[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 215
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 215


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja!


Amatőr Irodalmárok Klubja!
[ Amatőr Irodalmárok főoldala. | Regisztrálj! ]

Csatlakozz te is közénk! A tagjainknak lehetősége van saját írásaikat publikálni, és a többiekéhez hozzászólni.

Vizuális kommunikáció
Ideje:: 08-31-2004 @ 07:36 pm

Az 1830 évek közepén, újabb igazságtalanság érte a vak embertársainkat. Nem elég, hogy nem tudták élvezni a híres reneszánsz festők műveit, hanem most még a fényképekről is lemaradtak. Akkor fedezte fel a francia Louis Jacques Daguerre a fényképezés technikáját. Ezt a mai napig is Dagerrotípiának nevezik. Az 1830 évek közepén, újabb igazságtalanság érte a vak embertársainkat. Nem elég, hogy nem tudták élvezni a híres reneszánsz festők műveit, hanem most még a fényképekről is lemaradtak. Akkor fedezte fel a francia Louis Jacques Daguerre a fényképezés technikáját. Ezt a mai napig is Dagerrotípiának nevezik. Az emberiség fejlődése során, újabbnál újabb vizuális találmányok jelentek meg, amelyekkel a vakok nem tudtak megismerkedni és emiatt szegényebbek lettek a látóktól. Mint ahogy tudjuk 1896-ban a Lumiére testvérek, először bemutatták a „mozgó képeket” a filmet. A két világháború között Skot John Braid, megalapozta a televíziózást. Ez a sok szép találmány csak a látók javát szolgálja. Egyszer egy társaságban, ahol vakok és gyengén látok is voltak fölmerült a kérdés, hogy érdemes-e számukra beszélni a művészet ezen ágairól, hisz a vak emberek számára ezek “megfoghatatlan” dolgok. Akkor, merült fel az a téma is, hogy érdemes-e a siketeknek a zenéről beszélni hisz úgy se hallják, és ezért soha nem fogják megérteni a hangok egymás közötti viszonyulását. Azok talán, akik nem siketen születtek és egy bizonyos életkort megéltek, mint hallók, talán megértik és meg is, érzik a zenei értékek nagyságát, de azok, akik születésüktől fogva nem hallanak, azoknak felesleges beszélni is róla. Szerintem, például a zene értékét, szépségét, a hangok kommunikációs lehetőségeit csak akkor tudjuk értékelni, ha tudjuk a lehetőségeit. Ez épp olyan dolog mintha senki mást nem érdekelne milyen érzés, például a súlytalansági állapot, vagy a Mount-Everest megmászása, csak azokat, akiknek alkalmuk volt rá azt megtapasztalni. Tudni akarom, szeretném, ha valaki meg tudná magyarázni nekem, hogy milyen, jó vagy szép érzés az, amiben nem lehet részem. Ha ezt megtudom, megismerem, ha csak hallomásból, másodkézből is, jobban értékelném annak a szépségét. Gondolom így van ez a vaksággal is. Azok, akik velem együtt életük második részében kezdtek gyengén látni, vagy valami miatt megvakulni, még emlékeznek arra milyen érzés az, látni. Itt nem csak egyszerűen a tárgyak és a színek észlelésére gondolok, hanem valami mélyebbre, a képek egymás közötti összefüggésre és annak a gondolkodásunkra való hatására is. Erről szeretnék írni, az előttünk lejátszódó vizuális művészet egyes lehetőségeiről. Főleg azok számára, akiknek soha se volt alkalmuk meglátni ezeket a lehetőségeket. Tudom, hogy keményfába vágtam a fejszét, de azt is tudom, hogy a vakok “szürke sejtjei” néha, sokkal jobban működnek, mint másoké, és így meg fogják érteni, hogy miről írok és mitől lettek megfosztva. A technika most már olyan szinten van, hogy bármely esemény a világ bármelyik részéből, pillanatok alatt a nézők, a nagyközönség elé érkezhet. A, csak hanggal és zenével bemutatott esemény soha nem lehet olyan megrázó, mint a kép. “Ma reggel bomba robbant Bagdad-ban. Hárman meghaltak.” - szólna, mondjuk rá a hír. Megrettentő. A tűzoltók szirénái, vagy a sebesültek segítségkiáltásai hatnak ránk. Egy halott test, véres részeit, egy kétségbeesett arcot, vagy egy megtépázott ruhában földön fekvő gyermeket mutatunk be hang és bemondó nélküli szöveggel, csak egy felirattal, hogy: “Bagdad, ma reggel”- többet mond mint, akár kétoldalnyi szöveg. Egyetlen egy felvétel sorozattal válaszolni tudunk az öt legfontosabb kérdésre. Mikor? Hol? Ki? Mit? Miért? Az írásnak vagy a beolvasásnak legalább öt, hosszú mondattal kellene válaszolnia erre a kérdésekre. Az írott szövegben mi, olvasók, rendszerint elfogadjuk azt, amit az újságíró leír a helyszínen. Ilyenkor, ő, az esemény nagyobb drámaisága miatt, csalhat. Szövegével szépíthet, vagy ronthat az adott eseményen. Ezt néha a válaszok sorrendjével, néha a helyzet körülírásával teheti. Viszont a kép, az soha se hazudik. Ott pontosan látni lehet az eseményt és annak súlyosságát. Egy pillanatra így gondoljuk. Pedig, lehet, hogy nem így van. Erről szeretnék beszélni. Hogy a képekkel is mennyire lehet „mesterkedni” azt már sok rendező a film őskorában, iskolai példák nyomán, be is mutatta. Ma már mindenki tisztába van azzal, hogy a látott kép mindig az előző kép hangulatától függ. Ez a jó vagy rossz vágás titka. Ezt a ravasz ügyeskedést, ha jól használja a rendező, művészi szintre lehet vinni. Ezeket és az ehhez hasonló jeleket a film vagy egy jelenet összerakásánál, mint az irodalomban, interpunkciónak nevezik. És amióta megszületett a mozgókép, azóta lassan megszülettek interpunkciói is. Az irodalomban már régen ismeretesek. A gyerekek tanulják az iskolákban őket. A vizuális interpunkciókat csak tapasztalatból tudjuk, mert nem tanítják sehol, kivéve a filmművészeti főiskolán. A néző magától jön rá a jelentésükre. Az irodalomban a tér és idő, csak a sorok olvasása után születik meg képzeletünkben. A filmen a tér, mindig adott, az, ami előttünk van. Az idő, olyan milyen hosszan történik, reális, való. Fantáziánkat, csak a jelenetek összekapcsolása, az interpunkciók, gazdagíthatják. Azok, akik nem látnak, akik előtt a tér mindig fekete, az időt pedig csak az óra ketyegése jelzi, meg vannak fosztva mindazoktól a valóságban megtörtént jelenetek művészi bemutatásától, amelyeket a fejlődő vizuális kommunikáció lehetősége nyújt a látóknak. Ezért gondoljuk néha arra, hogy a látok mennyivel gazdagabbak élményekben, mint a vak társaik. Nemar


Utoljára változtatva 08-31-2004 @ 07:36 pm


Hozzászólás írása
Hozzászólás írása
További
További
Irodalmár profil
Irodalmár profil
Üzenet küldés
Üzenet küldés
Irodalom ©

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.37 Seconds