| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Lélekszakadva Ideje:: 08-31-2004 @ 11:54 pm |
|
|
|
|
| Közvetlenül pár cm-re álltam az ablaküveg előtt, amelynek külső oldalát vadul verte a hideg eső és a fagyos szél. Úgy éreztem mintha a téli időtől nem választott volna el az üveg. Hidegnek találtam a szobában a levegőt, annak ellenére, hogy a hátam mögött lévő kandallóban pattogó száraz fahasábok puha, körülölelő meleget árasztottak. Látom a tükörképem, mélyen ülő barna szemek, kifejezetten semmitmondó tekintet. Most éppen egy vidéki egyetemen tanulok, valami menedzser-asszisztensi szakon, vagy min. Az érettségi óta ez legalább az ötödik hely, ahová járok. Hogy miért? Fogalmam sincs. Úgysem fogom tudni elvégezni. Azt mondják a bölcs társadalomkutatók, hogy a fiatalok többségének nincs célja, vagy legalábbis még - most figyeljenek - nem érlelődött meg bennük egy biztos anyagi helyzetet teremtő hivatás képe. Ekkora baromságot, nekem van célom, csak nem tudom elérni. Gyenge jellemű vagyok, akárcsak a fiatalok többsége. Van biztos anyagi helyzetet teremtő hivatásképem is. Mondjuk egy bankigazgató vagyok és egész kibaszott nap csak a mahagóni íróasztalom mögül dirigálok és tízezer forintos szívart szívok. Tessék itt a kép, amit annyira hiányoltak. Kérdezzenek csak meg egy fiatalt, hogy milyen jővőt képzel el magának. Kép van, lehetőség nincs. A fenébe is, a fiatalok ismerik legjobban a problémájukat. Az ábrándozás öl meg, fulladozok az álmaimtől. - András, te meg mi a fenét csinálsz itt? Mindenki téged vár. - Tudom, ne haragudj - válaszoltam, amikor megfordulva megpillantottam Annamarit, a húgomat. 3 évvel fiatalabb nálam, lediplomázott jogász, több nyelven beszél. Ráadásul már férjnél van (egyébként Laci, a férje egy igazi seggfej). Ő gyönyörű és tökéletes. Elbűvölő kék szem és derékig érő szőke haj. Nemcsak okosabb nálam, de szép is ! Ő az az ember, aki az életfelfogásom gyenge pontja. Mindig mindent meg tudok magyarázni valamivel, de rá nincs válasz, egyszerűen tökéletes, csak tudnám miért. Nem is miért, hanem hogy hogyan? Ha őt látom mindig nehezebben hitetem el magammal, hogy a sikertelenségem egy globális társadalmi probléma része és csak a modern életvitel rothadásának vagyok az áldozata. -Ne bámulj már olyan bután Andris, hanem gyere végre és vágd fel a tortát! Anya már így is ki van borulva. Nem unod, hogy minden évben eljátszod a szerencsétlen sorsú kiskamaszt, akinek semmi sem sikerül, és akit senki sem szeret. 27 éves vagy. Birkózz már meg a feladattal, hogy felnőttél! Legfőképp viselkedj is úgy, és mielőtt mondanál valami kis frappánsat, amiről csak te hiszed, hogy vicces, ne tedd, mert nem érdekel. Na igen, a családom már kicsit un, bár én úgy szoktam fogalmazni, hogy nem kellően érzékenyek az engem sújtó, ebben a korban általános szociális és lelki problémák iránt. Felnőtt vagyok. Lehet hogy ez minden problémám alapja? Gyerekként minden más, olyan színes és izgalmas. Semmi gond, elég egy kis nyafogás és máris az orrunk előtt terem minden, amiről álmodhatunk abban a korban. Felnőtt kor. Ugyan mit jelent felnőttnek lenni? Hogyan kellene viselkednie egy felnőttnek? Van valamilyen szabály? Én nem tudom és nem is tudtam soha. Cselekedtem, ahogy a helyzet épp hozta. Szüleim mindig bátorítottak, hogy csináljak valamit, ami érdekel, amiben jó lehetek. Azt mondogatták, hogy mindenki jó valamiben, mindenkinek van valamilyen rejtett tulajdonsága. Biztos ez? Mi van, ha mégsem? Én sosem éreztem magam különlegesnek. A szüleim bátorítottak, hogy próbáljak meg sportolni, hátha az majd menni fog (ha már a tanulásban gyenge voltam). El kezdtem járni karatézni. Én már pár hónap múlva nagyon untam és ki-ki maradoztam az edzésekről, de a szüleim csak bíztattak, hogy ne adjam fel,a kitartó munka gyümölcse mindig beérik. Vagy valami ilyesmit hajtogattak. Tehát nem adtam fel, 3 évig gyűrtem a heti négy edzést. Sőt, még versenyekre is jártam. Persze egyszer sem nyertem, tulajdonképpen még az egyik fogamat is kettétörték egy megyei fordulón, ahol természetesen utolsóként végeztem. Elegem lett, feladtam, mint már annyi mindent. A szüleim, hogy enyhítsék csalódottságom beírattak zongoraórákra. Nem tudom miért hitték, hogy a zongoraleckéktől majd jobban fogom érezni magam. És egyáltalán milyen összefüggést láttak a küzdősportok és a komolyzene között. Ezt sem értettem, de teljesítettem akaratukat. Két évnyi teljes sikertelenség után, maga a tanár javasolta a szüleimnek, hogy próbáljak meg más hangszeren játszani, mert a zenéléshez van tehetségem, csak nem a zongora az én hangszerem. Ezt a blöfföt! Röhejes, de a szüleim bedőltek ennek a maszlagnak és átírattak oboára. Ezt már gyerekfejjel is nevetségesnek találtam és megmakacsoltam magam. Megmondtam a szüleimnek, hogy elegem van és nem vagyok hajlandó oboa órákat venni. Apám egy hétig nem beszélt velem, de megérte. Leszálltak rólam; nem kellett többet semmilyen idétlen délutáni órákra járnom. Ezek jártak a fejembe, amikor meguntam a emlékeimet és erőt szívtam magamba (meg egy kis THC-t), ahhoz, hogy elhagyjam a szobát. A cigi most is segített, mint már annyiszor. Jobban éreztem magam és kiléptem a szobából. Csendesen behúztam magam mögött a nagy mahagóni ajtót. Észre sem vették, hogy bejöttem. Csak nézték egymást bambán, és értelmetlen sablon beszélgetést folytattak. Bámultam őket egy darabig, a hangtalanul mozgó szájukat, izzadt arcukat, beidegződött mozdulataikat. Rosszul lettem, émelygés jött rám. Legszívesebben visszamentem volna a másik szobába, de észrevett apám. Furcsa, hogy pont ő, aki sosincs itthon, sosem beszél velem és soha nem kérdez. Tíz éve volt utoljára jelen a születésnapi bulimon, vagyis „Andráska buliján”, ahogy anyám elnevezte úgy húsz évvel ezelőtt. Jaj, de vicces, nem igaz? Apám csendre intette a társaságot, felém fordult és csillogó szemekkel, fennhangon elkezdte hazug monológját, amit a többiek valószínűleg köszöntőnek véltek. -Fiam, annyira örülök, hogy végre jelen lehetek „Andráska buliján”.(mintha eddig valaki feltartóztatta volna). Erre a szókapcsolatra az egész társaság automatikusan felkapta a vigyor-álarcát és felém fordultak. Félelmetesnek tűntek, apám álarcának szemei már vörösre színeződtek és körbe körbe forogtak, mint egy szellemvasút elszabadult, groteszk mozdonyai. Közelebb lépett és vaskos aranyórájától övezett csuklóját vállamra rakta. Megborzongtam az érintésétől, szinte égett a bőrőm ott, ahol hozzám ért. Átkarolt, rám nehezedett, mintha le akarna nyomni a pincébe vagy a föld alá. Mosolygott, de álarca mögül már az órájára sandított. Folytatta beszédét és bár nekem, de nem hozzám beszélt, a közönsége izgatta. -27 év nagy idő fiam. Én ilyen idősen már cégvezető voltam. Bár tudom te még nem találtad meg a hívatásod, vagy hogyis hívod, de talán még harminc éves korod előtt sikerül elvégezned egy iskolát. Talán negyven évesen már lesz barátnőd is. Ezt az utolsó mondatot már alig bírta elmondani úgy röhögött, bár a kitörő jókedve előtt tartott egy hatásszünetet, arra inspirálva hallgatóságát, hogy vele nevessenek. Mintha enélkül nem vihogtak volna rajtam. Rögtön lekapta magáról mindenki a vigyor-álarcot és felrakták a röhögjunk-együtt-Andráskán maszkot. És hangos röfögés kíséretében felváltva mutogattak rám és apámra , közben a férfiak a lábukat csapdosták, a nők pedig a szájuk elé tartották a kezüket. Húgom a férjét átkarolva nevetett. Csak ezért jöttek el a bulira. Ezért még ajándékra is érdemes pénzt adni. Furcsa, hogy apám milyen gyakran ejti ki azt a szót, hogy fiam, mintha tudná mit jelent. Egyedül anyám érezte a helyzet szánalmas mivoltát és gyorsan apámba fojotta a szót, aki már éppen folytatni akarta beszédét, hogyha még egyáltalán lehetséges, emelje az est hangulatát. -Ne bántsd már azt a gyereket, ez az iskola biztosan sikerül majd neki és meglátod 30 évesen már le is köröz téged. Apám keserű mosolyra húzta a száját, de többet nem mert tenni, mert anyám nézése megálljt parancsolt neki. Röhögnöm kellett, azt hiszem még a könnyem is kicsordult, őrűlt megszállottsággal kezdtem én is a lábamat csapkodni és a kezemet színpadias mozdulattal a számhoz kapkodni. Ezek vagytok ti , lássátok! A közönségem először velem együtt nevetett, majd miután eljutott korlátolt agyukig, hogy rajtuk nevetek egyszerre és automatikusan dobták félre vigyorukat, rátapostak és egyként mozdulva rakták fel szánalom-maszkjukat. Ezt soha nem vették le, ez a bőrükbe ívódott, eggyé vált lényükkel.. Ebben aludtak, ebben ettek, ebben indultak munkába reggel. Nem volt szükségük eredeti arcukra, már nem is tudják milyen. Rám is ezért néznek szánalommal, mert önmagukat látják bennem csupaszon, gyengén, sebezhetően. Anyám tekintetét csak félig lepte homály, amelyet apámtól kapott. Felém mindig tiszta arccal fordult, a többi ember felé viszont mindig a maszkos oldalával. Elképesztő módon volt képes lavírozni az emberek szúrós tömegében. Néha néha sértette csak fel az arcát, de akkor mindig mélyen és lassan gyógyuló sebet kapva, melynek hegei még ma is ott égnek bőrén. Megfigyeltem, hogy anyám maszkja évről évre nagyobb szeletet hasít ki arcából, elfedve igazi mosolyát, tekintetét, kisugárzását. Abbahagytam a nevetést, üres, fáradt tekintettel, egyedüliként öszíntén, csak néztem őket. Nem érdekeltek, nem érdekelt semmi. Odaléptem a tortához és felszeltem. Észre sem vettem, hogy még égnek rajta a gyertyák a csokimázba ágyazódva. 27 kis szív formájú gyetya. Eszembe sem jutott elfújni őket és kívánni valamit. Ugyan mit kíváhattam volna, pénzt, nőt, boldogságot? Olyan eviláginak és semmitmondónak tűntek ezek a szavak, és a jelentésük. Nem éreztem semmit, nem voltak a fejemben gondolatok, nem tudhattam azt sem mi okozna boldogságot, ha egyáltalán létezik. Égő gyertyákkal a tetejükben osztottam szét a szeleteket. Furcsán néztek rám, körbe-körbe villogtatták a szemeiket, bolondnak néztek. Nem bántott, inkább leszek bolond, mint szánalomra méltó. Nem tőrődtem velük, az utolsó szelet kiosztása után magamhoz ragadtam pár üveg sört, egy tortaszeletet és leültem a kedvenc fotelembe, amely a tágas hall front oldali falánál állt. Itt hatalmas vörös bársonyfüggönyök takarták el a méretes ablakokkal ellátott bejárati részt az utcán erre haladó kiváncsi tekintetű emberek elől. Ismét a gondolataimba merültem, halkan susmorogtam, jobban látták hát, ha nem szólnak hozzám. A fotel jutott eszembe, amin ültem. Sokat tudna mesélni rólam és a családomról. Ő még látott kisgyereknek, amikor még nem aggódtam semmin, csak játszottam önfeledten és boldog voltam, anélkül is, hogy bármi különleges történt volna velem. Látta, amikor elszalasztottam az egyetlen alkalmat , hogy elveszítsem a szüzességemet, mert megijedtem. Hogy mitől azt még ma sem tudom, talán a pillanatnyi boldogságtól. Ezután már nem tudtam kialakítani egyetlen kapcsolatot sem nőkkel. Látta, ahogy pornót nézve magamhoz nyúlok, majd sírva rogyok össze. Látta, amikor zokogva a magánytól először vágom fel az alkarom. Magába szívta az első füves cigim füstjét és átölelt, mikor ópiumtól ájultan beleestem és vigyázta fekete álmaimat. Ő eltűrt és még ma is elviseli, hogy rajta üljek. Ha tudna gondolkozni és beszélni vajon most mit mondana nekem? Bolondnak nézne, szemrehányást tenne? Vagy megvigasztalna, esetleg ő is vigyor-álarcot húzna és röhögne rajtam. Elnyelne és megrágva kiköpne? Nem tudom, de nem is érdekel, higgyen, amit akar. Ideges lettem és kipattantam a székből. Már vagy nyolc üres üveg hevert mellettem és az üres tortástál. A vendégek eltűntek, az ajándékok egymásra hányva feküdtek a lépcső melletti komódon giccses csomagolásban, lehetetlen színekben, hülye masnikkal átkötve. Szemem végigpásztázta a helységet, csak anyám ült lehajtott fejjel a bejárat melletti kis fogadószékben. Apám kabátja és bőrőndjének a helye csupaszon árválkodott. Tehát elment, megint. Nem várt, nem köszönt, csak ment. Kisétáltam a teraszra elszívni egy jointot. Nekitámaszkodtam a huzatos terasz egyik jobboldali tartóoszlopának. Az első slukk után iszonyatos erővel rántotta össze a gyomromat a fájdalom. Éreztem, ahogy feltőr belőlem a sör és a torta nem épp gusztusos keveréke. Pont volt időm kihajolni a teraszról. Miután végeztem és kicsit megkönnyebültem, hangos ugatást hallottam. Kot volt a kutyám, még tizenhárom évvel ezelőtt kaptam apámtól. Esszeveszetten rohangált az esőben az udvar egyik végéből a másikba fején és a hasának a jobboldalán a gyomrom összes végtermékével. Hirtelen kitört belőlem a nevetés. Szegény kutya próbálta magát tisztára mosni, a hóba dobálozott, nyalogatta a szőrét és prüszkölt, de egy gyertyacsonk makacsul beleakaszkodott a bundájába. Megakadt a szemem a gyertyamaradványon, hogyan került a kutyára? Az ijedség majdnem lelökött a verandáról, amikor anyám megszólalt mellettem elkenődött sminkkel és egy félig üres pezsgőspohárral a kezében. - Jól látod fiam, az egy gyertya. Akkor kezdtek elszívárogni az emberek, amikor a negyedik, vagy ötödik sör után elkezdtél halkan mormogni magadban és égő gyertyástól megetted a tortaszeleted. Nem szólaltam meg. Féltem. Nem anyámtól, hanem magamtól. Néztem anyám, meghajlott hátát, görcsbe rándult kezét, szemét, amely küzdött a sírással. Végül csatát vesztve anyám szemhéja, képtelen volt megakadályozni könnyei kitörését. Zokogva berohant a fürdőbe. Nem mentem utána, nem vigasztaltam meg. Nem azért, mert nem akartam, vagy mert nem szerettem anyám, hanem mert egyszerűen nem tudtam hogyan tegyem. Csak álltam és a számat törölgettem. Szánalmasnak éreztem magam. Szeretem ezt a szót. Szánalom, oly sok mindent kifejez. Többet, mint a szeretet. Talán egyedül anyámat szerettem, talán csak őiránta éreztem ezt a számomra furcsa érzést. De talán csak sajnáltam, mert szégyenkeznie kellett miattam. Jut eszembe (azt hiszem még nem írtam), csak azért nem lettem eddig öngyilkos, mert sajnáltam őt. Nem bírta volna elviselni, ha meghalnék, legalábbis én így gondolom. Bár lehet hogy ez nem igaz. Vagy talán megkönnyebült volna? Ebbe most nem megyek bele, mert úgysem fog sohasem kiderülni. Megkíméltem őt ettől. Az igazság az, hogy soha nem éreztem sajnálatot magyam iránt, igaz mások iránt sem. Emlékszem amikor meghalt az előző kutyám (őt is Kotnak hívták) 12 éves koromban. Anyám sokáig sírt és próbált vigasztalni engem. Azt hiszem én csak azért sírtam mert ő is sírt, de én nem értettem miért teszi, nem éreztem, hogy hiányozna Kot. Számomra csak egy kutya volt, ennyi és nem több. Egy kutya, akit etetni kell és mindennap kivinni a parkba pisiltatni meg szaratni. Utáltam összeszedni az ürülékét, talán még örültem is mikor megdöglött. Egyre zavarosabbak a gondolataim és egyre rosszabbul látok. Kezd hatni a gyógyszer, amit bevettem. Végre elmegyek. Elmehetek, mert megtaláltam a megoldást arra problémára, amiért eddig nem mehettem el. Rájöttem hogyan szabadulhatok meg az ürességtől, úgy hogy anyámnak ne fájjon. Már ma megtettem, nem bírtam volna ki holnapig. Remélem anyám nem tesz szemrehányást azért, mert nem láthatja Annamari nemsokára megszülető gyermekét, de nem várhattam. Ezt a kis önzőségemet meg kell hogy bocsássa, hisz ő tette ezt velem, ő szült meg, ennyit én is megérdemlek. Az előbb néztem meg, már nem élt. Ő már szabad. Gyorsabban hatott a gyógyszer mint gondoltam. Én akartam előbb meghalni, hogy fogadhassam, hogy elmagyarázzam neki, miért tettem. Azt hiszem, ha végzek ezzel a levéllel, kitalálok valamit, hogy gyorsítsak a gyógyszer hatásán. Még meghalni sem tudok rendesen. Anyám már biztosan szán odaát. De most kivételesen nem zavar. Talán egy újabb vágást teszek a többi mellé. Már két éve hosszú ujjú polóban járok. Meglepődnek, ha a holttestem levetkőztetik. Van rajtam egy-két meglepetés. Lefekszem anyám mellé az ágyra. Olyan nyugodt az arca, eltűnt róla a homály. Jaj, gyerek vagyok megint és együtt körhintázunk. Suhannak a fák és pörög az ég. Lebeg anya haja. Szép hosszú és én belefúrom az arcom, érzem az illatát. Puha, olyan puha, de egyre jobban fúj a hideg szél. Ne, lassíts anya, még a végén kizuhanunk! |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 10-30-2004 @ 07:41 pm
|
