Poros útnak fullasztó permetét, dézsával mossa a víz. Számban, száraz homokszem helyett, lassacskán sáros az íz.
A ló is csahos, szája szegletén hab tűnik fel. Kongó szikességből patája, sárba süllyed el.
Messze az otthon, de fának dőlni inammal nem merek. Fegyver villan felhők mélyéből, s kíséri dörrenet.
Odébb a folyó korbácstól jajgat, ha tudna menekülne. Kanyargós medrében gyönge testel, mint ha falnak ütődne.
Földön fekszik a vetés, üvölt rá a pálcát tartó szél. Kutya lapul gazdája előtt így, ki szökésből hazatér.
Domb mögött a falu, határán rakott kazal ég. De újra szikra hull alá egy még nem elég.
Pajtában süvöltnek megrettent, zablátlan állatok. Szalmából vérvörös enyészet sebtében, lábukhoz átfutott.
Ajtót! Ajtót! Valaki, torkából így prüszköl vizet. Nincs, ki a kárért bő kézzel holnap majd fizet.
Másutt is hangzanak káromkodás visító szavai. Csak a jószág! Meg a ház meneküljön! Ne törjön ablaki!
Pattannak fának ágai, mint hangszeren, ha túlfeszül a húr. Szilaj az ember, húz mint a jószág, mégis a természet az úr.
|