédos kútról hordta bennük a vizet.
Letelepszem a banyakemence padkájára, ujjaim a kopott birkaszőrt markolásszák.
Látom Mamát, ahogy gyúr, dagaszt a fateknőben. A teknővájó cigányoktól cserélte
libatollért, gondosan vésett oldalát simára koptatták az évek. A falnak támasztva állt a
sütőlapát. A felfűtött kemencéből kikotorta a hamut, parazsat, és a megkelt kenyeret a
hosszúnyelű lapáttal a vasrostélyra helyezte. Néha lángos sült a melegben, libatollal
olvasztott zsírt kent tetejére, nem volt annál finomabb csemege; máskor cserépedényben
babot rakott be, füstölt hússal. Itt a kamrában, egy rúdon lógott a füstült hús, s emitt a
füstölő is, égre nyíló kéményével.
Bár nyár van, az első szoba most is éppen olyan hűvös, mint amikor látogatóként itt
éjszakáztam. A tisztaszoba ágyát vendégeknek tartogatták, a kedvükért befűtöttek a
vaskályhába, de a hideget csak a vastag dunnák melege, a lábamhoz tett, felforrósított
cserép oldotta fel.
A hátsó szobában élte a család az életét, nappali, ebédlő, háló, minden célra szolgált.
Amott a sarokpad, szinte látom nagyapámat, mindig az ajtóval szemközti helyen ült, két
kezét a tányérja mellett nyugtatta. Az étkezőasztal lapját piros csíkos háziszőttes
borította, mosógép-nemlátta anyaga ellenállt a múló időnek, Mama lánykorának, az
akkori asszonyok ügyességének emléke. Egymás végében a két ágy, végigérték a bal
oldali falat, bennük tömőfával feszesre igazított szalmazsákok várták a nyugalomra
vágyó testet. Az ágyak végében a „kászli”, egy sublódféle szekrény – finom kőttesek
kiapadhatatlan kincsesbányája – dacol az idővel. Tetején a család egyetlen szórakozása,
egy kis néprádió jelzi, hogy a petróleumlámpát falun is felváltotta a villamosítás.
Mellette áll mama nádfonatú varródoboza. Egy piros, vattával kitömött posztó-szívecske
– az én gyerekkori munkám – ad helyet a tűknek. Amikor Mama az elhasznált
nadrágokat, kilyukadt zsákokat foltozta, kis ezüst gyűszűje szikrát vetett a fényben. Az
ajtó mellett, jobb oldalon egyszemélyes fekhely, a lésza, és egy különös villás eszköz, a
csizmahúzó. Ez a sarok nagyapám nappali felségterülete volt. Nyugdíjas éveiben a bikák
istállójában dolgozott éjjeliőrként, reggel a lészára heveredett le, csak úgy, ruhástól.
A szemközti falon egy ablakmélyedés, kék csíkos függöny takarja, gyertyacsonkok,
gyufa, madzag, törött szemüveg szára, tűzkő, ceruzadarab, ezernyi apróság tároló helye;
a nem nyitható üvegen át az istállóra lehet látni. Gyerekkoromban két ló, két tehén állt a
jászol mellett, a borjú, kiscsikó csak átutazó vendég volt, elválasztás után azonnal új
gazdához került. Visszaeresztem a függönyt, elszomorodom az üresen ásító helyiségtől,
kong, mint maga a ház, a kert.
– Asszonyom! – hallom újból a hangot. – Asszonyom, az emberek türelmetlenek.
Kezdhetjük már végre?
– Azonnal, csak kérem, várjanak, míg a sarokig érek – felelek, és érzem, hogy a
hangom tele van zokogással. Még egyszer körülnézek, majd ösztönösen bezárom az
ajtót. A kulcsot markomba szorítva sietek a buszmegállóhoz. Még hallom, ahogy felbőg
a munkagép motorja, hallom, ahogy a hatalmas golyó a falnak csapódik egyszer, majd
még egyszer. Tenyeremet a fülemre tapasztom, és sírni kezdek, könnyek nélkül, belülről.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 08-02-2009 @ 09:15 am
| Hozzászóló: Vegh_Miki_Mikusz (Ideje: 08-02-2009 @ 11:04 am)
Comment: Szia, kedves Rinka! Ami az írónak a múlt fájó temetése, nekem, aki hosszú eddigi életem során Budapesthez kötődöm, nekem képek, méghozzá kitűnően megfogalmazott és ezáltal láthatóvá varázsolt képek. Végig sétáltam veled az emlékeid között. Köszönet érte. A harmonika pedig nem feltétlenül kopik ki a korosodó zenész kezéből. Hidd el nekem, mint zenésznek, aki elsősorban harmonikázom. Miki, a régmúltból. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: mickey48 (Ideje: 08-02-2009 @ 11:06 am)
Comment: Fantasztikusan gyönyörű ez a film - köszönöm néked...a jelenség szívszakasztó, könnyfakasztó - az élet meg - átgázolva mindenen - csak megy tovább... |
|
|
|
|
| Hozzászóló: vp_rozika (Ideje: 08-02-2009 @ 11:35 am)
Comment: Szia, kedves Rinka!
Ez aztán a meglepetés! Hosszú távollét után visszatérve pont téged sodort elém a forgandó... élet? Szerencse? Mindegy is, örülök neked! Írásod olvasva villannak elém életképek a múltamból. Nem nagy csoda, hiszen bakonyi származású vagyok jómagam is. Nagyanyámék litéri házának egyes részleteit pontosan elevenítetted fel előttem. Nagyon magával ragadó a filmszerűen pörgő paraszt házikó bemutatása. Nem szerettem volna a helyedben lenni, fájó, mikor azzal kell szembesülnünk, hogy egy emberélet munkája, élettere hogy válik köddé, a lelketlen gép hogy teszi egyenlővé a földdel.
Emlékeid művészi ábrázolásához fogadd őszinte gratulációmat: Rozikától, aki nem emlékszik rá, ezen a portálon volt-e már szerencsénk egymáshoz. Ezért: V.P.Rozika |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Rinka (Ideje: 08-02-2009 @ 12:01 pm)
Comment: Kedves Mikusz!
Köszönöm a barátságos fogadtatást. Igen, tudom, hogy a zene örök szerelem, de néha az élet másfelé sodorja az embert, máskor a kedély nem a régi...
örülök, hogy tetszett az írásom.
Szeretettel: Rinka |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Rinka (Ideje: 08-02-2009 @ 12:03 pm)
Comment: Kedves Mickey48!
Boldoggá tesz az elismerésed, köszönöm.
Szeretettel: Rinka |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Rinka (Ideje: 08-02-2009 @ 12:10 pm)
Comment: Drága Rozika!
Én magam is két év kihagyás után tértem ide vissza. Annak idején - kevés tapasztalattal bírva - bonyolultnak találtam az írás szerkesztését, az első írásom "ömlesztve" került fel, s bár Lacoba segített, mégsem próbálkoztam többet.
Az elmúlt két év a küzdelem jegyében telt, kevés időm maradt, mindenhonnan elmaradtam. Most végre újból van szabadidőm, és visszatértem.
Nagyon örülök, hogy rám találtál, megszólítottál, mert bántott, hogy a kezdődő ismeretségünk annak idején megszakadt, természetesen az én hibámból.
Köszönöm a szavaidat.
Szeretettel: Rinka |
|
|
|
|
|
