Engedjék meg, hogy a kutyaillemtannak eleget téve már az elején bemutatkozzam - képzeletbeli barátságos mancsnyújtással és üde farokcsóválással a kedves Olvasó felé -: Brúnó vagyok, nyolcéves, meglett vizslaúr, enyhén deresedő, de erőteljes értelmet sugárzó pofázmánnyal, okos, mélybarna szemekkel, a korosodó kutyafik minden élettapasztalatával. Gyermekeim számát - meg ne vessenek - nem tartom számon, maradjunk abban, hogy meglehetősen sok. Állandó élettársam nincs, de gyermeknemző kalandjaim után már nem is vágyom az állandóságra. Néha - egy-egy nagyobb darab levescsont mellett - ugyan el-elgondolkodom, mi is hát az élet értelme, de filozofikus homlokráncolásaim - mondjuk így - a kutyát sem érdeklik, csupán emberem, bizonyos Abbonyi Dezső doktor kacarászik rajtam hatalmasakat. Ugyan érti is ő az én mélyen szántó gondolataimat! Nem érdekli más, csak a szoknyás emberek, meg a nagy zöld fák közt kóborló négylábúak utáni szaladgálás. A szoknyások engem csak ritkán hoznak tűzbe, csupán ha néhány rúd kutyaszalámival megkapargatják érdeklődésem szunnyadó parazsát, a nagy zöld fák közt bóklászás azonban még így öregkorom felé kutyagolva is enyhe remegéssel és csaholni vágyó boldogsággal tölt el.
Nemrégiben szintén jártunk a nagy zöld fák között, el is morgom Önöknek ezt a történetet, ha még rám érnek néhány vakaródzás erejéig. Az említett esemény főszereplői: egy szoknyás ember, aki a Margitka hívónévre hallgat, egy vörösbundás áruló-kutya (az emberek rókának hívják), szerénységem, emberem, valamint az ő visító játékcsontja, amihez ő - ahelyett, hogy rágcsálná - a füléhez szorítva szokott morogni. Mindezek után elgondolkodom, milyen erkölcsi alapon hülyéz le ő engem, ha egy kellemes illatú döghalban meghempergőzöm, vagy ha komoly esztétikai érzékről tanúbizonyságot téve körbeásom a kertet. Tudják is ők, mi az a szórakozás...!
Szóval történt, hogy ez a bizonyos Margitka belibbent a kapun, prüszkölésre ingerlő bűzfelhőt húzva maga után (Istenem, és ezek a döghal-illatot tartják büdösnek!):
- Jónapot, Dezsőke! Csak beszaladtam megmondani, hogy holnaputánra elfogadom a vacsorameghívását! Gondolkodtam rajta, igaza van, túl rövid az élet, hogy elszalasszuk a boldogságot. Köszönöm, hogy türelmes volt... Holnap még felhívom, hogy pontosítsunk. Viszlát, Dezsőke!
- Csókolom, Margitka! Várom, hogy hívjon!
Emberem, te bolond! Mit értesz te a nőkhöz! Nézz meg minket, ha olyanunk van, odaszaladunk egymáshoz, és a lényegre térünk. Ti meg: „Szép a szemed!" „Repesve várlak!" „Igaz szerelem!" Hazug kutyák! Bár ezt inkább visszavonom. Amúgy emberemnek nagyon kevés állandó szoknyása volt, mióta emberemül fogadtam, a háta mögött - sosem értettem, mi köze az őseimhez - magányos farkasnak szólították. Sokszor volt kutyaszorítóban az asszonyemberek miatt, de mindig kiszabadult belőle. Nem is bánta. Ebül szerzett jószág ebül vész el - mondta. Ezt sem értettem. (Sőt, ha már a meg nem értés jött szóba: gazdám gyakran beszélget ismerőseivel a felmenőiről, családfájáról, és ilyenkor gyakran megemlíti a kutyabőrt. MI AZ?! Te jószagú ég, kiráz a hideg...)
Hanem, történt másnap, hogy gazdám vette a zöld fejrevalóját, fölhúzta a bőrtappancsát, fogta a durranós ölőbotját, oldaltfityegőjét és „kalandra fel, Brúnó!" felkiáltással még jobban felizgatta a már amúgy is örömtáncot lejtő idegrendszeremet. „Rókára megyünk, Brúnó, ma megcsípjük a nyavalyást!" De meg ám!! Azt a kutyafáját! Rókára!! Ma meglakol az áruló!
Az erdőben már csendesen lépdeltünk. Én legalábbis bizonyosan. Emberem csak azt hitte. Furcsa fülük lehet ezeknek.
Fölkapaszkodtunk a fanézőkére, leültünk. (A lexikális pontosság végett: az emberek ezt magaslesnek hívják, holott egy kutyaugrásnyi az én szótáramban nem nevezhető magasnak. A góré teteje, az a magas, sosem tudtam rá felmászni, hogy közelről megszakértsem a tyúkjaink által ottfelejtett tojásokat. Azt hívhatnák magasgórénak...) Kutyanehéz percek ezek: ülni, ha az ember - akarom mondani a kutya - fölborzolt szőrű izgalomban van... Lényeg a lényeg, már erősen zsibbadt a tomporom, amikor megláttam a vörösbundást kisompolyogni a fák mögül. Emberem is észrevette, és lassan, kutyalelket kínzó lassúsággal emelte az ölőbotot, amikor... amikor éktelen visításba kezdett oldaltfityegőjében a játékcsont, az áruló visszaugrott a sűrűbe, huss, mintha itt sem lett volna. Emberem morogni kezdett, majd rájött, hogy még nem a játékcsontnak morog, hát füléhez emelve morgott neki tovább, az pedig Margitka hangján vissza és ez így ment egy darabig:
- Dezsőke, ne haragudjon, nem fog menni mégse...
- Nem baj, megette a fene már az egészet.
- Hogy mondja? Rossz a vonal. Nem nagyon van térerő. Vadászatba' van? No mindegy, szóval értsen meg, túl friss még a seb, amit a Tóki Tibi ejtett rajtam..
- Nem volt elég mély...
- Hogyan? Nem hallom. Tehát értse meg, a Tibi emléke még nagyon friss és egy új kapcsolat... át kell még gondolnom, mert tudja, ez olyan...
A többire már nem figyeltem, mert a hangról eszembe jutottak az udvarunkban kapirgáló tyúkok, azokról egy nagy, gusztusos, illatos comb, és éktelen korgásba kezdett a gyomrom. A Margitka-hang még kotkodált a játékcsontban, amikor emberem hirtelen maga elé tartva megnyomott rajta valamit. Kaján mosollyal bámult maga elé:
- Hopp, ez megszakadt! Milyen kár! Hajajj, Brúnó, fene az egészbe! Most se nő, se róka!
Ugyan, kérlek - gondoltam magamban - nő van annyi, mint bolha a faluszéli Kolompárék tacskóiban, de róka, barátom, a rókáért még elzsibbadhat egypárszor az üleped, mire elcsíped! Hja, te bolond, sosem tudtál sorrendet tartani!
Hazabaktattunk, eléggé gyászos hangulatban. Az igazat megvallva haragudtam emberemre, a Margitka-kotkodálásra, az áruló-kutyára (hogy ilyen ijedős), meg persze a vinnyogó-sipogó játékcsontra is (azóta megtudtam, az emberek telefonnak hívják). Emberem iránti haragomat néhány feléje lövellő szúrós pillantással próbáltam tudtára adni, de rám se nézett az istenadta. Hazaértünk után azért sikerült kiengesztelnie egy tálka kutyakonzervvel, ha humoros kedvemben lennék, azt írnám: cseppi end-del végződött a sztori.
Most, hogy e sorokat kapirgálom (hogy okuljon a következő ebnemzedék!), néhány alvásnyira vagyunk a történtektől. (Ez embernapban sajnos nem tudom, mennyit jelent, hiszen én napközben is lelkesen űzöm az alvás nevű szellemi sportot.) Az imént is éppen kipihentem a kutyaélet fáradalmait emberem tágas, hűs szobájában, ahol a falon rólam is van egy kép. Igaz, eléggé előnytelen rajta az ábrázatom, emberem deformált humorérzékét tükrözi, hogy villanó masinájával fácántollas vadászkalapjában, számban egy nagyfülű nyúllal, lábamnál sörösüveggel örökített meg. A képre az „Igaz magyar vadász" feliratot kaparta. Mentségemre legyen mondva, hogy keveset láthattam a kompromittálásból, hiszen szemembe csúszott az a nyavalyás kalap. Hogy ezt is minek hordják? Sőt, úgy általában a ruhát...? Bár egyszer volt szerencsém emberemet ruhátlanul megpillantani, bizony, elég gyér szőrzettel rendelkeznek...
Édes álmomból (csirkecombok táncoltak előttem, miközben két kéz a füleimet, kettő a hasamat vakargatta) megint az a vinnyogó izé ébresztett fel. Így hát kijöttem ide a kertbe lekaparni emlékirataimat.
...várjunk csak, jól érzem...? Pfujj! Ez ő! Egy pillanat, mindjárt jövök...
...Röviden írom csak le, mi történt. Szégyenletes. Gyarló, esendő, gyenge. Emberem, te...! Margitka állt a kapuban, emberem széles vicsorral üdvözölte, megnyalogatták egymás képét, Margitka a női lélekről karattyolt, most pedig kihallatszik a szobából kacarászásuk. Azt hiszem, bemegyek az ólamba, és háttal fordulva tagadom ezt a kétszínű embervilágot. A bűzfelhőt, a vinnyogó telefonizét, mindent.
Ha közben elaludnék, az csupán a következő írói remekműveimre való rápihenés lenne. Igen, meg kellene végre írnom a Föl, föl, ti rabjai az embernek! című ebhimnuszomat, A kutya tragédiája címmel történeti drámámat, valamint a Kedv, erdők, levescsontok, Isten véletek! című rezignált ódámat.
Zárom soraim, mert lekopik a karmom.
Lejegyezte: Brúnó, a nagyszerű vadászvizsla (egy igazi hungarikum, ahogy emberem szokta mondani) s.k.
Kelt: a kertben, Brúnó után 8 évvel
