Minap jutott eszembe az a történet, amikor még tizenévesként kijártunk öcsémékkel a közeli játszótérre.

Az még a régi fajta játszótér volt, három láncos hintával, egy óriási gömb-mászókával, két libikókával és egy feltöredezett betontetejű ping-pongasztallal. Amely persze messze nem töltötte be eredeti szerepét, de arra jó volt, hogy ott üljünk rajta sorban, mint a csulik. (lásd veréb)
Ja, és ide tartozott még az óriási traktorgumi, amelyen „szumóztunk", azaz felálltunk a szélére egymással szemben, egymásnak estünk és az győzött, aki le tudta lökni róla a másikat. Ha mindketten borultunk, az vesztett, aki előbb földet ért.

Egyszóval ide jártunk ki bandázni. A játszótérhez tartozó gazos terület két végén állt egy-egy focikapuféle tákolmány, közöttük a „pálya” amelyen a fiúk a labdát gurigatták ide-oda. Ha ezt a játszóteret ma átvizsgálnák balesetvédelmi szempontból, hát azonnal eldózerolnák talán még a helyét is. A focikapuk rendszeresen feldőltek, ha ügyesek és elég fürgék voltunk, akkor nem a fejünkre, ha nem voltunk azok, akkor arra. A hinták láncai rozsdásak, a fa ülőkéjükről hiányzott egy-két darab.
Akkoriban az ilyen balesetek is úgy történtek: egyikünk megsérült, a többi meg kísérte haza. Mentünk a nyomában mint a kiskacsák az anyjuk után, majd amikor meghallottuk az anyai kiabálást már húztuk is el a csíkot… és otthon nagyokat hallgattunk az esetről, nehogy minket is szobafogságra ítéljenek. De senki nem jelentett fel senkit, a seb begyógyult, mi pedig játszottunk tovább.

Már idősebbek voltunk, jómagam tizenhat felé jártam, öcséim pedig tizenkettő és tíz évesek voltak. Én már mint "nagylány" inkább csak beszélgetni jártam ki, illetve lesni a jövő nagy focistáit, amint küzdenek a labdáért. Ekkor csatlakozott a bandához, így a focicsapathoz is, egy nagyobb fiú – talán velem volt egykorú – aki magassága és kora miatt előnyben volt a labdajátékban. A többi srác mind fiatalabb volt nála, öcsémék korosztálya. Persze mindig mindegyik csapat őt akarta játékosának, mert tudták, hogy ahol ő van, az a csapat nyerni fog.

És ekkor – Hölgyeim és Uraim, az addigi tiszta, gyermeki játékba begyűrűzött a kőkemény üzlet. Különböző módokon próbálták rávenni a gyerkőcök az Attila nevű idősebb fiút, hogy az ő csapatukat erősítse. A fiú pedig játék után általában odajött a ping-pong asztalhoz, ahonnan én a meccset lestem és hosszan beszélgettünk. Öcséim természetesen észrevették, és kis rafinált agyukban elraktározták az információt, hogy szemmel láthatóan tetszem a „focibajnok”-nak.
Közben Attila elégedetten nyugtázta, milyen nagy a versengés érte a fociban, így már alkudozni is kezdett. Persze az öcséim sem voltak hülyék. Íme, hogyan válik az ártatlan gyerekből manipulatív, kőkemény üzletember:
Egyik alkalommal, a srác a csapathoz kerülésénél a gyerekekhez illő pénzfeldobás helyett provokatívan megkérdezte kisebbik öcsémet:
- És mit adsz cserébe, ha hozzátok állok?
Erre öcsém azonnal bedobta a nyerő kártyát:
- Kihozom a nővérem!

Így lettem kérem szépen tizenhat évesen cserealap a tíz éves öcsém jóvoltából.