[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 333
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 333


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja!


Amatőr Irodalmárok Klubja!
[ Amatőr Irodalmárok főoldala. | Regisztrálj! ]

Csatlakozz te is közénk! A tagjainknak lehetősége van saját írásaikat publikálni, és a többiekéhez hozzászólni.

Szemelvények hadifogságom emlékeiből 2/1
Ideje:: 08-10-2009 @ 01:21 pm

 Szemelvények hadifogságom emlékeiből

 Írta: Benkő József (benkoepp)

 Szeged
2009.
 

Nem is tudom, hol kezdjem, mert az előzményeket is el kellene mesélnem, hogy miként kerültem „nyugati fogságba”. Onnan kezdeném, hogy 1943. október elején tényleges katonai szolgálatra hívtak be Budapestre a 101-es hírezred 101/I. hírzászlóaljhoz. Századunk nehéz vezetékek építési feladatait látta el. A kábeldobok szállításához rajonként 2 darab speciális teherautó tartozott, négy gépkocsivezetővel. Az alaki és szakmai kiképzés mellett tehergépjármű vezetői képzési is kaptam. Azt mondták:
- Maga fiam jó lesz katonai gépkocsi vezetőnek, mivel vidéki és még jók az idegei.
A kiképzés mozzanatait leírni külön fejezet lenne, ezért csak annyit, hogy alakulatunk végül a frontra ment, de a gépkocsivezetők a belső szállításhoz is kellettek, ezért én át lettem helyezve a 101-es ellátó ezredhez.

Bevonulásom óta közben több mint egy eseményekkel dúsan tarkított év telt el, de én most nem erről akarok írni. Az akkori állapotokat mégis muszáj bemutatnom néhány mondattal.
Budapest már régen körül volt zárva. Az orosz hadsereg mindenütt átlépte a Dunát. Érvényben volt a Szálasi hadsereg főparancsnokságának statáriális parancsa, hogy a szökött katonákat helyszínen fel kell koncolni. Szökni tehát legalább olyan veszélyes volt, mint a fronton kapni egy golyót. A családomról semmit sem tudtam, mert hónapok óta a front választott el bennünket. Két öcsém abba a levente korcsoportba volt, akiket már be lehetett katonának sorolni.
Sok légitámadást éltem már meg Budapesten és másutt, fel nem robbant bombákat is többször szállítottam Piliscsabára a robbantás helyszínére. Nem csoda hát, ha korábban dicsért idegzetem kezdett feszengeni és csak az a gondolat tudott rövid nyugságot adni, hogy hamarosan vége lesz már. Pedig az igazi próba ezután következett. Ezeket az eseményeket próbálom most meg feleleveníteni egy közkatona szemével nézve, aki részese és elszenvedője volt sok ezer magyarral együtt ezeknek az embert pusztító történeteknek. Mivel valamilyen sorrendet is kell, hogy tartsak, mondandómat több fejezetre kell osztanom.


Egy kis nyugalom

1944 késő őszén a Központi Tábori Postától át lettünk helyezve a Szálasi Féle Fővezérség IV. osztályához, amelynek állomáshelye Bük község volt, a nyugati határ közelében. Az alakulat 5-6 tehergépkocsiból állt 2-2 gépkocsivezetővel és néhány fős ellátó személyzettel. Magánházaknál voltunk elszállásolva, semmiféle kötelezettség nem volt, a parancsnokot alig láttuk. Így történt, hogy december 23-án engedélyt kértünk és kaptunk, hogy a karácsonyi ünnepeket méltóképpen megünnepelni egy gépkocsi visszamenjen Sárvárra egy kisebb hordó borért. Az indulókkal az utcán találkoztam, hívtak, hogy menjek velük, biztos jó buli lesz. Örömmel ugrottam fel a hátsó platóra, hiszen hetekig voltam Sárvár vendége, ott volt a Központi Tábori Posta központja. A beszerzéssel járó kóstolgatás után elég illuminált állapotban, késő éjjel értünk vissza.
Nagyon kellemetlen hír fogadott. Parancs jött, hogy két teherautó azonnal induljon Budapestre. Az egyik sofőrnek V. Bandi barátomat jelölték ki, a másik én lettem volna, de nem voltam ott, így más ment el helyettem. V. Bandival már több, mint egy éve hogy együtt szolgáltunk, ismertük egymás gondolatait is, igaz barátok lettünk. Sokáig egy kocsin ültünk, de később külön kocsikat kaptunk és behívott tartalékosokat osztottak mellénk segédvezetőnek. Nagyon bántott, hogy nem mehettem a barátommal, de nem tudhattam, melyikünk járt a jobban, mert Bandiék sem másnap sem pedig harmadnap nem jöttek vissza.
A szovjet hadsereg 1944. december 24-én körülzárta Budapestet. Még jó néhány hét telt el itt, Bükön viszonylag nyugalmas várakozásban, de mindinkább rájöttünk, hogy ez a kis szállító egység valójában a Szálasi Fővezérség főtisztjeinek és családjuknak van fenntartva a külföldre meneküléshez.
Közben két tartalékos egy Opel Blitz teherautóval úgy március derekán, a statárium ellenére megszökött. Azt, hogy szerencsével jártak-e sosem tudtuk meg. (Engem is hívtak, azt mondták, hogy a Szlovák hegyekben tudnak olyan búvóhelyet, ahol ki lehet várni a háború végét is.)


Kiűzetés a hazából

1945. március végén (a pontos dátumra nem emlékszem) kaptuk a parancsot, hogy a csapat azonnal vonuljon át a közeli Kőszegre. Gépkocsinként legalább 200 liter üzemanyagot, a legénység számára pedig 8-10 napra elegendő hideg élelmet kellett vételezni. (Biztos, ami biztos én a háziaktól vásároltam még egy füstölt oldalast és egy jódarab sózott szalonnát.)
Késő este érkeztünk meg Kőszegre, de a kijelölt szállásunk már el volt foglalva, így autót bezárva a közelben nézelődtünk. Rengeteg ember nyüzsgött az utcákon, civilek, katonák, magyarok és németek is. Már besötétedett, amikor a légiriadó szirénáinak hangja nyomta el az emberek zsibongását. Mindenki valamilyen óvóhely, de legalábbis fedett hely felé rohant. Tudtuk, hogy szovjet raták jönnek és ezek úgynevezett kosárbombái az épületekben óriási kárt nem tesznek, de emberi életek kiontására nagyon is alkalmasak.
A tömeg minket is magával sodort, de máris hallottuk a rata jellegzetes hangját és bombái úgy zúdultak, mintha tényleg kosárból öntötték volna. A riadó elmúltával az emberek kezdtek az utcákra visszaszállingózni. Én egy nagyobb teremben találtam magam, amelynek ajtaja az utcára nyílt. Körülnézve a társamat kerestem azt gondolván, neki is itt kell lennie valahol. Meglepve hallottam, hogy ketten is a nevemet kiabálják. Fel nem tudtam fogni, hogy ebben a forgatagban ki lehet az, aki tudja a nevemet. Perceken belül megtudtam, hogy Jani bácsi, a társam megsebesült és ő keresett engem név szerint. Egy katona támogatta a kötözőhelyre. Az utcán egy döglődő lovat és egy csézakocsit láttam a kerekeivel az ég felé forogva.
Cs. János (Jani bácsi) 56 éves budapesti taxisofőr volt, civil behívottként osztották be mellém segédvezetőnek. Teherjármű vezetésére bevallása szerint nem is volt jogosítványa, de nem is akart vezetni. Már hosszabb ideje voltunk együtt, jól kijöttünk egymással. Atyaian gondolkodott rólam, sokszor főzött, beszerzett, olykor a ruháimat is kimosatta vagy kimosta, hiszen már jó ideje civilek közt éltünk.


Indulás nyugatra

Jani bácsit a segélyhelyen, ahol sokan voltak végre bekötözték, de ragaszkodott ahhoz, hogy nem marad ott, mindenképpen velem akart tartani. Sebesülése nem látszott nagyon súlyosnak, a jobb alkarján volt egy hosszan felhasított, mély seb, valamint légnyomás érhette. Mivel nagy volt a zűrzavar, elengedték. Az autónkat épségben találtuk meg, de az éjszaka már jól eltelt, alvásra a kocsiban ülve már alig maradt idő.
Reggel korán kaptuk a parancsot, hogy a Gyöngyös patak jobb oldali partjához kell mennünk autókkal. Elsőként értem oda. A hosszan elnyúló gyepes parton több különálló nagy halomba ládák, zsákok, csomagok voltak felpúpozva, körülöttük magas rangú tisztek és hölgyek forgolódtak. A kocsiból kiszállva egy tölgyfagalléros tábornok félével találtam magam szembe. Kezemet tisztelgésre emelve, valami jelentkezésfélét akartam elmotyogni, de nem hagyott szóhoz jutni.
- Na végre, megérkeztek fiam. Hol az Istenbe voltak idáig? Szóljon a bajtársának is és azonnal kezdjék el ezeket a holmikat felrakni az autóra!
Meglepett a hang és valami önérzetes makacssággal válaszoltam:
- Tábornok úr! A bajtársam sebesült, egyedül vezetek és a szolgálati szabályzat szerint rakodni nem vagyok kötelezhető.
- Maga még pofázni mer nekem? – ordította – Azonnal lásson hozzá, mert lelövöm, mint egy kutyát!
Mivel pisztolyt nem láttam nála, csendes hangon mondtam:
- Engem lelőhet tábornok úr, de akkor ez a rakomány itt fog maradni önökkel együtt. Mint mondtam, a társam a karján sebesült és nem képes vezetni.
Ekkor valaki a hátam mögül a vállamra ejtette a kezét és fojtott hangon a fülembe szólt:
- Gyere fiam, hagyd itt ezt a vén szarost, állj át a mi csoportunkhoz, ott lesz aki rakodjon.
Meglepve fordultam felé, és látva, hogy egy őrnagyú rangú tiszt szólított meg, azonnal beugrottam a kocsiba és intettem, hogy álljon fel mellém a lépcsőre és mehetünk. Távolabbra, nagy halom csomag mellé kalauzolt el. Itt több civil is volt, szakszerűen rakodtak, alulra kerültek a nagyobb ládák, felülre a ruhaneműk és az élelmiszer. Utasként kilenc személy maradt, négy főtiszt és öt hölgy családtag.
Dél is elmúlt, mire elindultunk. Nem tudom, hány autó követett minket, de egy végeláthatatlan, tarka forgatagba kerültünk. Személyautók, lovas kocsik, kézikocsik, kerékpárok, csomagokat cipelő gyalogos civilek és katonák áradata özönlött a határ felé. Haladni csak lépésben lehetett és időnként elhúzott felettünk egy-egy rata is, de úgy tűnt csak ijesztgetésnek szánták, a sok civil miatt nem támadott. Estefelé hegyek közé értünk. Azt se tudom, mikor léptük át a határt, úgy mondták ez már Semmering. Megállni nem lehetett, a tömeg hajszolta egymást s csak, ha a lámpákat le kellett kapcsolni légi veszély vagy egyéb fennakadás miatt álltunk meg 5-10 percre.
Reggel továbbra is hegyek között araszoltunk, de egy újabb veszélyes probléma adódott. Utolért bennünket egy német tank. Azt mondták, eddig maga alá gyűrt vagy szakadékba lökött minden olyan járművet, amelyik nem akart vagy nem tudott kitérni előle. Az út hegyoldalon futott, kétsávos volt. Jani bácsi is és a velünk utazó főhadnagy is jól beszélt németül. Egyezkedtünk, hogy én beállok jobb oldalon szorosan a sziklafal mellé és balról kerüljenek el. Nem egyeztek bele, mondván a szakadék szélén a tank megcsúszhat és lezuhanhat. Nem volt mit tenni, én álltam ki bal szélre. A fülkéből lenézve alattam szédítő mélység tátongott. Mindenki leszállt, én ragaszkodtam ahhoz, hogy a kocsiban maradok, hiszen ha a kocsi elpusztul, mi értelme lenne annak, hogy gyalog menjek tovább. Nagyon fáradt és álmos voltam. A motort halkan járatva vártam, hogy a tank eldübörögjön mellettem. Tudtam, hogy jóval szélesebb, mint egy közúti jármű és csak centiméterek lehetnek köztünk. Füleltem, hallok-e valami karcolást, koppanást a kocsi oldalán, de csak a felbőgő motort, a hernyótalpak csörömpölését hallottam, és éreztem, hogy megremeg alattam a hegy. Jócskán gyűltek az izzadságcseppek a homlokomon, mikor megláttam, hogy a tank kék füstöt eregetve távolodik tőlem. Azonnal az út közepére álltam az autóval, mély szusszanással nyugtázva, hogy ezt is megúsztam.
Tovább kellett menni. Erre már nem magasodtak meredek sziklafalak, de 15-20 fokos emelkedők továbbra is voltak. Egy ilyen emelkedőn meg kellett állni, mert előttünk egy kisebb busz elakadt, katonák próbálták az útról félretolni. Az út jobb oldalán a lankás gyepen egy hadnagy állt és hangos szavakkal vezényelte a műveletet. A hangjáról és a beszédmodoráról azonnal felismertem. B. Antal volt, aki a laktanyában – akkor még zászlósként – a gépjárművezetés elméleti és gyakorlati oktatója volt. Civiles üdvözlés után megkérdeztem:
- Hadnagy úr, megismer-e még?
- Hogyne ismernélek, te piszok, hiszen te még mindig nem adtad vissza a bicskám! (A bicskát több mint egy éve, még a laktanyában kértem tőle kölcsön ceruzát hegyezni. Ő közben elment, a bicskát pedig az asztalról, ahová letettem, azon nyomban ellopták.)
Ez a megállapítás már sokadszor hangzott el, mint ahogy az én fogadkozásom is, hogy szerzek egy másik gyöngyház nyelű bicskát. Értettem, hogy kijelentését ő is groteszk iróniának szánta, csendesen feleltem:
- Azt hiszem hadnagy úr, ennél nagyobb baj ért most bennünket.
- Igazad van, baszd meg! Kizavartak minket a hazánkból és nem tudom, hogyan jutunk majd vissza!
B. Antalról külön fejezetet lehetne írni. A kiképzés során használt erőltetett szigora, epés bemondásai ellentétben álltak igazi emberi tulajdonságaival. Vele mindig rengeteget röhögtünk, pedig a szigorú felszólítás is mindig elhangzott: „Nem volt röhögni!”
Megbeszélésre nem volt idő, csak annyit tudtam meg, hogy a busznak csúszik a kuplungja és a bicskával továbbra is tartozom. Megállni, pihenőt tartani nem lehetett, lassan araszolva már több kisebb lakott helységen is átjutottunk. Jani bácsi mellettem ült, kikötöttem, hogy az az ő helye. Mellé még egy-egy hölgy fölváltva szorosan befért a fülkébe. Két őrnagy az első lépcsőkön állva utazott, Sz. vezérőrnagy – egyedül ő mutatkozott be, elég sovány öregember volt – valamelyik első sárvédőn nyúlt el, a többiek a rakomány tetejére kapaszkodtak fel. Jelentősen túl lehetett terhelve az autó, az emelkedőkön is mindig féltem, hogy a tengelykapcsoló megcsúszhat.
Több nap telt el így, mire egy nagyobb helységben megálltunk és úgy nézett ki, lesz egy kis pihenő is. A község szélén egy gazdasági udvarba álltam be. Mindenki szétszéledt vizet és tisztálkodási lehetőséget keresve. Jani bácsit kérésemre asszonyok vették gondozásba, de kötszerük alig volt, így fehér lepedőt kellett felszabni, hogy átköthessék karját. Én a kocsit tankoltam fel, valamint a tartozékként nálam lévő két marmon kannát töltöttem meg benzinnel. Rettenetesen fáradt és álmos voltam, úgy számoltam, ez már a nyolcadik nap, hogy nem aludtam egy kiadósat. Az épületek közt megláttam egy szénapadlást, nyitott ajtaja elé egy létra volt támasztva. Olthatatlan vágy tört rám, hogy felmásszak oda és végre kialudjam magam. Próbáltam úgy felosonni, hogy senki ne lásson meg és a szénába fúrva magam egy pillanat alatt elaludtam. Álmom legfeljebb pár óráig tarthatott, amikor arra ébredtem, hogy a velünk utazó leányzó hasal mellettem a szénában és költöget, hogy menjek le, mert tovább kell menni. Gondolom már kerestek, ő meg láthatta, hogy hova bújtam el.
Ekkor láttam meg, hogy két autó utolért bennünket, így már kisebb konvoj lettünk, de továbbra is én haladtam elől. Úgy tűnt, hogy valaki parancsokat is osztogathat a csapatnak. Továbbra is hegyek között jártunk és ki lett adva, hogy a 60 év alatti tiszteknek is gyalog kell követniük az autót az emelkedőkön. Egy helyen, állás közben megszólított egy őrnagy:
- Sofőr! A maga kocsijának tetején trónoló őrnagy úr még nincs 60 éves. Azonnal dobja le onnan!
- Őrnagy úr, én nem alkalmazhatok testi erőszakot egy tiszttel szemben! – mondtam és beugrottam a kocsiba, mert indulni kellett.
Azt, hogy hogyan rendeződött köztük a dolog, nem tudom.
Lankásabb területre értünk, de ma sem tudom, hol jártunk pontosan. A térképemet már korábban ellopta valaki, a helységneveket pedig sokszor el sem tudtuk olvasni, vagy már elfelejtettem őket, így az utat utólag követni nem tudom. Egy-két városnév azonban megmaradt az emlékemben, ezeket majd névvel is említem.
Egy nagyobb helység előtt német katonák beterelték a konvojt egy kastélyszerű épület kőfallal kerített nagy udvarába. Itt minden fegyverünket le kellett adni és a tartalék benzinünket is elvették. A hordóban még kb. 120 liter volt, de a kannákba eldugott 40 litert sikerült megmenteni. A helyzet kritikussá vált, mert, ha elfogy az üzemanyag, mindennek vége, benzint sehol nem tudunk szerezni. Megszámítva, hogy mennyi üzemanyagunk maradt, az út folytatása mellett döntöttünk.
Ez egy nagyobb városka volt, és úgy látszott indulás előtt némi pihenőre is jut idő. A velünk utazó főhadnagyot megkértem, hogy keressünk egy vendéglőt és a nálam lévő füstölt oldalasból főzessünk valami hazaihoz hasonló húsos ételt. A főhadnagy belement, ő jól beszélt németül. Találtunk is egy vendéglőt, de tele volt német katonákkal. Amikor a főhadnagy úr elmondta a séfnek, hogy mit kérünk, egy német tiszt arrogánsan megszólalt:
- Mit képzelnek maguk? A német katonák már jó ideje gyenge koszton harcolnak, maguk meg itt húst akarnak zabálni?
Parázs vita keveredett, a főhadnagy hiába mondta, hogy a húst nem a német katonáktól vesszük el, magunkkal hoztuk, azt kiabálta, hogy akkor is el kell kobozni. Innen sürgősen távoznunk kellett és a városból is tovább mentünk. Az oldalas és a szalonna nagyon hamar nyersen fogyott el, csak nehezen tudtunk hozzá kenyeret szerezni.
Engem a nyomasztó fáradtság mellett egy fogfájás kezdett gyötörni. Az arcom feldagadt, nyomorultul éreztem magam. Az sem vígasztalt, hogy Sz. vezérőrnagy megdicsért:
- Maga fiam magyar katonához méltóan derekasan helyt állt idáig. Amikor hazamegyünk én magát a legmagasabb fokú honvédségi kitüntetésre fogom javasolni!
Kétkedve köszöntem meg, de továbbra is aggódtam, mert Jani bácsi karja a szakszerűtlen kezelés miatt már szagosodni kezdett. Mindenki azt javasolta, hogy menjen sürgősen kórházba, de nem akart minket elhagyni és útközben nem is találtunk kórházat.
A problémák tovább szaporodásaként egy autó lerobbant, kifogyott belőle a benzin. A parancsnok elrendelte, hogy a megmaradt két gépkocsiról minden csomagot, amely nem élelmiszer vagy ruhanemű, le kell rakni és helyette az embereket kell felvenni. A csomagokat senki nem akarta magáénak vallani és ledobni, ezért kaptam a parancsot:
- Sofőr! Menjen fel, és dobjon le mindent, amit feleslegesnek tehernek tart!
Segítséget is kaptam, így csak rá kellett mutatnom, mit kell ledobálni. Az asszonyok részéről sokszor elhangzott, hogy „Jaj, azt ne!”. Nem tudom, mi lehetett a ládákban, csomagokban, de egyik-másik elég nehéz volt. Értékes porcelánokra, személyes tárgyakra gondoltam. A civilek közben jól megfogyatkoztak, szétszéledtek. A másik autón egy civil is utazott, aki nem hagyta a csomagját ledobni, inkább a hátára vette és gyalog távozott. Nem tudtam, mi lehetett, amihez ennyire ragaszkodott, én mérete alapján festőállványnak néztem.
Innen már jóval gyorsabban haladtunk, az üzemanyag sem fogyott úgy, mint a lassabb döcögésben. Egy nagyvárosba értünk, erre már emlékszem, Salzburg volt. Itt Jani bácsit kórházba vittük. Annak említésére, hogy le is vághatják a karját, amennyiben tovább üszkösödik nagy nehezen ott maradt. Engem is rosszul érintett, hogy nincs tovább mellettem, hiszem már hónapok óta együtt voltunk, amúgy is el voltam anyátlanodva, mert a fogam változatlanul fájt. Az állkapcsomon egy kemény csomó nőtt, olyan, mintha csontkinövés lenne. Kaptam azonban egy másik segédet Jani bácsi helyett, a szintén budapesti M. Balázs személyében. Balázs 46 éves, pestszentlőrinci kovácsmester volt, középmagas, zömök testalkatú, kovácshoz illő hatalmas karizmokkal. Már régebbről ismertük egymást. Vezetni ő sem tudott, de mert féderkovács volt a szakmája őt is a gépkocsizókhoz osztották be, mivel a rugókkal ott is lehet baj.
Közben az a hír terjedt el, hogy egy másik, nagyobb konvoj Szálasival az élen Svájc felé vette az irányt. Nekünk a végcél Passau volt, mindenki drukkolt, hogy az üzemanyag kitartson odáig. Mi, közkatonák nem tudhattuk, mi célból kell eljutni odáig. A németek által fanatikusan hirdetett végső győzelemben nem hitt már senki. Azt vártuk már csak, hogy egyszer vége legyen és haza lehessen jutni. Végül innen már főútvonalon haladva elég hamar megérkeztünk Passauba. A város szélén egy lankás, gyepes domboldalon táboroztunk le. A tisztek közül néhányan a városparancsnokságra mentek, a többiek a maradék csomagokat pakolták le és valami megkönnyebbülésféle érzéssel nyújtózkodtak egyet.
Én Balázst kértem meg, hogy kísérjen el és valahol húzassuk ki a fogamat, mert már a kínok kínját szenvedtem miatta. Németül egyikünk sem tudott egy mukkot se, de reméltük, hogy mutogatással is meg tudjuk értetni magunkat. Így is történt, de a fogamra mutatva és doktort emlegetve minden megkérdezett „Lazarett”-et hangoztatva egy utca felé mutatott.
- Te, Balázs, ezt mintha már hallottam volna – mondtam – kórházat jelent.
Meg is találtuk egy nagy ház kapuja fölött a feliratot. Odabent hamar eligazodtunk, nem kellett sokat mutogatnunk, percek alatt, minden érzéstelenítés nélkül kirántották a fogamat. A tamponra ráharapva úgy éreztem, már nem is fáj a helye és legalább két kilóval könnyebb lett a fejem.
Másnapra a tiszti családok már szétszéledtek, páran voltak még, de már búcsúzkodtak. Balázzsal az egyik asszonyságtól kaptunk egy-egy babgulyás konzervet, ami – a helyzetet tekintve – komoly ajándéknak számított. A parancsnok közölte, hogy a legénységnek két autóval tovább kell menni egy másik városban, Griesbach-ba, ahova más magyar egység is el van helyezve. Az útra 10-10 liter benzint is ki tudott eszközölni a várostól. Egy tartalékos tizedest nevezett ki parancsnoknak, valamint közölte, hogy ott egy működő kolostor területén lesz a táborunk, és az ellátásunkról a kolostor vezetése gondoskodik. Egyéb eligazítás nem volt, a „Kitartás” elköszönés csak fanyar mosolyt váltott ki, mégis némi elégedettséggel nyugtáztuk, hogy nem szó nélkül eresztenek minket szélnek. Az otthagyott csomagokból némi fehérneműt válogattunk ki, és még aznap útnak indultunk új táborunk, Griesbach felé.
A csoportban egy budaörsi sváb gyerek jól beszélt németül és kérdezősködve hamar odataláltunk a kolostorhoz. Régi kőépület volt a szokásos elrendezésben. Egyszemélyes lakószobák, nagy imaterem, konyha, étkező, raktár. Ezekkel csaknem egybeépítve a gazdasági épületek, magtárak, istállók, színek. Az egészet nagy udvarral kőkerítés vette körül. Az udvaron földművelő gépek, eszközök és egy traktor állt.
Táborunkat a kőkerítés hátsó nagy kapujával szemben, egy erdőszéli füves területen jelölték ki. Ott már állt egy másik autó néhány katonával, ők is magyarok voltak, de más alakulathoz tartoztak. Mi Balázzsal a raktér fölé felszereltük a sátortartó vasakat és felhúztuk a sátorponyvát. A platóra a közelben lévő szénaboglyákból vastagon megágyaztunk, így teremtve magunknak a körülményekhez képest luxus lakosztályt. Az étkezést valóban biztosították, nem volt valami fejedelmi a menü, de el lehetett fogadni. Az ebédlőbe a hátsó kapun jártunk be, ahol keresztezni kellett egy forgalmi utat is, habár nemigen járt ott senki.
Az ágyúdörgés egyre közelebbről hallatszott, repülőgépek is sűrűn húztak el a felettünk, de bombázást nem hallottunk. Azt vártuk, hogy napokon belül vége a háborúnak és akkor hadifoglyok sem leszünk. Nem így történt, a katonai szolgálatom legkritikusabb szakasza következett. Hirtelen rám tört az akkor úgynevezett „ukrán betegség”, amely hasmenéssel, gyomorfájással, étvágytalansággal és nagyfokú elesettségérzéssel járt. Szinte órák alatt robbantam le, az erdőbe történő szaladgálás mellett semmit sem tudtam enni. Végtelenül fáradtnak, anyátlannak éreztem magam. Mondtam is Balázsnak, ha hazatér, mondja meg a családomnak, hogy a háború legvégén nem egy golyó, hanem csúfságból a fosás végzett velem. Balázs rám förmedt:
- Na, ne szarj be, én nem hagylak itt megdögleni, úgy is hazaviszlek, de nem csak a bőrödet, hanem úgy, hogy te is benne leszel!
Bizonyságul betakart egy pokróccal, majd eltűnt. Kisvártatva jött vissza, a zsebéből kirakott két jó marék krumplit és két tyúktojást. Azt, hogy a krumplit honnan vette sejtem, mert a papi udvarban láttam, hogy a stráfkocsin vetésre volt előkészítve, de hogy a tojást is lopta-e, vagy kérte, fogalmam sem volt. Tudta, hogy 1-2 liter benzint hagytunk az egyik kannában, begyújtotta a benzinlámpát és egy csajkába megfűzött néhány krumplit és egy tojást. Elém tette:
- Ezt megeszed – mondta – meglátod, jobban leszel, ebben keményítő is van.
- Nem megy le – mondtam – nem kell, nekem már úgyis mindegy.
Rám förmedt: - Egyél, mert úgyis beléd tömöm!
Nagy nehezen legyűrtem két krumplit és a tojást, de nem éreztem jobban magam. Csak jó fél nap múlva tapasztaltam, hogy nem kell annyit szaladgálnom az erdőbe. Két-háromszori krumpli kúra után Balázs karon fogott, hogy márpedig bemegyünk a városba és keresünk egy patikát, hátha tudnak adni valami gyógyszert. Nagy nehezen lábra álltam, de Balázs támogatására nagy szükségem volt. Sikerrel is jártunk, elég közel találtunk egy gyógyszertárat és mosolyt gerjesztő mutogatással elő tudtuk adni, mi a baj, kaptunk egy doboz fekete port és az adagolást is megértettük. Visszafelé tartva már a kolostor közelében jártunk, amikor szembetaláltuk magunkat egy kakastollas tábori csendőr szakaszvezetővel. Megállított minket mondván már elfelejtettünk szabályosan tisztelegni? Ezután elővett valami noteszféleséget és fel akarta írni a nevünket, az alakulatunkat és még az otthoni lakcímünket is. Balázs szelíd hangon szólt vissza:
- Szakaszvezető úr, ne álljunk már itt a járda közepén, menjünk le oda az újságosbódé mögé, ehhez egy kicsit több idő kell!
Az ipse, felsőbbségének tudatában bele is ment, de amikor a bódé mögé lépett, Balázs olyan hatalmas pofont kent le neki, hogy azonnal összerogyott.
- Már csak napok lehetnek hátra, és ez a szarházi játssza itt az eszét – mondta Balázs és a kolostor főkapuján és hátsó kapuján át visszamentünk a táborhelyünkre.
A hasmenésem elég hamar megszűnt, de még mindig álmos voltam és fáradtnak éreztem magam. Egyik napon, úgy egy óra körül arra ébredtem, hogy éhes vagyok. A társaim éppen jöttek visszafelé az ebédlőből, de nekem nem hozhattak, mert csak az kaphatott enni, aki leült az ebédlőbe. Balázs bíztatott, hogy fogjam a csajkám és szaladjak a konyhára, biztosan kapok még valamit enni. Megfogadtam a tanácsát, csajkával a kezemben elindultam a kolostor felé. Ekkor már nem csak az ágyúdörgés, hanem a puska és géppuska ropogási is közelről hallatszott. Mikor az útkereszteződéshez értem jobbról egy katonai autó fékezett le előttem. Négy amerikai katona ült benne, ketten azonnal leugrottak és közre fogtak. Nagy hangzavar támadt, gondolom fegyvert kerestek, és azt akarták megtudni, hányan vagyunk. Elmutogattam nekik, hogy egyedül vagyok, fegyverem nincs, és csak enni megyek épp a kolostorba. Biztos megértették, mert összenevettek és intettek, hogy menjek tovább. Az ebédlőben még kaptam ételt, paradicsomleves és grízes tészta volt. Amikor a többiekhez visszatérve elmondtam, hogy amerikai katonákkal találkoztam, hitetlenkedve fogadták és együtt találgattuk, hogy akkor most hadifoglyok vagyunk-e már vagy még nem.


Az igazi nyugati hadifogság

Pár nap telt el így, viszonylag nyugalomban, állapotom közben jelentősen javult. A puskaropogás már mögöttünk hallatszott, amikor a tábor előtt megállt egy teherautó öt vagy hat amerikai katonával. Angolul senki nem beszélt közülünk, csak a sváb gyerek értett meg néhány szót. Összetereltek bennünket, fegyvert követeltek, de nyílván tudták, hogy a magyaroknál már nincs, mert a kocsikban sem kutattak utána. Az én kocsimat azonban azonnal kiszúrták, mivel az kölni Ford V8-as típus volt. A németek ezt a típust az USA Ford licensz alapján gyártották. Azt mondták, indítsam be. Szabadkoztam, hogy le van merülve az akkumulátor és alig van benne benzin. Erre azt a kategorikus választ tolmácsolták, hogy ha nem jár az autó10 percen belül, hasba lőnek. Nem tudtuk, hogy mennyire kell komolyan venni a fenyegetést, ezért szóltam a többieknek, hogy adjanak valamelyik üzemképes autóból egy akkumulátort, mert nem tudni, hogy az amerikai komolyan beszélt-e. (Már, ha helyes volt a fenyegetés fordítása.) Az akkut percek alatt kicseréltük és nem történt csoda, az autó beindult. Megérttették, hogy csomagoljuk össze a legszükségesebb holmijainkat, mert elvisznek innen minket. A készülődés nem tartott sokáig, mert a menetfelszerelésünket már korábban is összeállítva tartottuk, számítva arra, hogy egyszer menni kell. Nekem még a katonaládám is a kocsiban volt, csak az apróságokat – borotva, fésű, tükör – raktam zsebre belőle, a könyvek, levelek, fényképek benne maradtak, azokat hiába sajnáltam. Kocsiba raktak bennünket és elindultunk az ismeretlen felé. Balázzsal megbeszéltük, hogy bárhová visznek bennünket, szorosan együtt fogunk tartani.
Sokáig autóztak velünk, mire egy óriási, bekerített tábor előtt álltunk meg, amely drótkerítésekkel rekeszekre volt osztva. Az első rekesz még nem volt teljesen tele, oda tereltek bennünket is. A tábor vége egy dombtetőn lehetett, de csak az látszott, hogy ott még ködbeveszően emberek mozogtak. Az eső már az úton elkezdett esni és itt a kerítésen belül már bokáig érő, homokos sarat dagasztottunk. Az ott levőket kérdezgettük, hogy hol vagyunk. Úgy tudták, hogy a tábor Nürnberg közelében található és 30-40 ezer ember van itt összegyűjtve. Egy-egy rekeszben kétezer ember van beszámolva. A tábort úgy ürítik, hogy mindig a soron következő rekeszből viszik el az embereket, és mikor mind kiürült, akkor térnek vissza az első rekeszhez. A mellettünk lévő rekeszből már vittek el embereket, de holnap is azt ürítik. Balázzsal úgy számoltuk, ha minden nap kiürül egy rekesz, akkor is leghamarabb egy hónap múlva kerül ránk a sor. Azt is mondták, hogy mi enni aznap már semmit nem kapunk, mert az ebéd és vacsora csomagokat már délben kiosztották. Azt senki nem tudta, hová viszik innen az embereket, de a helyzet kétségbeejtő volt, ennél rosszabb már nem lehet – gondoltuk –. Besötétedett, a sáros földre nem lehetett lefeküdni, ezért Balázzsal a hátizsákban lévő csomagunkra ültünk le és vállunkat összevetve próbáltunk szunyókálni. Egyikünk sátorlapátját borítottuk a fejünkre, de az esővíz arról is alánk folyt, és hamarosan bokáig érő malaj vett minket körül.
Elhatároztuk, hogy még virradat előtt, a reflektorokat kicselezve átbújunk a mellettünk lévő rekeszbe. Ez nem is volt nehéz, de majdnem sikertelen lett, mert az ottaniak reggel felismertek minket és vissza akartak zavarni azzal, hogy mi miattunk nehogy már ő közülük maradjon le valaki. Fogadkoztunk, hogy mi az utolsó transzport legvégére állunk be és ha valaki lemarad, mi leszünk azok. Ebbe belementek, mondván nagyon figyelnek majd bennünket. Itt mindenki kapott két-két darab KS jelű ételcsomagot, amely az amerikai hadseregnél mozgó csapatok ellátására volt rendszeresítve. Végre megérkezett egy 10 tonnás csuklós teherautó is az utolsó száz emberért. Erre ötösével számolták fel az embereket, az ötös sorokat a néger katonák vállal össze is nyomták, hogy száz ember mindenképpen felférjen. A hátizsákot, csomagokat előzőleg a kocsi mellé kellett lerakni, és itt ért minket Balázzsal kivételes szerencse. Az utolsó sorban hárman maradtunk, két embert még onnan csaptak hozzánk, ahonnan mi átszöktünk. Nekünk nem kellett a hátizsákunkat letenni, ránk zárták a hátsó falat, a csomagokat pedig feldobálták az emberek fejére, válogassák ki, melyik kié. Kora délelőtt indult el velünk három autó és már jókora utat megtettünk, mikor egy városszéli vendéglő előtt megálltak velünk. A sofőrök és az őrök (mind négerek voltak) bementek a vendéglőbe, csak egy őr maradt, aki elmutogatta, hogy senki nem szállhat le, mert lelövi. Gondoltuk megebédelnek és tovább indulunk, de az őrök váltották egymást és késő este lett, mire újra elindultunk. A hátizsákok, csomagok közben az emberek lába alá kerültek, sokan rosszul lettek, maguk alá vizeltek. Kibírhatatlan pszichés tömegiszony fogott el mindenkit. (Én pl. még évek múlva, itthon sem tudtam zsúfolt buszon utazni, mert féltem, hogy rosszul leszek. Ha útközben már sok álló utas volt, le kellett szállnom.) Pedig Balázzsal mi tényleg szerencsések voltunk, a hátsó falnak tudtunk támaszkodni és a hátizsákunk is ép maradt. Az indulás után az őrök őrült sebességre kacsoltak. Nyílván be akarták hozni a lemaradást, de inkább csak részegek voltak. Mi hátul láttuk, hogy az utánunk haladó kocsi egy éles kanyarba olyan sebességgel hajtott bele, hogy kitört az oldalfala és emberek repültek ki belőle. Sosem tudtuk meg, hogy meghalt-e valaki, hányan szenvedtek csonttörést vagy egyéb sérülést.


Az I. sz. tábor

Azért nem írok helységneveket, mert már nem emlékszem sorjában, hogyan következtek. Több táborban voltunk elhelyezve, előbb amerikai, majd francia zónában. A térképet utólag megnézve a táborok Passau – Nürnberg – Colmar háromszögbe estek.
Késő este érkeztünk meg az I. sz. táborhoz, aznap már nem vettek át bennünket. Le lehetett szédelegni az autókról, de összedőlt mindenki, mint egy zsák. Reggel láttuk, hogy most is egy óriási gyűjtőtáborba kerültünk. Több nemzetiségű fogoly volt itt összezárva, legtöbben németek, de magyarok, szerbek, lengyelek és ukránok is voltak. A létszámot olyan 20-25 ezerre lehetett becsülni. Balázzsal megpróbáltunk sátrat verni, de nem sikerült, mert sátorkarót nem tudtunk szerezni. Üres konzervdobozzal gödröt vájtunk a nedves, homokos földbe és efölé eszkábáltuk az egyik sátorlapot, de ezt azonban a fejünk fölül még azon az éjszakán ellopták. Ez nagy baj volt, de legalább még egyikünké megmaradt. Az élelmezés úgy történt, hogy 50 vagy 100 főnek egy csoportba kellett szerveződni és két megbízott mehetett a táborparancsnokság sátrához az étkezési csomagokat felvenni. Még mindig amerikai KS csomagokat kaptunk, igaz csak napi két darabot. Volt ugyan néha 5-10 darab 70 dekás konzervet is, ezeket kanállal kellett szétosztani, de emellé csak egy KS csomag járt. Kevés volt, de ezen a kalórián még nem lehetett éhen halni. Nehezebb volt azonban ivóvízhez hozzájutni. Egy óriás, több 10m3-es fahordó volt egy helyen a kerítés mellé felállítva. Ebbe tűzoltó tömlőn keresztül nyomták a vizet, hogy mindig tele legyen. A felső vége nyitott volt, egy katona a mellé támasztott létrán állva szedte el, és merte tele a kezébe adott kulacsokat, edényeket. Felváltva is fél napokat álltunk sorba több kulaccsal a kezünkben, hogy egy korty vízhez juthassunk. Egyik nap egy magyar szakaszvezető a sorban közelebb jutva meglátta, hogy a létrán álló német katona csak a német egyenruhásoktól szedi el az edényeket, bedühödött. Felugrott a létrára, a németet belökte a hordóba és addig nyomkodta a fejét a víz alá, míg meg nem fulladt. Röviddel ezután óriási verekedés tört ki, minden náció a németeket ütötte, mondván miattuk vagyunk most ott. A verekedésnek több irányból hangzó fegyverropogás vetett véget. Nem közénk lőttek, csak ijesztésre szolgált, de a szakaszvezetőt még napokig keresték a német láger policárok. Sikerült úgy elbújtatni, hogy nem találták meg. Itt ért azonban a legnagyobb öröm is. Úgy 11 óra körül mindenfelől felbőgtek a szirénák és heves ágyúdörgés rázta meg a levegőt. Ekkor tudtuk meg, hogy vége az öldöklő háborúnak, mindenki ujjongva tapsolt, május 5.-e volt.


A II. sz. tábor

Nem lehetett nagyon messze az I. sz. tábortól, mert ide gyalog tereltek át bennünket. A bekerített tábor előtt egy fatelepen kellett áthaladni. Senki nem tudta, mi célból, de innen az őrök kiabálásának ellenére mindenki magával vitt egy-egy fadarabot. Mire a tömeg a kerítéshez ért, a fatelepből csak a kerítés maradt. Mi Balázzsal egy 2 méteres fenyőlécet tudtunk szerezni, sátorkarónak szántuk. Ez a tábor valamivel komfortosabb volt, mint az előző. Az ivóvíz vascsövön jött be, csapok voltak beleépítve igaz, koránt sem elegendő, de ha valaki sikerrel tolakodott, pofát is tudott mosni. A terület fel volt osztva és úgy volt kijelölve, hogy minden téglalapalakú területen 200 ember legyen elhelyezve. Nagyon nehezen lehetett 200 embert összetartani, mert az emberek városonként, falunként és alakulatonként is keresték egymást, vándoroltak ide-oda, és a végleges létszám nagyon nehezen alakult ki. Mi egy már itt lévő csapathoz lettünk hozzá csapva. Ahogy mondták, 10-12 ezren lehettünk itt, jobbára magyarok.
A WC (latrina) itt is az elhelyezési kerület végénél, a kerítés mellett volt. Valójában egy ásónyom szélességű, nyitott árok, ebbe lehetett pottyantani vagy vizelni. Az árok mindig kiszélesedett, mert senki nem mert a legszélére guggolni attól tartva, hogy leomlik. Adtak ugyan néhány naponta egy-egy vödör klórmeszet a fertőtlenítéshez, de a bűz miatt a közelétől mindenki messzebb akart sátrat verni, fekhelyet kialakítani. A tábor szélén fel volt állítva egy úgynevezett egészségügyi sátor is. Itt nem igen vizsgáltak meg senkit, de egyszer sorokban mindenkit oda vezényeltek és kapott a hóna alá és az ágyékába csapva egy-egy marék DDT port. Szappant és WC papírt is itt osztottak ki. Hamar kiderült, hogy papírral bőségesen el vagyunk látva. Az árokpartot csak a sűrű vizelési inger miatt kerestük fel, de papírra hetenként nem volt szükség. Még, aki hasmenéses volt, azt is kiszolgálta a napi egy guriga.
A lágerkereskedelem itt is hamar kialakult. A karóra az amerikai katonáknál is valuta volt. Az őrökkel lehetett érte egész kenyeret, öngyújtót, borotvát és más egyebeket is cserélni. A fatelepről lopott faanyag is kezdett hasznosulni. A bőségesen kiosztott Nescafé porból kávét lehetett főzni. A nagyobb fadarabokat valamilyen eszközzel szilánkokra hasogatva tüzelőt lehetett készíteni. Az eszköz legtöbbször egy nagy vasszeg, jó esetbe egy talált vagy az őröktől beszerzett ácskapocs és egy nagyobb kavics volt. Sok kis földbe vájt katlanban égett a kis tűz, és üres konzervdobozokban főtt a kávé. Tüzet nem mindenki tudott gyújtani, mert nem volt mivel, de cigarettáért onnan, ahol égett, lehetett kapni. Ha nagyon terjengett a füst, az őrök bejöttek és a tüzek egy részét szétrugdosták.
Verekedés egyszer itt is kitört. Mi Balázzsal egy magasabb helyen kaptunk sátorhelyet (egy sátorlapunk még volt) és röhögve néztük, hogy lentebb a forgatagban egy szál függőleges deszka fut az emberek feje fölött, majd lecsap és már csak a fele emelkedik fel újra. Itt már valamiféle úgynevezett infrastruktúra is működött. A parancsnoki sátor előtti oszlopra egy hangos bemondót szereltek, innen hirdettek ki közleményeket és hívták a csoportmegbízottakat az élelmet vételezni. Egyébként egész nap szólt a zene belőle. A csoportból egy dunántúli fiú elment jelentkezni, hogy a bemondóba magyar nótákat szeretne énekelni. Ettől kezdve majd minden nap hallottuk legalább egyszer a „Katyusa” magyar nyelvű változatát.


A III. sz. tábor

Több hét eltelte után egy másik, szintén nagy táborba szállították a magyarokat. Ha jól emlékszem úgy mondták, hogy Bingen a legközelebbi város. Napokba telt, mire tele lett a láger. Itt már csak magyarok voltunk, állítólag úgy 15 ezren. A táborélet számlálással egybekötött rovancsolással kezdődött. Hosszú sorokba álltunk fel, és mindenkinek ki kellett raknia maga elé az összes holmiját. A szóró- és vágóeszközöket, többletnek számító ruhaneműt elvették. A DDT-s fertőtlenítés itt is megtörtént. A tábor elrendezése az előzőhöz hasonló volt, de annál tágasabbnak tűnt. A 200 fős körletek között szélesebb utcák voltak kijelölve hátra, a latrinák felé. A vízellátás is valamivel jobb volt. Ha sikerült valami nagyobb edényt szerezni, vagy kölcsönkérni, kicsit alaposabb mosdást, mosást is el lehetett végezni.
Mondták, hogy a táborban van egy külön elkerített hely is a tiszti rangú foglyok részére. Elmentem oda megnézni, nincs-e olyan, akit ismerek. Nagy örömömre megtaláltam ott M. Ottó hadapród őrmestert, akivel 1944 nyarát Erdélyben, Felsőbányán töltöttem, 2 gépkocsival öten voltunk és ő volt a parancsnok. Elmesélte, hogy az ott megismert tanítónő a menyasszonya lett, Sopronban meg is esküdtek. Őt Bécsben hagyta, alig várta, hogy hazavihesse végre őt is.
Az idő kegyetlenül lassan telt, pedig már a nyár közepén jártunk. Az élelmezés is inkább romlott, mint javult volna. Állandó éhségérzet kínzott mindenkit. Kenyeret alig kaptunk, ha volt is 5-10 deka jutott fejenként. Az éhséget sokan úgy próbálták csillapítni, hogy literszámra itták a vízbe kevert Nescafé port. Sokan ritmuszavart és szívrohamot kaptak tőle. A kávéosztást ezért később be is szüntették.
Itt ért minket egy nagyon szerencsétlen esemény is. A láger őrzését az amerikaiak átadták a francia katonai hatóságnak. Kicserélődött az őrség, az élelmezés pedig szinte azonnal megváltozott. Néhány napig még csökkentve ugyan, de megkaptuk az amerikai ellátást (ennek kalóriatartalma épphogy elegendő volt a létfenntartáshoz), de aztán ezt megszüntették. Helyette dobozos konzerveket osztottak ki, olyan mennyiségben, hogy egy-egy embernek jó, ha egy kanálnyi jutott egy napra. Reggelire még maradt a tejpor vagy tojáspor és megjelent újra a Nescafé por is, de legfeljebb egy késhegynyi vagy kanálhegynyi jutott belőle. Az a hír járta, az amerikai katonák hagytak itt elegendő élelmet, de azt nem a foglyok ellátása használják fel.
Az előzmények bizonyítottak, hogy a leleményes fogoly főzni is tud, ha rákényszerül. Elkezdtek kiosztani nyers krumplit, és szárazbabot. Ez már bőségnek számított, mert volt, hogy két kisebb krumpli és egy evőkanál szárazbab jutott egy embernek. Ahhoz, hogy főzni is tudjunk, bedobtak a táborba néhány törött villany- vagy telefonoszlopot tüzelőnek. Ezután jött a tülekedés, ki tud szilánkot hasogatni az oszlopokból, ki tud tüzet gyújtani, miben lehet megfőzni, stb. Többen főztek együtt, és ha a bab elkezdett ráncosodni a következő elkezdett reklamálni, hogy vegyék le, megfőtt, most már ő következik. A dobozos konzervből kiosztott kanálnyi adagból sokan próbáltak levest főzni, hogy több legyen, de sokszor kiderült, hogy a felbontott bádogdobozban natúr spenót van.
A kenyér és a cigaretta hamar valuta lett a lágerben. A nikotinéhség egyenlő lett a valóságos gyomoréhséggel. Én nem dohányoztam, és megvallom, ha cigarettához jutottam, többször cseréltem azt néhány falat kenyérre.
A nedves földön való alvás, fekvés miatt mindenki fel volt fázva. Ha vizelni ment az ember hátra, a latrinához, mikor visszatért újra vissza is fordult, mintha ottfelejtett volna valamit. Az alultápláltság és a betegségek miatt szinte naponta meghalt valaki. A tábor bejárata előtt sokszor nem is egy halott volt lerakva, míg el nem vitték onnan. Pedig itt még lelki segélyben is volt részünk. Egy Sz. Jeromos nevű református atya időnként próbált lelket önteni belénk. A prédikációit mindig azzal fejezte be:
- Ne csüggedjetek, hamarosan haza fogtok jutni, én veletek vagyok, én fogom utánatok becsukni a tábor kapuját! (Később, itthon azt írta a sajtó, haza sem jött, kint maradt.)
Ekkor ért egy reménykeltő, de részemre fájdalmas esemény is. Kihirdették, hogy a 40 év felett családosok jelentkezzenek, mert haza fognak menni. Balázzsal összenéztünk.
– Ne haragudj, – mondta – én ugyan megígértem, hogy végig veled maradok, de hát otthon már biztosan nagyon várnak, és talán ti is hamarosan sorra kerültök.
- Menj Balázs, köszönöm, hogy jóformán az életemet mentetted meg, igaz ember, igaz barát voltál, otthon majd megkereslek! – és könnyezve elbúcsúztunk.


A IV. sz. tábor

Ide is gyalog tereltek bennünket, pedig mindenki gyenge és kimerült volt. A kezdetben rendezett menet hamarosan felbomlott, kiszélesedett, formátlan horda lett belőle. Az őrök ütlegeléssel és lövöldözéssel sem tudtak rendet tartani. Az emberek megrohanták az út menti gyümölcsfákat és ültetvényeket. Letépték az éretlen szilvát, almát, kikaparták a sárgarépát és mindent, amit ehetőnek néztek. Egy lakott helységen is átvezetett az út. Itt asszonyok az ablakból és kapualjakból kenyeret és egyéb ételt kínáltak a foglyoknak, de olyan csődület támadt, hogy az őröknek kellett beavatkozniuk. Az egyik foglyot, aki egy udvarból már kifelé tartott, egyszerűen lelőtték. Feldobták a nyitott terepjáróra és dudaszó mellett végigaraszoltak a tömegen, hogy lássák, már nem babra megy a játék. Nagy nehezen lehetett csak a sorokat rendezni. Egy szabad területen pihenőt is tartottunk. Az új tábor nem lehetett nagyon messze az előzőtől, mert egész nap mentünk ugyan, de ezzel a szédelgő csapattal nem lehetett sok kilométert megtenni.
Mikor ránk zárták a táborkaput, mindenki elterült a földön ott, hol volt, vagy elkezdett vizet keresni. Még aznap kihirdették, hogy itt is 200 fős csoportokba kell rendeződni, és csak akkor kapunk élelmet, ha a pontos létszámot be tudjuk jelenteni. (Nyilván azt akarták tudni, meglógott-e valaki az úton.) Persze a létszám jelentése másnapra maradt, és ekkor szégyellnem kellett magam, hogy magyar vagyok. Az embereket sehogy nem lehetett legalább 50 fős csoportokban tartani, mindenki kóborolt, ismerőst vagy jobb helyet keresve. Akik vállalták, hogy rendet tesznek, azokat lehurrogták:
- Mit pofázik itt maga? Talán tiszt vagy altiszt volt, hogy itt is parancsolni akar? Ha nem tudná, már civilek vagyunk!”
Létszámjelentés nem lett délre, de még estére sem. A tábor parancsnoksága látva, hogy ez a társaság, ha éhen veszik, akkor sem tud rendeződni, beküldött a táborba 8 vagy 10 lágerpolicárt. Ezek botokkal felszerelve beterelték az embereket a tábor egyik sarkába és onnan ötösével számolták ki. Az elfekvő betegeket is beleszámolva megvolt a létszám. Ételt azonban aznap már nem osztottak ki, mert késő este lett. Ez így a második nap volt, ami éhezve telt el, kivéve annak a néhány embernek, akik a faluban kaptak egy-egy zsömlét, vagy egy darabka kenyeret.
Másnap a szokásos konzervdobozokat kissé bővebb adagokban osztották ki. A tábor előttünk már lakott volt, nem is töltöttük fel rendesen, üres rekeszek is voltak mellettünk. A számlálás szerint 3200-an lehettünk. A 200 fős körletek előtt 4 darab tábori tűzhelyféle volt elhelyezve, ahol 50 főre kondérokban meg lehetett főzni a kiosztott nyers krumplit, babot és egyebeket. Ha a konzerveket is hozzáadták, valamiféle ehető leves lett belőle. Amikor a vételezők meghozták a konzerveket, az 50 fős csapat általában két pártra szakadt. A szakácsok haverjai remélve, hogy sűrűbb levest kapnak azt skandálták, hogy bele kell főzni, a csapat másik fele, éppen ettől tartva a kiosztás mellett volt. Többször is sorsolás döntötte el, hogy egyben főjön-e meg az étel, vagy kanalanként kerüljön kiosztásra. Emiatt százával működtek kisebb főzőkatlanok is, ahol csajkákba és egyéb pikszisekbe főzőcskéztek az emberek. Azt beszélték (én nem láttam, de valós lehetett), hogy bekeveredett a táborba egy kutya. Ezt az emberek egy pillanat alatt elfogták és négy lábánál fogva valósággal széttépték. Aznap több pikszisbe is nyershús főtt. Azt viszont én is hallottam, mikor egy hét múlva megjelent a közelünkben egy fickó.
- Nagyon jó velős csontot adok cigarettáért, finom csontlevest lehet még belőle főzni.
Több felől hangzott a válasz.
- Menj a jó k…. anyádba, te nyikhaj! Abból a kutyacsontból már húszszor főztél levest és még cigarettát akarsz kérni érte? Itt csak a pofádra kaphatsz egyet, de akkorát, hogy egy hétig le leszel a ringlispíl a táborban!
El is kotródott gyorsan.
Itt már valóban nagy volt a komfort az előző táborokhoz képest. A tábor elején 8-10 csappal tusoló is volt felszerelve. Víz nem folyt belőle, csak nappal, akkor se mindig, de ha kitartóan próbálkozott az ember, úgy 10-12 naponta fürödni is tudott – persze hideg vízben, a szabadban. A hólyaghurutos és veseproblémák továbbra is kínoztak szinte mindenkit, de említésre méltó események is történtek.
Ahogy Balázs elment, és egyedül maradtam, a nálam hagyott sátorlapból, ha lehetett, mindig felhúztam magamnak az egyszemélyes sátrat. Mellettem egy egyszemélyes sátorban két szentesi fiú szorongott. Javasolták, hogy szereljük egybe az én sátrammal, így hárman is kényelmesen elférünk benne. Ebbe belementem, majd azt is felvetették, hogy mivel már nem vagyunk katonák, szólítsuk ezentúl egymást úrnak. Én ezt furcsállottam. Egyikük kereskedőnek, a másik férfiszabónak mondta magát. Innentől a megszólítás Sz. úr, D. úr és B. úr lett.
Történt egyszer, hogy a 2-3 naponkénti 8-10 deka kenyéradag kiosztását teljesen megszüntették. Az éhség emiatt még fokozottabban kínzott mindenkit. Már a 15. nap telt el, hogy nem is láttunk kenyeret, mikor a mellettünk lévő, üres táborba behoztak egy kazánnak látszó kerekes gépezetet, valamint egy deszkabódét. Kiderült, hogy ez egy tábori péküzem, melyben katonai ellátásra szoktak kenyeret sütni. Aznap az első sütésből nekünk is kiosztották a szokásos 1-1 szeletet. Kihirdették azonban azt is, hogy lehet jelentkezni a francia idegenlégiós hadseregbe is: Aki jelentkezik, azonnal kap egy egész kenyeret, és ha orvosilag is megfelel, és aláírásával 5 év szolgálati időt vállal, azonnal francia állampolgárságot kap, az 5 éves szolgálat után pedig szabad polgár lesz, munkalehetőséget, nyugdíjat is biztosítanak számára.
Sokan jelentkeztek, és az előszűrés után, a kenyeres bódéból visszafordulva előttünk marták, harapdálták a hónuk alá kapott vekni kenyeret. Mi a kerítés mellett, sorfalat állva néztük végig a fuldokló falást. Többektől elhangzott: „Holnap én is jelentkezem!” Elmentek így néhányan, de nem nagyon fogyatkoztunk meg. A legtöbben azt mondtuk, hogy ha már eddig kibírtuk, nem fogunk nekik Afrikába menni megdögleni, ennek is majdcsak vége lesz egyszer.
Már a nyár derekán is túl voltunk, mikor a hosszú kenyérszünet után, mint már említettem, megkaptuk a szokásos 1-1 szelet kenyeret. A sátrunk előtt törökülésben ülve bámultunk a világba mind a hárman, a három úr. A távoli domboldalon aratógépet húzott még egy traktor, de az aratás jobbára már be volt fejezve. Váratlanul Sz. úr megszólalt mellettem:
- Nézze már B. úr! A D. úr most éppen úgy néz, mintha egy kutya kikapta volna a kezéből a kenyerét!
D. úrra pillantva láttam, hogy kifejezéstelen ábrázattal, lelógó alsó ajkakkal, üveges szemekkel bámul maga elé a világba. Arra gondolva, hogy ha valóban az Sz. úr által vázolt jelenet játszódott volna le D. úrral, akkor is ilyen képet vágott volna-e, olyan röhögő görcsöt kaptam, hogy ülésből oldalra dőltem, és az erőtlenség miatt csak nehezen tudtam újra felülni. Később azonban Sz. úrékkal komolyan összekülönböztünk. Mégpedig azon, hogy melyik az igazi, legfinomabb magyar étel. Én a töltött káposztára esküdtem, ők meg valamiféle úri ételt favorizáltak. Végül Sz. úr kijelentette, hogy én egy elmaradott paraszt vagyok, mert csak a disznótoros ételekre tudok gondolni. Erre én szétbontottam a kettős sátrat és külön vonultam újra a magaméba.
Időnként az őrszemélyzet is cserélődött. Volt, hogy valami érthetetlen nyelvű – állítólag arab – katonák voltak az őrök. Egyszer három ilyen katona megjelent a kerítés mellett és mutogatással, szinte könyörgő hangon arra bíztatták a közelebb levőket, hogy valaki bújjon ki a drótkerítés alatt. Fogalma sem volt senkinek, hogy mit akarhatnak, de többek bíztatására egy 40 év körüli ember mégis megpróbálkozott. „Eredj ki – mondták – lehet, hogy takarítani kell, de legalább jóllakatnak.” Amikor az ember kipréselte magát a kerítés alatt, közre fogták és elmentek vele. Két napig nem tudtuk, mi történhetett vele, de a harmadikon visszahozták, és visszatuszkolták a táborba ott, ahol kiment. Rögtön sokan körülállták, és érdeklődtek, mi történt vele, kapott-e enni.
- Nem mondhatom el, nem is akarom, mert nagyon röstellni kellene magam, hagyjatok engem békén! – mondta. Végül nagy nehezen mégis kihúzták belőle: - Először tényleg adtak ennem, aztán ketten lefogtak, a harmadik megbecstelenített, majd váltották egymást, és most visszadobtak. Röviden ennyi.
Volt, aki elröhögte magát, volt, aki sajnálkozott, a legtöbben fásultan napirendre tértek fölötte, ja, kérem itt már ennél  borzasztóbb dolgok is történtek.
Amikor egyszer újra autóra raktak bennünket, csillogni kezdett előttünk az a reménység is, hátha már hazafelé veszik az irányt velünk. Csalódtunk, mert következett még egy tábor.
A V. sz. tábor

A közmondás szerint: Minden jó, ha a vége jó.
Nos, esetünkben ez nem egészen igaz, mert csak hónapok múlva lett vége, és csak valamelyest volt jobb, mint az előzőek. Ide hivatalosan már csak 220 fő, 30 év alatti fiatalt szedtek össze. Szállásunk itt már nem bekerített tábor, hanem egy kisebb határőr laktanyának mondott épület volt. A téglalap alakú terület egyik oldalán egy hosszú, egyszintes épület volt. 6 szobára volt osztva, a végén nagy mosdóhelyiség, előtte végig oszlopos folyosó (gang). A mosdóval szemben, a széles udvar túloldalán volt a közös, emeletes WC. Az alsó helyiségben voltak a piszoárok, valamint egy hosszú kamraféleség, melyben 4 darab egyfenekű vashordó volt felsorakoztatva. Az emeletre lépcső vezetett fel, és az ott elhelyezett ülőkéről lehetett a hordókba pottyantani. E mögött, visszafelé haladva, középen volt az alápincézett raktárhelyiség, konyha majd a parancsnoki iroda, mellette pedig az őrök szobája. Látszott, hogy az épületkomplexum nincs teljesen befejezve, még körül sem volt kerítve. Kihirdették azonban, hogy senki ne merészeljen a kijelölt telekhatáron átlépni, mert az a terület el van aknásítva. (Ez később be is bizonyosodott.)
A tábor parancsnoka egy középkorú, zömök törzsőrmester volt. Elég pongyolán öltözködött, de a kerek, piros tetejű sapkát mindig a fején hordta. (Köztünk csak az „Öreg” megszólítást kapta.) Az őrök fiatal, civil fiúk voltak, egy-egy puskával a vállukon. Öten, hatan voltak egy nap szolgálatba, de a rend tartásán kívül leginkább komázni szerettek velünk. A tolmács egy állatorvos hallgató fiú volt, aki franciául beszélt, és egy sváb gyerek, aki német ajkú volt.
A szobákba semmiféle berendezés nem volt, csak középen egy jó nagy vaskályha. Fekvőhelyeknek szalmabálákat adtak, hogy a négy fal mentén magunk alakítsuk ki. Akinek csak egy takarója volt, kaphatott másikat, hogy az egyiket a szalmára tudja teríteni. A szakadt lábbelit, ruházatot is ki lehetett cserélni, helyette francia vagy amerikai egyenruhát adtak. Az Öreg sokszor maga válogatta a ruhákat, hogy az méretre is megfelelő legyen. Ő amolyan jóságos atyának akart tűnni, talán nem is játszotta meg, különösen, ha délutánra már be volt szeszelve egy kicsit.
A mindennapi élet elég gyorsan kialakult. Most már azt is tudtuk, hol vagyunk. A laktanya egy Marckolsheim nevű városka szélén, egy élővíz csatorna mellett, civil házak közé ékelődve helyezkedett el. A főkapu közvetlenül az utcára nyílt – csak arról volt kerítés. Közvetlen közelben (talán 1 km-re) volt még két község, Ohnenheim és Bibelheim. A civilek innen igényelhettek foglyokat gazdasági és házimunkákhoz segítségnek. A munkáért valami térítést is kellett a táborba befizetni, és előírás volt, hogy a fogoly teljes ellátást, napi ötszöri étkezést kapjon. A munka napi 8 óra lehetett, de este mindig be kellett vonulni a táborba. Különböző szakmunkásokat is ki lehetett kérni. Mivel a lakosok jobbára csak mezőgazdasági munkákhoz kértek embereket, különböző kommandók alakultak ki. Az első volt az úgynevezett paraszt (baúr) kommandó, mely 70-80 főből állt. A reggeli sorakozón mindenki parasztnak vallottam magát, és ide akart beállni. Az őrök mindig nehezen tudtak rendet tenni, ezért az ötös soroknak hol az elejéről, hol pedig a végéről kezdték az embereket leszámolni. A három községben építési vállalkozók is dolgoztak, akik a szétlőtt, romos épületek bontását végezték. Ide leginkább kőműveseket, ácsokat, tetőfedőket és asztalosokat kerestek. Persze, aki a baúr kommandóból kimaradt, mindig választott magának valami szakmát, hogy a lágerból kiszabaduljon egy-két napra. Egy ebédet itt is adni kellett a foglyoknak, de ez általában a helyszínen, valami nagyobb edényben főtt leves volt. Nem tudtuk, milyen feltételekkel vállalták a bontásokat, hogy a foglyok munkájából valami haszon is legyen, mert a munkafelügyelők mindig így bíztatták az embereket: Nur langsam! (csak lassan). Volt, hogy 5-6 fogoly 10-12 téglát pucolt meg a tüzet körülülve egész nap. A legtöbb helyen azonban igazi bontási munka folyt, igazi felügyelet mellett, de védőfelszerelés nélkül. Ez volt a munka (arbeit) kommandó, de mi a romeltakarításhoz társítva csak „rommel” brigádnak hívtuk. Akiknek egyik kommandóban sem jutott hely és a laktanyában maradtak, azok képezték a láger kommandót. A tábor vezetése igyekezett az embereket úgy elosztani, hogy mindenki felváltva bekerüljön valamelyik kommandóba. Az elején nem lehetett, de később engedélyezték, hogy az igénylők név szerint kérjék ki az embereket. Úgy tűnt, nem akarják a foglyokat csont-bőr állapotban hazaengedni. Most megpróbálom bemutatni, az egyes kommandókban hogyan folyt az élet.

A láger kommandó (a továbbiakban brigád)
Akik a lágerben maradtak, azoknak se csak a pihenés jutott. A körzetek takarítását, a konyhához a tüzelő készítését és egyebeket a fenyítés alatt állók, és akiket az őrök el tudtak kapni, azok végezték. A legförtelmesebb munka volt az WC alagsorából a megtelt vashordókat kibillegtetni, és az épület mögött ásott mély gödörbe üríteni. Persze a gödröt is foglyok ásták ki, 2x2 méteres, 1,6-1,7 méter mély volt. Reggelente a WC körül mindig nagy tumultus volt, mert a négy ülőke korántsem volt elég ennyi embernek. Aki nem akart a brigádjából kimaradni, korán kelt, de így is volt, hogy indulás előtt négyen-öten kint, a gödör szélén guggoltak. Ez viszont erélyesen tiltva volt. Az őröknek ki volt adva, hogy időnként kergessék el onnan az embereket, mert oda civilek is beláttak. Az egyik alkalommal, mikor ilyen zaklatás volt az egyik fiú, hogy az őr pálcája ne érje el, a gödör sarkát rézsút átugorva akart menekülni. Mivel a nadrágját is fogni kellett, az ugrás nem sikerült, a gödör széle beszakadt és hónaljig belecsúszott a majdnem tele gödörbe. Csak az őr röhögött rajta, a többiek kikapták és bevitték a mosdóba, befektették a mosdóvályúba, és kinyitották a fölötte lévő csapokat. A klórmeszes fekáliától hosszantartó bőrbetegséget kapott.
Az élelmezés ebben a táborban valamivel rendesebb, jobb volt, mint az előzőekben. Reggeli-vacsora kávé, kevés margarin vagy gyümölcsíz, szelet kenyér. Ebéd valami hol sűrűbb, hol hígabb leves, melynek főbb elemei a krumpli és a szójadara volt. Néha kevertek bele dobozos konzerveket is. Vacsorára sokszor volt keményebbre főzött szójakása is. Bűn rossz volt, enyhén keserű, íztelen, sokan nem is tudták megenni, én sem.
Az egyik fiú jó rajzoló volt. Unalmában egy teljes falat kitöltő képet rajzolt a szobájuk falára. A kép a tábort ábrázolta félig felülnézetből, felette egy zuhanóbombázó bombákat szórt az egyik épületre, amelyen egy felirat volt „SZÓJA RAKTÁR”. Az őrök közül valamelyik felhívta rá az Öreg figyelmét, aki népes kísérettel meg is szemlélte a művet. Nem is mutatott nagyobb dühkitörést, de közölte, hogy a művész addig nem kap semmit enni, míg művét le nem vakarja, és a falat újra nem festi. Egyébként elismerte, hogy a láger koszt nem egy éttermi menü, de ő javítani akar rajta, amint lehet. Be is jelentette: másnaptól hús is lesz, legalább hetente két-három napon. Másnap egy kisebb teherautón hoztak a táborba egy megnyúzott, kibelezett lótetemet. Sürgősen henteseket és vállalkozókat kerestek, akik a lovat felszabdalták és kicsontozták. Hűtő nem lévén csak sózva – mint a parasztsonkát – lehetett tartósítani. Egy ideig, hogy meg ne romoljon, gyakran főztek is belőle különböző ételeket. A sóban párolt hússzeleteket füstöléssel is tartósítva, a raktárban hosszú rudakra akasztva tároltatta az Öreg. A füstölt húst reggelire nyersen is megpróbálták kiosztani, hátha szalonna helyett el lehet rágcsálni.
Volt köztünk egy K. Dömötör nevű pesti fickó, a tábor fő renitensei közé tartozott. Mikor kapott egy ilyen hússzeletet, megjegyezte:
- A k…. anyjukat, ha ezt a bakancsom talpára szegeznék, és gyalog mennék Budapestig, akkor sem kopna el.
K. Dömötörnek a későbbiek során is jutott szerep a tábori életben. Ő sehol nem akart dolgozni. Azt vallotta: ennek a szar nációnak ő egy gazszálat sem tesz keresztbe, akik így bánnak emberekkel, azt sem érdemlik meg, hogy leköpje őket. A ruháját sem cserélte le, szakadt ruhában, levált talpú bakancsban szédelgett néha az udvaron, de leginkább egész nap a vackán feküdt. Egyszer kihirdették, hogy másnap a főparancsnokságtól egy magas rangú tiszt érkezik, és szemlét tart a táborban. Az Öreg is idegesen készült rá, tudta, hogy az embereknek is feltesz majd kérdéseket. Reggel senki nem mehetett ki, az udvar hosszában három sorban kellett felállni, a sorokat az őrök és a tolmácsok rendezték. Az elsőben a jobb ruházatú, magasabb fiúk álltak, a második már nem volt nagyon válogatva, a harmadikba kellett állniuk a toprongyosabbaknak, természetesen K. Dömötör is ezt a sort díszítette.
Amikor a főtiszt a szemlét megtartotta, középen megállt a sorok előtt és tolmács útján juttatta el kérdéseit, például, hogy az élelmezés minőségével meg vagyunk-e elégedve. A kijelölt válaszadó azt felelte: „kielégítő”. Amikor azonban a ruházatra került sor, hogy van-e olyan, akinek szakadt a ruházata, lyukas a lábbelije, a harmadik sorban feltűnő mozgolódás támadt. Dömötört kapacitálták a többiek, hogy lépjen már ki, mutassa meg magát, hogy néz ki. Végül kitaszigálták az első sor elé. A szemléző tiszt, amint végignézett a topis alakon, azonnal kérdőre vonta az Öreget. A hangos szóváltásból úgy tűnt, jókora letolást kapott.
A szemle után persze azonnal előállították Dömötört. Az Öreg tájékoztatva közölte, hogy láthatóan ezt a jelenetet az ő lejáratására rendezték, hiszen mindenkinek módjában volt már a szakadt ruháját kicseréltetni, ezért Dömötört határozatlan időre a pincébe záratta azzal a kikötéssel, hogy csak ivóvizet kaphat. Ezt követően szemmel látható volt, hogy az Öreg nagyon a szívére vehette a letolást, mert napokig részeg volt, vagy falusi vircsaftokat járta, vagy aludt. Dömötört persze a konyhások bőven ellátták mindennel a pincében, takarót is kapott. Az őrök is csak röhögték az egészet, ha az Öreg nem volt a laktanyában, az udvaron is sétálhatott. Már jó néhány nap eltelt, és úgy nézett ki, az Öreg végképp megfeledkezett Dömötörről. A tolmácsok épp ezért úgy határoztak, szólnak neki.
- Parancsnok úr, tetszik-e intézkedni, hogy az a rongyos fickó meddig maradjon a pincébe bezárva?
Az öreg meghökkenve kérdezte: - Mióta is van az ott?
- Már egy hete – mondták.
- Te jó ég! Miért nem szóltak előbb? Hiszen már éhen is halhatott, azonnal hozzák ide!
Dömötör vonakodva, káromkodva került elő, mondván úgyis csak még jobban ki akarnak majd vele tolni. Tévedett. Az Öreg leültette, kérdezgette:
- Ugye nem fáztál fel nagyon fiam? Remélem nem lesz tüdőgyulladásod! Ne haragudj, hogy egyéb dolgaim miatt kicsit megfeledkeztem rólad, de intézkedtem, hogy a konyhán azonnal készítsenek neked valami finom meleg étel! Most pedig gyere velem a raktárba, ott választhatsz magadnak az összes alsó és felső ruházat közül.
Végül teljesen átöltözve, amerikai uniformisban hagyta el a raktárt Dömötör. Az Öreg azonnal a kezébe nyomott egy babgulyás konzervet és rátukmált egy szelet szárított lóhúst is. Amennyiben Dömötör ebben a szerelésben másnap megérkezett volna Budapestre, nehéz lett volna bebizonyítania, hogy a franciák alpári módon bántak a foglyaikkal.
A helyzet később oly módon is javult, hogy megnyitottak a laktanyában egy kisebb kantint is. A foglyok igényelhettek úgynevezett lágerpénzt, ami, ha jól emlékszem napi 8 frank volt. Ezért csak a kantinban lehetett vásárolni – már, ha néha ki is nyitott – kekszet, nápolyit, cigarettát, csokoládét, papírt, írószert, borotvapengét és egyéb apróságokat.
Egy kora tavaszi napon egy kisebb, négy tagból álló csapat érkezett a laktanya és a csatorna közötti üres parcella sarkához. Ahogy lepakolták az eszközeiket látszott, hogy aknaszedő felszerelést hoztak. Azonnal munkához is láttak, egy francia altiszt és három német egyenruhás fogoly tűzszerész kezdte meg feltárni az aknákat. Már egy hete dolgoztak, és több aknát fel is szedtek, mikor úgy tudtuk, már be is fejezték és elmenni készültek. Munkájukat mindig nagy érdeklődés kísérte. Akkor is sokan ültek a raktár hátsó falának tövében, mert elég melegen odasütött a nap és onnan mindent jól lehetett látni. A faltól úgy 20-25 méterre egy lombját bontogató fa alatt volt a holmijuk összekészítve, és tényleg pakolászni kezdtek, mikor a robbanás történt.
Én sajnos aznap a táborban maradtam és az udvarról láttam, iszonyatos volt. A hatalmas porban és füstben is kivehető volt, hogy az egyik ember egy pillanatra a levegőbe emelkedik és combtőből kifordult lábbal hullik vissza a földre. A raktár mögül egy magyar fiú rohant elő, hangosan kiáltozva, hogy megsebesült, és egyik kezével a hátsóját fogta. Kiderült, hogy ő is a nézelődők közt volt, és éppen be akart jönni, így a robbanás pillanatában hátulról érte egy szilánk. Le is támadták sokan:
- Mit óbégatsz itt, te csak a seggedbe kaptál egy kis szilánkot, az a három meg lehet, hogy túl se élte!
Találgattuk, hogy egy ottfelejtett aknára léphettek rá, vagy még egy nem hatástalanított akna robbant-e fel.

folyt. 2/2 ...



Utoljára változtatva 03-02-2010 @ 01:05 pm


Hozzászólás írása
Hozzászólás írása
További
További
Irodalmár profil
Irodalmár profil
Üzenet küldés
Üzenet küldés

Posted Comments

Hozzászóló: Anna1955
(Ideje: 08-15-2009 @ 10:49 am)

Comment: Olvasva a történeteket, édesapám jutott az eszembe, amikor csendes estéken a héjábafőtt krumpli vacsora mellett mesélt... Mi tátott szájjal hallgattuk... :-)


Hozzászóló: varga80
(Ideje: 08-16-2009 @ 05:04 pm)

Comment: Várom a folyatatást!!!! Igazán érdekes dolgok ezek, nagyon megfogott! Gratulálok: Balázs


Irodalom ©

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.29 Seconds