Első rész

1.

1516. december 13. Lengyelország

Egy hideg padlásszobában gyertyákkal körülvéve papírlapokkal beborított íróasztala fölött ül a Mester gondolataiba merülve, aztán felkel, a távcsövéhez lép, fürkészi a csillagokat, visszaül, számol, ír valamit a naplójába, majd megint visszamegy a távcsőhöz. Annyira lekötik a csillagok, hogy meg sem hallja amikor az öreg tölgyfaajtó nyikorogva kinyílik. A lány nem várja meg, hogy bebocsássák, kezében fahasábokkal magabiztosan az ajtó mellett álló kis kályhához indul. A férfi felocsúdik gondolataiból a zajra és megfordul.
- Mit csinálsz te itt?
- Tüzet, uram. Hidegek már az éjszakák, nem tesz jót a tüdejének, ha túl sokat van fűtetlen szobában.
- Menj ki, ne zavarj a munkámban! Nem kell fáradnod a tűzrakással, a kabát véd a hidegtől.
- Az a kabát nem túl meleg, és talán emlékszik még, a múltkor kiszakította egy faág az erdőben, és még nem hagyta, hogy megvarrjam.
- Anna, menj aludni! Hamarosan végzek a számításaimmal és lemegyek a szobámba.
 A lány nem törődve az úr utasításaival, meggyújtotta a tüzet és kiment a szobából.
- Anna, hozzál nekem egy bögre teát!- kiáltott a Mester Anna után.
A lány a konyhába ment, hogy különféle gyógynövényekből főzetet készítsen urának. Nem is sejtette, hogy a férfi utána jött és a konyha bejáratából figyelte őt, ahogy a tűzhely mellett várja a víz forrását, lába mellett a fekete cicával, aki dorombolva várja, hogy gazdája ölbe vegye végre. Anna lehajolt, hogy megsimogassa a cica fejét. Hirtelen úgy érezte, valaki nézi, megfordult és meglátta az ajtóban a Mestert.
- Mit csinál itt, uram? A konyha nem férfinak való. Felvittem volna a teáját.
- Gondoltam, ha már ennyit fáradsz értem éjszaka is, neked is jól esne egy kis segítség.
- No, akkor üljön le oda az asztalhoz, mindjárt elkészülök.
- Voltál a templomban?
- Igen. Visszafelé bementem a temetőbe, gyújtottam gyertyát a felesége sírjánál.
- Köszönöm, de nem kellene ekkora áldozatot hoznod értem. Nem tanácsos éjjel egyedül mászkálni a temetőben.
- Uram, én nem félek a kísértetektől. Vagy maga már látott akár egyet is?
- Anna, tudod, hogy én nem foglalkozom ilyesmivel. Nem az elkárhozott lelkektől féltelek, hanem a részeg kocsmatöltelékektől.
- Maga aggódik értem? Ilyesmit sem hallottam mostanában a szájából.
A lány látta, hogy kicsit sikerült zavarba hoznia a férfit, ezért inkább csendben folytatta a teakészítést. A csendet a férfi törte meg.
- Hogy tanulnak a fiaim?
- Igazán ügyesek, a tanító sokat dicséri őket. De talán nagyobb szükségük lenne arra, hogy az apjuk többet játsszon velük. Itt élnek egy fedél alatt magával és nem is ismerik igazán. Fiatalok még, sokat tanulhatnának az apjuktól.
- Nagyon sok a munkám mostanában, sokat kell számolnom.
- És a tudomány megad mindent, ami az élettől kell?
- Az én életem erről szól.
- Mert azt akarja, hogy erről szóljon. Elmenekül az élet egyéb dolgaitól, mert azt hiszi, a csillagok elfeledtetik a problémákat? Nem lesz nagyobb tudós attól, ha a szívéből kizárja a szeretetet. Ne higgye, hogy a gyerekei elveszik a munkájától! Ha látná magát a tükörben, észrevenné, hogy mennyire fáradt. Egy öregember szemeibe nézne, ha időt szakítana arra, hogy egy percre megálljon és szembenézzen önmagával. Szánjon több időt a gyerekeire, és meglátja, a fiatalság erőt ad megfáradt szívének.
Anna közben elkészült a teával és a Mesternek nyújtotta. A férfi lassan kortyolgatta a teát. Érezte, ahogy átmelegszik egész szervezete az italtól.
A lány csodálattal nézte a férfit, aki gondolatait a bögre mögé rejtette, és nem szólt már többet ezen az éjszakán.
Anna ismerte már urát, és nem zavarta meg elmélkedésében. Megvárta, amíg a tea elfogyott, és ura aludni ment. Eloltotta a gyertyákat a konyhában és a szobájába ment. Leült a tükör elé és fésülni kezdte hosszú, barna haját. Aztán leült egy kis asztalhoz, ami az ablak alatt állt. A fiókból kihúzott egy könyvecskét és olvasni kezdett. A könyvben mágikus tanokról olvasgatott. Anna ezen az éjszakán a könyve fölött virrasztott.
Az úr felesége éppen hat éve halt meg a kisebbik fiú születésekor. Anna akkor még csak tizenhárom éves volt, a bábaasszony lánya, ott volt a kisfiú születésénél és segített anyjának a pici gondozásában. Anyja két év múlva súlyos beteg lett és hamar meghalt. Anna ekkor már elég felnőttnek érezte magát ahhoz, hogy beálljon dolgozni. A Mester magához vette, hogy lássa el a gyerekeket és rábízta a háztartás vezetését. A lánynak egész életét ez töltötte be, de nem volt boldogtalan, bár ura kissé mogorván bánt vele is, mint minden emberrel, de a gyerekektől rengeteg szeretetet kapott. Ő öltöztette, etette őket, mesélt és énekelt nekik.

2.

Másnap reggel a gyerekek a konyhában ültek az asztalnál. Anna friss kecsketejet hozott kintről. Ahogy belépett az ajtón, a Mesterbe ütközött, aki kezében a táskájával épp indulni készült.
- Jó reggelt, uram! Csak nem akar ilyen korán elmenni?
- Átmegyek a városba, fontos megbeszélnivalóm van az egyetemen az egyik tudóssal. Pár napig távol leszek.
- Elköszönt a fiúktól?
- Megtenné helyettem? Sietek.
- Nem, uram. A gyerekeknek szükségük van magára. Én nem búcsúzhatok el maga helyett. Menjen be, mondja el nekik, hogy pár napig oda lesz.
A férfi habozott, nézte a lány kérlelő szemeit. Bár szerette a gyerekeit, mégsem akarta túl közel engedni magához őket. Már kilépett az ajtón, de mégis megállt. Nem nézett hátra, de tudta, hogy a lány nézi őt.
- Kérem, ne menjen így el!
- Jól van. Visszamegyek.
Belépett a konyhába és nézte a fiait, amint jóízűen eszik a puha vajas kalácsot és isszák a meleg kecsketejet.
- Jó reggelt, papa!- üdvözölte a kisebbik fiú és kezében a kaláccsal odaszaladt apjához és a nyakába ugrott.- Hová mész? Mikor viszel minket is magaddal?
- Most nem jöhettek velem. Át kell mennem a városba az egyetemre. Ott maradok pár napig. Anna majd vigyáz rátok. Ugye, Anna?- fordult most a lányhoz, aki mosolygott és bólintott a kérdésére.
A nagyobbik fiú az apja természetét örökölte. Szótlanul kiment a konyhából anélkül, hogy apjára nézett volna, a lovához igyekezett, vele szívesebben beszélgetett.
- Gyere drágám, segíts nekem leszedni az asztalt!- hívta Anna a kisfiút.
A Mester tudta, hogy gyerekeit jó kezekben hagyta és biztos léptekkel indult meg lovaskocsija felé. 
Az úton gondolataiba merülve nézte a fákat, most nem a csillagaira gondolt. Anna szavait hallotta újra a fülében, arról, hogy megöregedett, fáradt, és most úgy érezte, tényleg ez az igazság. Harminc éves volt, amikor nagyobbik fia megszületett, és négy év múlva elveszítette az egyetlen nőt, akit gyerekkora óta szeretett. Attól kezdve csak a könyveinek, a térképeinek meg a csillagoknak élt, néha még arról is megfeledkezett, hogy gyerekei vannak. Most kezdett bűntudatot érezni amiatt, hogy a házzal és a gyerekneveléssel járó felelősséget eddig egy fiatal lányra ruházta át, akiről azt sem tudja, miért tűri az ő mogorvaságát, ahelyett, hogy felmondana neki érte.

3.

Öt nap múlva

Késő este volt már, amikor a lovaskocsi megállt az udvarban. A gyerekek már aludtak, Anna a konyhában olvasgatott a tűzhely mellett. Kint erős szél fújt, és a hó is esett. A Mester belépett az ajtón és lerázta kabátjáról a havat. Anna rögtön a segítségére sietett. A férfira köhögőroham tört.
- Látom, megfázott az úton. Jöjjön gyorsan, üljön a tűzhely mellé! Készítek teát.
- Anna, gyere ide hozzám, kérlek!
- Rögtön, uram, csak felrakom a teavizet.
- Gyere, ülj le mellém és fogd meg a kezem!
- De, uram, mi történt Önnel? Hadd nézzem a fejét! De hiszen tűzforró! Felkísérem a szobájába, azonnal le kell feküdnie. Én gyorsan begyújtok és felviszem a teáját.
Jöjjön, betakarom. Most pihenjen, lemegyek teáért.

Anna hamar visszatért a teával. Borogatást készített a férfi homlokára és odahúzott egy széket az ágy mellé.
- Anna, a kabátom zsebében van egy kis doboz, azt neked hoztam. Vedd ki!
Anna a kabátból előhúzta a dobozt és kinyitotta. Egy nyakláncot talált benne. Meglepetésében nem tudott megszólalni.
- Vedd ki bátran, a tiéd! Tedd a nyakadba, látni szeretném, hogy áll rajtad!
A lány lassan a nyakába akasztotta a láncot a kék medállal.
- Gyönyörű vagy benne.
- Miért hozta ezt nekem?
- Anna, az elmúlt napokban sokat gondolkodtam a szavaidon. Tényleg megöregedtem és elfáradtam. A munkám tényleg csak menekülés. Úgy éltem az elmúlt éveket, hogy mindenfajta érzelmet távol tartottam magamtól, és csak a munkámban találtam szépséget. Te felnyitottad a szemeimet. Megmutattad, hogy a szívemnek melegségre van szüksége, a te tisztaságodra, gondoskodásodra. Soha egy jó szavam nem volt hozzád, te mégis mindig mellettem álltál, miden kérésemet azonnal teljesítetted. Többet adtál nekem, mint bárki, amióta meghalt a feleségem. Szeretném, ha mellettem maradnál egészen halálomig. Legyél a feleségem.
- Ugye, megengedi, hogy erre ne most válaszoljak?
- Persze, van időd, nem sürgetlek. Itt maradnál mellettem ma éjszaka?
- Természetesen. Hozok még teát és kicserélem a borogatást.
- Csak siess, kérlek. Ne hagyj sokáig magamra.
Mire Anna visszatért, a Mester már aludt. A lány leült a székre és vigyázott a férfira egész éjszaka.

4.

A Mester egész nap ágyban volt. Estére egy kicsit jobban lett.
- Anna, kérlek, hozd ide a táskámat. Találsz benne egy kéziratot, egy neves fizikustól kaptam. Elkezdenéd olvasni nekem?
- Tényleg megengedi, hogy én olvassam? Még soha nem engedett a könyvei közé. Igazán megtiszteltetés, hogy felolvashatok önnek.
Anna elolvasta a kéziratot. A Mester már fáradt volt, mire a végére ért.
- Anna, a tudomány mit sem ér nélküled. A te szádból hallani ezeket a szavakat, ez felülmúl bármilyen egyetemi előadást. Azt szeretném, ha ezután minden este felolvasnál nekem.
- Örömmel, Mester. Kívánja, hogy maradjak még, vagy a szobámba mehetek?
- Ha egyedül akarsz lenni, menj nyugodtan. Jó éjszakát!
Anna a szobájába ment, leült a kis asztalkához az ablak elé és kivett egy nagy dobozt a fiókból. Benne már két kis doboz be volt csomagolva, ezeket a fiúknak készítette karácsonyra. Kivett egy sötétzöld borítós, sárga lapos könyvet. Az első oldalra egy karácsonyi képet rajzolt, a fa mellett boldog családdal, saját magát nem rajzolta oda. A kép alá ezt írta:
"Mi mást is adhatnék ezen az ünnepen annak az embernek, akit évek óta csodálok és segítek, mint a szívemet és egész lényemet életem végéig."

5.

Karácsony estéje

Anna finom vacsorát készített az ünnepre. A fiúk már izgatottan várták a finom falatokat, meg azt, hogy vajon jut-e nekik is valami kedves ajándék. Apjuktól nem vártak semmi különlegeset, tudták, hogy napok óta fel sem kel az ágyból, és ilyenkor is csak a könyvei érdeklik. Most azonban tévedtek, mert apjuk új cipőket készíttetett mindkét fiának a télre. Anna szeme ragyogott az örömtől, ahogy nézte a fiúkat apjuk karjaiban. Felszaladt ő is, és lehozta az ajándékait a gyerekeknek. Aztán odalépett a Mesterhez, megfogta a kezét.
- Ezt én készítettem Önnek, hogy miközben a feljegyzéseit készíti, akkor is mindig eszébe jussanak a gyerekei.
- Ez gyönyörű, Anna. És valamit még írtál ide a kép alá.
A férfi elolvasta az írást, lassan felnézett.
- Ez azt jelenti hát, hogy igent mondasz és mellettem leszel halálomig?
- Mindig is Ön mellett voltam, és örökké Ön mellett maradok. Ígérem jó felesége leszek, és igyekszem, hogy méltó anyjuk legyek a gyerekeinek.
- Még akkor is így döntesz, ha tudod, hogy nem élek már sokáig? Utána is gondoskodni fogsz a gyerekeimről, ha egyedül maradsz?
- Nekem a gyerekei olyanok, akár az enyémek volnának. Mindig mellettük leszek. De ne beszéljünk még a halálról, az olyan távoli még. Hamarosan meggyógyul, és meglátja hosszú élete lesz mellettem.
- Bárcsak igazad lenne. De érzem, hogy szervezetem legyengült, és hamarosan eljön értem a halál.
- Ígérem, olyan széppé varázsolom az életét, hogy nem lesz kedve majd vele menni.
- Azt szeretném, ha készíttetnél magadról egy képet nekem.
- De hát miért? Én mindig itt leszek, láthat amikor csak kedve van hozzá.
- De a sírba nem vihetlek magammal. Holnap hivatok egy festőt, aki lefest.
- Karácsony este van, uram. Ráér még az a kép pár napot. Majd, ha letelt az ünnep, magam fogom felkeresni a festőt. Magának most pihenésre van szüksége. Felkísérem az ágyba, aztán ha megengedi visszajövök a fiaihoz, énekelnék és mesélnék nekik egy kicsit a karácsonyról.
A Mester Anna vállára támaszkodva ment fel a lépcsőn a szobájába. A lány gondosan betakargatta, és már indult is lefelé, de a férfi utána szólt.
- Tudom, hogy öreg vagyok már hozzád, beteges testem sem túl vonzó, mégis hozzám kötnéd az életed. Nem is tudod, milyen sokat jelent ez az áldozat, amit értem teszel. Azt kérném tőled, hogy ezután minden este mellettem aludj el.
- Egyáltalán nem áldozat, amit Önért teszek, hanem szívből jövő szeretet, és nem is kell többé külön megkérnie erre, én mindig itt alszom majd Ön mellett, és vigyázok az álmaira.
- Akkor, ha a fiúk elaludtak, siess, kérlek, hozzám. 

6.

Újév második napja

Odakinn tombolt a szél, Anna magára terítette köpönyegét, fejére húzta a kapucniját, hogy ne vágja arcába a havat, és beült a kocsiba. A kocsis lassan hajtott, mert a lovak nem bírtak gyorsan vágtatni a hóviharban, közben zsörtölődött magában a bakon, hogy asszonyának miért is kell ilyen ítéletidőben a városban hajtatnia. A Mester már nagyon beteg volt, orvosságra volt szüksége. Anna egyik nagybátyja orvos volt, hozzá jött a lány, hogy magával vigye férjéhez. Mielőtt visszaindultak volna, Anna felkeresett egy fiatal festőt, aki a város szélén élt, hogy megkérje, tartson Ő is velük, és férje kívánságának tegyen eleget.
Már sötét volt, mire visszaindultak. Az út kezdett járhatatlanná válni, hamarosan zökkent egy nagyot, a tengelye kettétört, lehetetlenség volt megjavítani. Az út fele még hátra volt, de ha nem akartak megfagyni, gyalog kellett tovább menniük. Anna nem ismert félelmet, nem törődött a hideggel, a széllel, a hóval. Ő vezette a kis csapatot. Már hajnalodott, mire hazaértek. A gyerekek apjuk ágya mellett aludtak el, ők vigyáztak rá, amíg Anna távol volt. Anna ölbe vette őket és befektette ágyukba, hogy ne fázzanak.
Az orvos megvizsgálta a beteget. Nagyon lázas volt, ahogy felültette, vért köhögött fel. Anna tudta, hogy ez nem jó jel, hogy ebből már nem gyógyul fel ura, mégis bíztatta, hogy most már nem lesz semmi baj, majd nagybátyja meggyógyítja. A férfit megnyugtatta Anna kedves hangja. Ő is tudta, hogy meg fog halni, de már nem zavarta. Boldog volt, hogy a lány mellette van, fogja a kezét, simogatja homlokát. Újra elaludt. Anna lement a konyhába, ahol a festő és az orvos beszélgetett.
Anna megkérte a festőt, hogy azonnal álljanak neki a képnek. A fiatalember kissé fáradt volt az éjszakai túrától, de nem ellenkezett. Táskájából elővette az ecseteit, meg a vásznat, és hozzáfogott a munkához. Egész nap csak festett. Anna közben szomorú szemekkel ült a konyhában mozdulatlanul. Estére a festő befejezte képét. Anna felvitte a Mester szobájába. Az ajtóban megállt, látta, hogy alszik, nem akarta most felébreszteni. Egész nap rázta testét a hideg, köhögőrohamoktól gyötörve ült ágyában, máskor meg láztól ájultan feküdt a párnákon. Anna lerakta a festményt az ágy melletti kis asztalra, hogy ura láthassa őt, amikor magához tér.
A gyerekek már aludtak, az orvos és a festő is elvonultak a vendégszobába. Anna rendet rakott a konyhában, vizet forralt, hogy teát főzhessen. Egy fiókból sárgászöld színű követ húzott elő, és apró darabokra törte, hogy port készíthessen belőle. Tudása szerint a jade por enyhíti a tüdő betegségét. Gyógynövényeket tett a vízbe, és amikor már kész volt a főzet, tett bele pár cseppet a porból. Aztán gyertyákat gyújtott az asztalon, a többit meg eloltotta. Maga elé tette az asztalra a teás edényt, fölé tette a kezeit, szemeit lehunyta és alig hallhatóan mágikus imát mondott. Miután befejezte a szertartást, felvitte a teát egy bögrében, és leült ura ágya mellé.
Egy darabig nézte a férfit, ahogy zihálva alszik, aztán megfogta a kezét, amire a másik hirtelen felriadt, de amint a lány szemeibe nézett, biztonság és nyugalom öntötte el szívét.
- Anna, kedves, hol voltál mostanáig? Az erdőben bolyongtam hosszú órákig, kerestelek mindenütt, a nevedet kiáltoztam, és te nem jöttél felém. Láttam a lovadat a folyóparton és a kalapodat a vízben, azt hittem, meghaltál.
- Csak egy rossz álom volt. Itt vagyok, eddig is itt voltam, ne féljen, nem hagyom el. Készítettem teát, igya meg, ez megnyugtatja.
- Engem már az megnyugtat, ha itt vagy a közelemben. Mi van ebben?
- Csak a szokásos gyógynövényekből készítettem főzetet.
- Persze, én ezekhez nem értek, mégis ma valahogy más íze van, mint máskor.
- Biztosan a láz miatt érzi másként az ízeket.
A Mester megitta a teáját, és miközben a lánynak nyújtotta a bögrét, meglátta az asztalon a festményt.
- Hát elkészült végre a kép, amire úgy vártam? Most már nyugodtan térhetek meg az árnyékok birodalmába, magammal vihetlek így téged is.
- Nem kell még annyira siettetni a halált. Tud ö még várni. Nekünk itt nagyobb szükségünk van magára. A fiúknak apa kell, akit tisztelhetnek, követhetnek. Annyi mindenre kell még megtanítania őket. Meglátja, gyorsan meggyógyul, és még azt is megéri, hogy unokái születnek.
A férfi nem válaszolt, csak mélyet sóhajtott. Boldog volt, hogy felesége ennyire reménykedik és támogatja őt, de érezte, hogy a teste nem bír már tovább harcolni a kórral. Azt gondolta, hogy ha mennie kell, most menjen, amíg mindenkit boldognak és erősnek lát maga körül. Tudta, hogy fiai semmiben nem fognak majd hiányt szenvedni, és más most nem számított. Anna erős nő, nem féltette őt semmitől, most is milyen bátran száll szembe érte a halállal. Becsülte és szerette őt teljes szívéből mindenért, amit érte tett. Fogta a lány kezét és úgy tett, mintha elaludna, hogy a lány is pihenhessen végre. Közben mellkasát iszonyú fájdalmak gyötörték, de nem mert hangot adni fájdalmának, nehogy feleségét felkeltse vele. Utolsó erejével még felült, hogy megsimogassa a lány arcát, aztán elgyengülve hátrahanyatlott kezében Anna arcképével. Megkönnyebbülten sóhajtott egy utolsót és lecsukta a szemét.
Az éjszaka csendesen telt el. Anna hajnalban ébredt az első kakasszóra. Kezében még mindig ott volt férje keze, pontosan úgy, ahogy akkor volt, amikor elaludt. De már nem volt benn élet. A lány lassan a férfi másik kezére tette jobb kezét, és a kép felett összekulcsolta őket. Egy utolsó csókot lehelt a férfi homlokára, és kiment a szobából. Nem sírt, nem tört össze, tette a dolgát az állatok körül, aztán elkészítette a gyerekek reggelijét. Nekik már csak ő maradt támaszul, nem hagyhatja hát el magát, nem temetkezhet el gyászában bármilyen fájdalmas is most ez a halál.  

Második rész

1.

A történet csupán fikció, bár felhasználtam valóságos történelmi eseményt, egy szereplő kivételével minden alak és cselekmény kitalált.

1916. október 13. Bécs

A főváros egyik kávéházában egy szürke kabátos, szürke sapkás fiatalember ül, teáját kortyolgatva. Kezében szénceruza, előtte vázlatfüzet. Egy ablak melletti asztal társaságát figyeli. Hirtelen valaki a vállára teszi a kezét.
- Jó reggelt, Karl! Megint a kis Reginát kukkolod?
- Szevasz, Franz! Rám ijesztettél.
- Minek fájdítod a szívedet minden reggel?
- Szeretném lefesteni.
- Lefesteni? Mutasd csak a füzeted! Fogadni mernék, hogy az egész vele van tele. Nocsak! Egész szép gyűjtemény! Szempár, kezek, nyak, fül. Milyen aprólékos vagy. Biztosan tetszene neki, ha megtudná, hogy a hódolója minden reggel őt boncolgatja.
- Szerintem az iróniádat tartsd meg annak az idióta lapnak, ahová írsz.
- Mi van kisöreg, nem bírod a kritikát? Mi ez a gyávaság? Már hónapok óta bámulod. Mikor mész végre oda hozzá?
- Nem merem megszólítani. Ő olyan okos és olyan szép, tele van élettel, vidámsággal. Én szegény vagyok, nem tudnék neki olyan életet biztosítani, amilyenre ő vágyhat. Ő társasági lény, én túl zárkózott vagyok. Te is tudod, hogy nekem te vagy az egyetlen barátom. Én nem vagyok a szavak embere, nem tudom, hogyan kell egy ilyen intelligens nőnek udvarolni.
- Esetleg te is elmehetnél pár háborúellenes tüntetésre. Ott biztos találnál vele közös témát.
- A tömeg nem az én világom. Nincs más ötleted?
- Véletlenül tudom, hogy írogat az egyik kis lapnál. Esetleg te is megpróbálkozhatnál ezzel, így közelebb kerülhetnél hozzá.
- És mit írjak? Én festő vagyok, nem író!
- Ugyan már, írni bárki tud. Olvass el pár politikai röpiratot és írd le a véleményed! Vagy érvelj a demokrácia mellett. Biztosan felfigyel rád. Gyere, menjünk fel hozzám! Adok neked olvasnivalót.
- Rendben, menjünk.
A két fiatalember kilépett a ködös utcára és elindult az egyetem felé. Franz egy kis bérházban lakott nem messze az egyetemtől, ahol irodalmat hallgatott. Karl tíz percre innen bérelt egy szobát egy idős ápolónőnél, aki úgy gondoskodott róla, mintha pótolhatná a háborúban elvesztett fiát.
- Kezdetnek olvasd el ezeket!- nyomott pár könyvet barátja kezébe Franz.
- Marx, Engels? Már hallottam róluk.
- Akkor most itt az ideje, hogy olvass is tőlük, és gondolkodj el az írásaikon. Na és van itt pár szám a Das Volk -ból, lapozgasd őket, elég jó írásokra lelhetsz bennük.
- Köszönöm a felkészítést. Te nem mész ma egyetemre?
- Ma nem lesz előadásom, de hamarosan vissza kell mennem a szerkesztőségbe. Ha ráérsz, velem jöhetsz, hogy lásd milyen munka folyik benn.
- Sokáig maradsz?
- Csak pár órát. Indulhatunk?

Később a szerkesztőségben

Miközben Franz a nyomdában foglalatoskodott, Karl egy asztalnál éppen Marxot olvasott. Észre sem vette, amikor két fiatal nő lépett be az irodába.
- jó napot! Maga új itt? Még nem találkoztunk.
Karl felnézett a könyvből. Az asztal mellett egy szőke, rövid hajú lány állt, zöld szemekkel és a hidegtől kipirult arccal. Válla felett meglátta az ajtóban álló Reginát is.
- Én Klara Schmidt vagyok, az apámat keresem. Nem tudja, hol van?
- Bocsánat, kisasszony, Karl Schwartz, tisztelettel, és csak a barátomra várok itt, nem ismerem az Ön édesapját.
- Értem. Az apám itt a főszerkesztő. Na és mit olvas? Hadd nézzem! Marx? Hm. Csak nem maga is filozófiát tanul?
- Nem. Én festészetet.
- Tényleg? És miket fest?
- Bármit. Épületeket, embereket, állatokat, ami megtetszik.
- Ha megkérném, festene rólam is egy képet? Az apámnak adnám születésnapjára.
- És mikor lesz?
- Holnapután.
- A szép festményekhez több idő kell. Egy ajándékot nem lehet csak úgy összecsapni.
- Akkor kezdjük el most rögtön, és akkor holnap estére be tudja fejezni!
- Megpróbálhatom, de itt nincs nálam semmi, az ecseteim az egyetemen vannak.
- Jó, akkor megkeresem a papát, és szólok neki, hogy be kell mennem az egyetemre, aztán indulhatunk is. Ne féljen, meg tudom fizetni.
- Bocsánat, kisasszony, de ez nekem most elég hirtelen jött. Még nem is látta a munkáimat. Hogy kérhet meg rá, hogy lefessem?
- Akkor most Reginával megnéznénk a képeit és eldöntjük, érdemes-e rá, hogy lefessen. Rögtön jövök. Addig szórakoztassa a barátnőmet!
Karl nem mert Reginára nézni amíg Klara távol volt. A nagy csöndet végül a lány törte meg.
- Gondolom furcsa önnek Klara közvetlensége.
- Miből gondolja?
- Látszik magán, hogy zárkózott és nem túl beszédes ember. Nincs hozzászokva az ilyen nyílt emberekhez, mint amilyen ő.
- Ez valóban így van.
- De azért ugye nem utasítja vissza a felkérést?
- Igazából még nem kaptam felkérést senkitől, és nem tudom méltó vagyok-e erre a munkára. És zavarban is vagyok.
- Akkor mehetünk?- érkezett vissza Klara.
Karl egy cetlit hagyott Franz asztalán, aztán kilépett a két nővel az utcára. Klara egész úton csacsogott, ami részbe hízelgő volt a fiatalember számára, mivel sohasem volt vele ennyire közvetlen egyetlen nő sem, most meg egyenesen körülrajongja őt ez a szőke szépség; másrészt az ő zárkózottsága a másik lány egyszerűségére, visszafogottságára vágyott. Szeretett volna csak vele lenni kettesben. Már elképzelte, ahogy ott a ködös utcán a lány belékarol, néha egymásra mosolyognak, de nem szólnak egymáshoz, mert szavak nélkül is értik egymás gondolatait. Aztán elképzelte, hogy Regina az ő felesége és most egy kis lakásban kislányuk bölcsője mellett énekel altatót. Klara kacagására felocsúdott álmodozásából. Már az egyetem kapujánál álltak.
- Ha megengedik, hölgyeim, én mennék előre.
Nem mentek be a főbejáraton, hanem a főépület mellett egy kis ösvényen indultak el. A fák mögött feltűnt egy kisebb, kissé elhanyagolt épület.
- Az ott a műterem. Valószínűleg, nem leszünk egyedül.
- És itt vannak a képei is?- kérdezte Klara.
- Van itt is pár festményem, a többit a szobámban tartom.
- Megnézhetnénk azokat is?
- Ne haragudjanak, de nálam még egy nő sem járt, és valószínűleg a főbérlőm sem nézné jó szemmel, ha feljönnének hozzám.
- Sebaj, akkor beérjük ezekkel is. Nagyon jók. Maga túl szerény a tehetségéhez képest. Hová üljek?
- Ott az ablak alatt van egy fotel, ott lenne a legmegfelelőbb, a fényviszonyok miatt.
- Ez nagyon kényelmes! A kalapom meg a kabátom azért leveszem, bár elég hideg van itt. Regina, te meg figyeld a művész urat, hogy jól örökít-e meg.
- Bocsáss meg Klara, de most látom, hogy mindjárt két óra, sietnem kell, mert lekésem az előadást. Viszlát, Karl.
- Milyen előadásra ment a barátnője?
- Valami fizikusok beszélgetnek számomra érdektelen dolgokról.
- Hát a fizika valahogy engem sem igazán vonz. Furcsa, hogy egy nő ilyesmit tanul.
- Nem ezt tanulja. Csak van egy professzor, akiért gyerekkora óta rajong, és minden előadását igyekszik meghallgatni, még Svájcba is elment miatta.
- Svájcba?
- Igen, Adler ott tanított.
- És itt mit csinál?
- Régen itt élt, és most is itt dolgozik, a családja viszont ott él. Ő és Regina papája egy társaságba szokott járni. Tudja, politika, tudomány, szóval az élet nagy dolgai. Apám is időnként találkozik vele. Azt mondja, nagyon okos és kifinomult ember.
- Ön is ismeri?
- Személyesen nem, de láttam már, és olvastam az írásait. Ő a szerkesztője a Das Volknak.
- Erről már hallottam. Na és Regina akkor mit tanul, ha csak szerelemből érdekli a fizika?
- Ő az apja nyomdokain jár, pszichológiát tanul. Különösen a gyerekek érdeklik.
- És Önt mi érdekli?
- Engem az irodalom és a filozófia.
- Akkor biztosan jól ismeri az én barátomat.
- Franzot, aki az apámnak dolgozik? Eléggé csélcsap ember. Vagy rosszul látom?
- Kicsit furcsa, valóban. Olyasfajta költőlélek ő, mint amilyen Villon lehetett. De igazán jó barát, már gyerekkorunk óta ismerjük egymást.
- Reginával mi is gyerekkori barátnők vagyunk. A szüleink gyakran összejárnak teázni, beszélgetni. Egyébként hogy halad a munkával?
- Először ceruzával vázlatot készítek, csak utána állok neki a festésnek.
- És be tudja fejezni holnap estig?
- Megpróbálom.
- Jó. Akkor holnap, ha elkészült, elhozza hozzánk a képet, és ott marad vacsorára. A mamám nagyon szereti a művészetet, biztosan kedvelni fogja magát.
- Kisasszony, Ön nagyon kedves, de én kissé zavarba jövök az Ön határozottságától. Nem voltam még vacsorázni hölgy családjánál.
- Na látja, itt az ideje, hogy elkezdjen társaságba járni. Még a végén besavanyodik itt a festményei között. Hány éves is Ön?
- Huszonhárom múltam.
- Az én apám ennyi idős korában már nős volt, sőt a bátyám is.
- Én nem érzek magam mögött még biztos hátteret ahhoz, hogy családot alapítsak.
- Ha nem szerez kapcsolatokat, nem is nagyon lesz erre módja. Bízza csak rám magát. Eljön hozzánk egyszer-kétszer vacsorára és meglátja, hamar megismer pár befolyásos embert, és máris sínen az élete.
- Kisasszony, kezd sötétedni. A munka többi részéhez már nincs szükségem Önre. Hazakísérhetem?
- Hogyne! Így legalább tudni fogja, hová hozza holnap a képet.
Karl felsegítette a lány karcsú testére a meleg kabátot. Klara egy elegáns mozdulattal feltette fejére a kis kalapot, ami remekül állt állig érő hajához.
- Mondja, Klara, Ön miért nem hord más nőkhöz hasonlatos kontyot a fején?
- Mert én nem érzem magam más nőkhöz hasonlatosnak. És különben is olyan merész ez a frizura, hogy nincs férfi, aki ne figyelne fel rá. Ugye így van?
- Valóban, bár azt gondolom, Önre nem csupán a hajviselete miatt figyelnek fel a férfiak.
- Úgy gondolja? Ennek igazán örülök. Akkor ugye nem sértem meg, ha magába karolok.
Klara megint csak végigcsacsogta az utat hazáig. Karl már nem érezte feszélyezve magát. A nő kedvessége teljesen levette a lábáról. Miután elköszöntek egymástól, gondolatai még nagyon sokáig Klara körül keringtek, kicsit meg is feledkezve régi vágyáról.
Este sokáig álmatlanul feküdt az ágyán és nézte a mennyezetet. Két női arcot látott maga előtt, egy rövid, szőke hajúét, nagy mosolygó zöld szemekkel, és egy hosszú, barna hajúét, távolba révedő, rajongó barna szemekkel. Aztán eszébe jutottak Klara szavai arról, hogy Regina titkon egy elismert, tudós férfit imád, akinek ő soha nem érhet a nyomába sem, akármennyi politikai írást elolvashat.

2.

1916. október 22.

Bécs utcáin elképedt emberek gyülekeztek kávéházakban. Felháborodott arcok beszéltek mindenütt az előző napi eseményekről. Minden újság címlapján ez a hír állt: Lelőtték a miniszterelnököt. Mi vehette rá Friedrich Adlert, a fizikust, a jeles szociáldemokratát, hogy merényletet kövessen el Stürgkh gróf ellen? Vajon halálbüntetést érdemel-e a tettes?

Franz és Karl a szerkesztőségben figyelték a rengeteg embert, akik mind a véleményüknek akartak hangot adni.

Regina szüleit letörte az esemény híre. Nem a zsarnokot sajnálták, mint ahogy Ausztria népe sem, barátjuk életéért aggódtak. Szinte mindenki tudta, hogy a halálbüntetéstől nem lehet megmenteni Fritzet. Regina egy ideig figyelte apja vendégeit amint elhatárolódnak a gyilkosságtól, így az ő szemében az állítólagos barátjuktól is. Mivel ő nő volt és még fiatal is, tudta, hogy itt most nem fejtheti ki véleményét. Szobájába ment és elővette naplóját.

1916. okt. 22.

Tegnap különös dolog történt. A férfi, akit kislánykorom óta csodálok, meghúzta pisztolyán a ravaszt, és megszabadította országunkat a zsarnoktól. Milyen nemes tett! A vélemények persze megoszlanak. A legtöbben úgy érzik jól magukat, ha rásüthetik a bélyeget, hogy elment az esze, és akkor talán felmentik őt. De én tudom, hogy nem így van. Ő sosem fogja azt mondani, hogy megbomlott az elméje, és nem tudta mit tesz. Lesznek, akik most elfordulnak tőle, megvetik, elvetemült gonosztevőnek tartják majd. De hányan leszünk, akik mellé állunk, csodáljuk őt merész és határozott tettéért, ha kell, tüntetünk az életéért! Szabad-e embert ölni? Nem ez itt a kérdés? Szabad-e egy embernek ezreket szolgasorba kényszerítenie? Kisebb bűn-e az, ha egy ember kezében összpontosul a hatalom, és ő visszaél ezzel, háborúba taszítja azt a népet, aki ezt nem akarta? Miért lenne bűn megölni valakit, akinek a halála talán mindannyiunkat megmenthet? Ó, Mesterem, bárcsak ne lenne oly kemény kezű a törvény, és tanulhatnék még tőled. Ilyen kivételes ember, mint Te, nem veszhet el. Azzal bebizonyosodna, hogy az eszmék, amikért éltél, nem lehetnek ennek a világnak az eszméi, és akkor mindannyian rabságba süllyedünk.

3.

- Na barátom, eleget hallottunk az eseményekről, menjünk most már haza! - javasolta Franz Karlnak. - Ihatnánk egy kis bort. Mit szólsz hozzá?
- Igazán nem akarok ünneprontó lenni, de talán nem illik ez ilyenkor.
- Gyászoljunk tán mi is? No akkor igyunk bánatunkban, hogy elveszítettük a miniszterelnökünket, csak igyunk már, mert hiányérzetem van!
Észrevétlenül távoztak a szerkesztőségből és siettek Franz lakására, ahol hamarosan előkerült a finom borocska.
- Ez hiányzott nekem egész nap. Én mondom komám, jobb ez, mint nőkön bánkódni. - azzal felhajtott egy pohár bort és gyorsan töltött, ki ne száradjon a pohara. - És mi újság a kis Reginával?
- Most biztosan nagyon bánatos, hogy a példaképének vér tapad a kezéhez.
- Hát igen, soha nem tudhatja az ember, ki legyen az ideális példakép, akit tisztelhet egész életében. Ezzel az Adlerrel úgy látszik melléfogott. Egy kicsit igyekezhetnél, hátha te leszel a következő.
- Gúnyolódj csak! Egyébként Klarától tudom, hogy ez nem csak egy olyan példakép tisztelet volt Regina részéről.
- Úgy érted, szerelmes volt belé?
- Legalábbis Klara ezt mondta.
- És az nem lehet, hogy csak Klara találta ki, hogy kiábrándulj belőle?
- Ugyan miért tenne ilyet? Klara nem is tudja, hogy én hogy érzek Regina iránt.
- Lehet, hogy nem, de nő, és biztosan féltékeny.
- Miért kellene annak lennie. Nem is volt szó köztünk ilyesmiről.
- De azért elég jól elbeszélgethettetek, ha Regina érzéseiről viszont volt szó. Milyen közel kerültél a kis Klarához? Az apja mesélte, hogy még vacsorázni is meghívott. Az anyósjelölt meg egyenesen el volt tőled ragadtatva.
- Anyósjelölt? Ugyan már Franz! Egy kissé eltúlzod a dolgokat. Egy vacsora még nem egyenlő a lánykéréssel.
- Azért én óvakodnék. Tetszik?
- Klara? Elragadó, kedves, művelt.
- És nő, ne feledd!
- Persze, mint ahogy nő az anyám is, a te anyád is. Nem kell azért minden nőre "úgy" néznünk.
- Nem mondtam semmit. Igyál inkább még egy pohárral. Meséltem már, hogy az egyetemi színtársulat megkért, játsszam el Mefisztó szerepét a Faustban?
- Na, nem is találhattak volna nálad tökéletesebb embert erre a szerepre. És kik játszanak még?
- Nem tudom, még nem voltam próbán. Holnap este lesz az első találkozó.
- Franz, eléggé elfáradtam. Nem innék most többet, inkább hazamegyek aludni.
- Hát barátom, nem bírod az italt, látom. Menj csak, eliszogatok én itt magamban is. Viszlát holnap.
- Viszlát, de azért ne igyál túl sokat, még a végén nem bírsz elmenni a próbára.

4.

Két héttel később az egyik próba után 

- Klara, várjon! Elkísérném egy darabon, ha nem bánja.
- Á, maga az, Franz! Igazán felemelő élmény lesz Önnel sétálni!
- Gúnyolódik?
Klara mosolygott, Franz nem tágított.
- Amúgy mit gondol, Goethe is ilyennek képzelte el Margitot, mint amilyen maga?
Klara kissé meglepődött a kérdésen.
- Nem éltem még akkoriban, így sajnos nem állt módomban megkérdezni tőle, hogy megfelelek-e majd a szerepre. Mert Ön nem ilyennek képzeli?
- Én úgy gondolom, hogy ő nem volt ennyire előkelő, inkább egyszerűségében és tisztaságában rejlett a szépsége.
- Én pedig nem vagyok elég egyszerű és tiszta Ön szerint, nemde? Nos, Ön pedig nem elég okos Mefisztó szerepére.
- Tessék? Miért kellene az ördögnek nálam okosabbnak lennie?
- Ha elég okos lenne, megfigyelhette volna, hogy az ördög mindig okosabb az embernél, különben nem járhatna túl az eszén.
- És ha az ördög annyira okos, miért nincs a kezében az egész emberiség?
- Szerintem, ott van!
- Akkor miért nem pusztítja el?
- Mert annál sokkal okosabb. Ha elpusztítana minket és legyőzné Istent, akkor egyedül maradna. Neki sem lehet célja a magány. Biztosan unatkozna nélkülünk.
- Elég érdekes elmélet! Mi van, ha nincs se ördög, se Isten? Akkor mi célja lenne ennek az elmélkedésnek?
- Ha nem volnának, miért foglalkoztatná ennyire az embereket?
- Nos, ebben igaza van.
- Látom, nem szívesen ért velem egyet. Maga nem kedvel túlzottan engem, így van?
- Tisztelem magát, mert nő és mert a főnököm lánya. De azt gondolom, hogy soha semmiért nem kellett megküzdenie az életben, nem tudja, mi az a szenvedés, mi a nélkülözés. Önt elkényeztette a sors.
- És ezt rója fel bűnömnek? Hibáztat azért, amilyen körülmények között élek?
- Nem, ezért nem, de azért igen, hogy visszaél a helyzetével.
- Ezzel mire céloz?
- Tudja, hogy bárkit megkaphat, és játszik az emberek érzéseivel.
- Ezt eddig még senki nem mondta, és nem is gondolnám, hogy így lenne. Nem túl erős ez a bírálat?
- Lehet, hogy nem emlékszik már rá, de két évvel ezelőtt én rajongtam Önért, verset írtam Önnek, és gúnyt űzött belőlem az egész szerkesztőség előtt.
- De hát azok a versek névtelenül érkeztek. Miért nem mondta, hogy maga küldte őket?
- Azután, hogy kikacagta az érzéseimet, még fel kellett volna fednem kilétemet? Megalázott. De nem hagyom, hogy ugyanezt megtegye a barátommal is.
- A barátjával?
- Karllal. Lecsapott rá is rögtön az első percben. Az ujjai köré csavarja őt is, játszadozik vele, aztán ha megunta, eldobja majd.
- Lecsaptam rá? Mint egy keselyű az áldozatára? Ezt kikérem magamnak!
- A véleményem attól még nem fog megváltozni magáról. De valamit jobb, ha tud: Karl már azelőtt szerelmes volt Reginába, mielőtt maga belé botlott volna.
- Reginába?
- Most meglepődött? Nem is gondolta volna, hogy a legjobb barátnője lesz a vetélytársa.
- Nem lesz a vetélytársam! Egyébként is miről beszél? Én Karlra sohasem úgy tekintettem, mint egy lehetséges udvarlóra.
- Persze, mert ön természetesnek veszi, hogy minden férfi körülrajongja, és ezt el is várja. De nem veszi észre, ha valaki magába szeret. Úgy tiporja sárba a férfiak érzelmeit, hogy észre sem veszi.
- Mondja, mégis mit akart elérni ezzel a beszélgetéssel?
- Csak annyit, hogy gondolja meg: csak játszani szeretne a barátommal vagy elfogadná a szerelmét is. Mert ha az utóbbit nem tudja elképzelni, tartsa magát távol tőle, mielőtt beleesne a csapdájába, ahonnan csak mély sebekkel lehet kikerülni. Gondolkodjon azon, amit mondtam. Jó éjszakát.
- Jó éjszakát Franz.
Klara feldúltan ment a szobájába. Aznap este már nem kívánt beszélni a szüleivel sem. Franz súlyos szavai zakatoltak az agyában egyre erőteljesebben, olyannyira, hogy aludni sem hagyták. Korán kelt, és elindult a kávéházba, ahol minden reggel Reginával találkozott.

5.
Regina nem kevésbé feldúlt arccal érkezett meg, mint amivel barátnője várta.
- Jó reggelt, drágám! Egyre levertebb leszel. Ettél egyáltalán azóta? - kérdezte aggódva barátnőjét Klara.
- Keveset. Nincs igazán étvágyam. Rosszul alszom mostanában. Látnom kell őt. Elhatároztam, hogy bemegyek, meglátogatom a börtönben.
- Regina, ne tedd! Szüleink bármennyire is szeretik őt, mégiscsak megölt egy embert és mégiscsak börtönben van. A te papád sem nézné jó szemmel, ha bemennél. Egyébként sem vagy közeli hozzátartozója.
- Te is csak a gyilkosságot látod! Nem látod mekkora hős valójában? Mindenképp tudni akarom, hogy viseli. Majd azt mondom: az unokahúga vagyok.
- Te tudod.
Klara hosszú percekig nem szólt barátnőjéhez, mindketten a saját problémájukon rágódtak.
- Klara, látom rajtad, hogy gondterhelt vagy. Nem szoktál te ilyen csöndben maradni. Történt veled valami?
- Tegnap este Franz hazakísért.
- És mi ebben a baj? Nagyon kellemes fiatalember, nem?
- Amiket mondott nekem, nem túl kellemesek.
- Miket mondott?
- Elmondta, hogy ő írta még régen azokat a verseket, emlékszel?
- Franz? - döbbent meg Regina.
- Igen. Azt mondja, szerelmes volt belém, és én megaláztam. Aztán még azt is, hogy ne tegyem ugyanezt Karllal. Döntsem el, hogy csak játszadozom vele, vagy tudnék rá úgy is gondolni, mint szerelmesemre.
- Na és tudnál?
- Nem tudom! Ez olyan hirtelen jött. Én nagyon kedvelem őt, de eszembe sem jutott, hogy ezt is latolgatnom kellene.
- Pedig erre mindig gondolnunk kell. És, ennyi? Ezen nem kell úgy elkeseredni.
- Mondott még valamit. Azt, hogy Karl beléd szerelmes.
- Belém? Ezt meg miből gondolja? Alig ismer.
- Regi, ők is barátok, mint ahogy mi is. Gyerekkorunk óta tudjuk, melyikünk mikor kibe szerelmes. Gondolod, hogy ők nem tudnak egymás érzelmeiről?
- És most erre mit mondjak? Szerintem nem kettőnknek kell eldöntenie egy férfi sorsát. Majd az élet kialakítja.
- Igen, igazad van, mégis tudnom kell, te hogy állsz a dologhoz. Ha tényleg szerelmes beléd, nem tehetem meg, hogy "az ujjaim köré csavarom", ahogy Franz mondta.
- Klara. Te ismered az érzéseimet. Tudod jól, hogy amióta az eszemet tudom, csak egy férfit csodálok és szeretek, ez akkor is így marad, ha halálra ítélik, vagy ha továbbra is boldog házasságban élhet a feleségével. Lehet belém szerelmes a legtisztább lelkű férfi, tisztelni tudnám ezért, de szeretni nem. Nem lehetnék úgy a felesége senkinek, hogy a szívem, lelkem másé. Nem te tennéd Karlt tönkre, hanem én, ha túl közel engedném magamhoz. Ő ugyanolyan rajongással nézne rám, mint ahogy én nézek Fritzre. És bármennyire is fájna nekem, hogy ezzel megölném Őt, nem tehetnék mást.
- Akkor hát?
- Akkor hát, megkérem Őt, hogy kerüljön engem. Tapintatosan a tudtára adom, hogy foglalkozzon inkább veled. Te meg majd eldöntöd, akarod-e Őt vagy sem. Nem kell elhamarkodottan döntened. Maradj vele olyan, mint eddig voltál. Aztán majd meglátjuk, keresi-e a társaságod, ha nálam nem horgonyozhat le.

6.

Friedrich Adler börtönében

Regina kissé szorongva állt meg a börtön bejárata előtt. Sohasem járt még itt. Azt hitte, az utcáról minden tekintet most rászegeződik, amint átlépi a küszöböt.
"Mi lesz, ha valaki felismer? Még nagyobb botrány kerekedne, szegény apám szörnyet halna dühében." - efféle gondolatok jártak a fejében miközben az őr Adler cellája felé vezette.
Friedrich arcára kiült a döbbenet, ahogy meglátta a már jól ismert arcot.
- Regina? Hogy kerülsz te ide? Mit fog szólni az apád, hogy idejöttél?
- Nem tudják, hogy itt vagyok. Papa most nincs a városban.
- Akkor sem lett volna szabad idejönnöd. Ez a hely nem ifjú hölgyeknek való.
- Látni akartam, milyen körülmények között tartják fogva. Bevallom, féltem ide belépni. Mondja, hogy viseli.
- Ahhoz képest, hogy tudom, milyen ítéletre számíthatok, nem vagyok elkeseredve. Itt nem bánnak velem rosszul, olvashatok, írhatok, gondolkodhatok, amennyit akarok. Rendes ellátásban van részem, nem aláznak meg, tisztelik bennem az embert, és nem kapok gúnyos megjegyzéseket sem. Talán nem is hinnéd el, ha nem tőlem hallanád. Azért fáj, hogy a családomtól el kellett szakadnom. Vajon ők mit élhetnek most át?
- A felesége volt már benn azóta?
- Még nem kapott engedélyt a beutazásra. De remélem, hamarosan itt lesz, és megbocsájt majd nekem.
- Friedrich, tudom, hogy most azt hiszi, a tanítványai, meg a párttagok, akik felnéztek magára, most megvetik és csalódtak önben, de ez nem így van. Nem is sejti, mennyien az Ön pártján állunk. Az, amit tett, nagyon nagy bátorságra vall. Tudja, én mindig csodáltam Önt, Ön az eszményképem még így is. Ha én elég bátor lennék egy ilyen tetthez, én is megtenném. Annyira csodálatos, hogy nem féltette a saját életét, hogy annál előrébb valónak vélt egy nemes eszmét, és ezért feláldozott mindent. Mert hiába van boldog családunk, hiába érünk el sikereket, ha tudjuk, hogy a célunk nem teljesülhet, hogy a nép nem lehet szabad, ha nem cselekszünk.
- Regina, ne ess túlzásokba. Örülök, hogy te megértetted, miért tettem, de ne állíts be úgy, mintha szent volnék. Úgy látszik az én feladatom az volt, hogy úgy nyissam fel az emberek szemét, hogy kezemhez vér tapad. Tudom jól, hogy bűnöm nem maradhat bűnhődés nélkül, mégsem bántam meg semmit, és ha újra ott lennék, újra megtenném. Regina, köszönöm, hogy eljöttél, és biztosítottál arról, hogy mellettem állsz. Most kérlek, menj, készülnöm kell a tárgyalásra.
- Rendben. Addig meglátogathatom még?
- Nagyon kedves teremtés vagy, de ne tedd, kérlek. Nem kell értem aggódnod. Az én sorsom már eldöntetett, de te még alakíthatod a sajátodat. Menj és élj!
- Lemondanék mindenről, ha a maradék életem Ön mellett élhetném.
- Ne mondj ilyet, kérlek. Szép, hogy így tisztelsz, de én nős ember vagyok és imádom a feleségem, te meg mindig ugyanaz a kislány leszel a szememben, akit megismertem. Csodálatos hölgy lett belőled, szép vagy, okos és elegáns. Biztosan jó felesége leszel majd egy korban hozzád illő férfinak. Menj és keresd a helyed a világban!
- Isten Önnel! Azért levelet írhatok néha?
- Megígérem, hogy válaszolni fogok. Viszlát.

7.

Regina könnyes szemekkel lépett ki a börtön kapuján. Körülnézett, nem látja-e senki, aztán összehúzta kabátját és szaladni kezdett a szakadó esőben. Ahogy lefordult az utcasarkon, Karl lépett ki az egyik ház kapuján.
- Jó napot, kisasszony! Megismer még?
Regina szeme sarkából rápillantott a fiatalemberre, nem akarta, hogy meglássa a könnyeit.
- Jó napot! Emlékszem magára, a barátnőm festő ismerőse, nemde?
- Igen, én volnék. Mit csinál ezen a környéken szakadó esőben? Errefelé csak a magamfajta szegények laknak.
Regina gondolkodott, hogyan háríthatná el a válaszadást.
- Ott egy kávézó, nem ül be velem egy csésze teára?
- Most azt hiszem, nekem is jól esne egy. Talán kicsit csendesedik addig az eső.
Karl lesegítette a lányról a vizes kabátot, és egy tűzhely közeli asztalhoz vezette.
- Szent Isten! A kalapjából is csavarni lehet a vizet. Remélem, nem lesz beteg.
- Miért, ápolna, ha az lennék?
Karl megdöbbent a kérdésen. Zavarát igyekezett leplezni, tekintetével a pincért kereste.
Regina most már érdeklődéssel emelte szemeit a férfira. Friedrich iménti szavai jutottak az eszébe, és arra gondolt, vajon milyen feleség válna belőle ennek a férfinak az oldalán, akit szinte nem is ismer. Egészen belemerült a férfi arcába, anélkül, hogy észrevette volna, mennyire zavarba hozta őt ezzel.
Közben a pincér megérkezett a teával, így mindketten elfoglalták magukat saját csészéjükkel. A lány szólalt meg először.
- Na és, hamar elkészült a kép Klaráról? Azt hiszem, azóta nem is találkoztunk.
- igen, másnap este már fel is vittem hozzájuk, meghívtak vacsorára.
- Á, ezt nem is tudtam. Akkor hát, ismeri már a családját is.
- Inkább úgy mondanám, hogy bemutatott a szüleinek. Bár kétszer is jártam náluk, azért azt még nem állítanám, hogy a család kedves ismerőse volnék.
- Ha másodszor is meghívást kapott tőlük, akkor biztosan elnyerte a tetszésüket. Klara apja elég mogorva ember, a felesége viszont egy tündér, nem úgy gondolja?
- Igen, Lisa asszony nagyon finom lelkű teremtés és nagyon művelt. Rudolf úr nem volt túl bőbeszédű ottlétem alatt. Úgy éreztem magam, mintha nagyító alatt szemlélné a mozdulataim.
- És Klara hogy viselkedett?
- Ő igazán elragadó! Tájékozott, mindig vidám, kedves a szüleihez, látszik, hogy rajong az apjáért.
- Aki nagyítóval vesz szemügyre minden férfit, aki a lánya körül felbukkan? Amúgy elnyerte a kép a tetszését?
- Azt hiszem, meg volt elégedve a munkámmal. Bár még mindig úgy gondolom, ha egy kicsit több időm lett volna rá, tökéletesíthettem volna.
- Ugye Klaráról nehéz olyan festményt készíteni, ami olyan tökéletesen visszaadná a szépségét, mint amilyen ő maga valójában?
- Én nem akarom az ő szépségét dicsérni egy másik szép hölgy előtt, de az valóban igaz, hogy az az élet, az a vidámság, ami belőle árad, nehezen adható vissza egy festményen. 
- Ugye magának is elcsavarta a fejét?
- Nem, nem hinném, hogy ez lett volna a szándéka.
- Nem, persze, én sem úgy értettem, hogy szándékosan. Csak tudja, már elég régóta vagyunk jó barátnők. Együtt nőttünk fel, tudom, hogy mindig körülrajongták a fiúk. Most sincs szinte olyan férfi, akit ne venne le a lábáról a mosolyával, a kedvességével. Nem azt mondtam, hogy provokálja őket. Úgy látszik ez neki jár. Válogathatna kedvére, még sem teszi.
- Mindez úgy hangzott, mintha féltékeny lenne rá. Pedig szerintem erre semmi oka. Ön gyönyörű.
Karl mielőtt túlságosan elragadtatta volna magát, gyorsan elhallgatott. Bár nem udvarolt még sosem lánynak, most érezte, hogy ez épp valami olyasmi.
- Nem irigykedek rá. Tudom jól, hogy mi ketten teljesen mások vagyunk, külsőleg is, belsőleg is, mégis jól megértjük egymást, akárcsak ha testvérek volnánk. Én lennék a legboldogabb, ha végre olyan ember udvarolna neki, amilyenre ő mindig is vágyott. Mint amilyen maga.
- Mint én? De hát bennem nincs semmi különös.
- Talán pont ezért. Ő csak egy tiszta szívű, egyszerű, érzékeny lényre vágyik. Csak az ő természete általában megriasztja a túl finom lelkű embereket, túl sok benne az élet, túl sok az energiája, ahol megjelenik szélvészként söpör végig, és ettől félnek a férfiak, bármennyire is imádják őt.
- Most arra kér engem, hogy ne futamodjak meg, hanem ismerjem őt meg és kérjem meg a kezét?
- Azért nem kell annyira előrerohannunk!
- Jó, akkor megnyugodtam. Bevallom, most egy kicsit megrémültem az ötlettől. Jut eszembe! Merre járt, amikor összefutottunk?
- Reméltem, hogy erre a témára nem térünk vissza. Nem szeretnék róla beszélni. Ugye nem sértem meg ezzel magát?
- Nem, én kérek elnézést kíváncsiskodásomért. Mondja, rólam nem készítene egy festményt?
- Bármikor állok rendelkezésére. De ha nem haragszik, most hogy kissé alábbhagyott az eső, nekem mennem kellene. Hazakísérném, de sietnem kell. Ha üzenetet akarna hagyni, Franznál nyugodtan hagyhat a szerkesztőségben, vagy ha arra jár, általában megtalál a műteremben. Viszont látásra.
Karl vette a kalapját és a kabátját és rohant Franzhoz a szerkesztőségbe.

8.

Klara a színpad sarkából figyelte Franz játékát. Most egészen lenyűgözték a férfi arcvonásai. Elmélázott, vajon eddig miért nem fedezte fel azt a rengeteg érzelmet, amit most arckifejezése felvillantott előtte. Talán túl közel volt hozzá, hogy észrevegye? Klarának egész életében minden ott volt az orra előtt, mindent megkapott, csak egy szavába került. Soha nem érezte mi az a hiány, mi az a vágy, amiről olvashatott a könyvekben. Franzot már két éve ismerte, tudta, hogy tehetséges, de ettől még nem becsülte. Amikor megtudta, hogy szerelmes volt belé, elgondolkodott, hiszen ő soha nem volt kedves a férfihoz, aki verset is írt hozzá. Azóta nem beszélgettek sem erről, sem másról. Találkoztak a próbákon, de Franz nem közeledett a lányhoz. Klara elkezdte megízlelni, milyen az, amikor valamit nem kap meg. Egyre többet gondolt a költőre, vágyott rá, hogy újra érdeklődést mutasson iránta, hogy ne csak a színpadon lásson tüzet a szemében.
Próba után leült egy padra. Ma nem volt olyan hideg, langyosan sütött a nap. Klara nézte a csupasz fák ágait. Összehúzta kabátját, mert a gondolattól, hogy a fák mennyire magányosan állnak a téli hidegben, ő is elkezdett vacogni.
- Azt hiszem, ez a kisasszony kesztyűje.
Klara kissé összerezzent a gondolattól, hogy valaki rajtakapta elmélkedés közben. Felnézett és elmosolyodott, amikor háta mögött Franz arcát meglátta. A férfi, akiről már egy órája ábrándozott, most itt áll mögötte.
- Köszönöm, Franz, ez valóban az enyém. Fel sem tűnt, hogy nincs rajtam.
- Nagyon belemerült a gondolataiba, nem hallotta meg, amikor Ön után szóltam.
- Ne haragudjon, hogy nem vettem észre. Épp indulni akartam. Van kedve velem tartani?
- Igazából be kellene ugranom a szerkesztőségbe, úgyhogy szívesen Önnel tartok.
- Az apám nagyon meg van elégedve a munkájával.
- Ezt jól esik hallani. Szeretem a munkámat. Az Ön édesapja pedig nagyon jó vezető.
- És mondja, mit szeret jobban a színészkedést vagy az újságírást?
-Ön mit gondol, melyikhez értek jobban? Ha jól emlékszem, a múltkor nem éppen pozitívan nyilatkozott a játékomról.
- Így lett volna? Akkor most megkövetem. Figyeltem a próbán, nagyon jól játszik.
- Elég okos vagyok hát a szerepre?
- És én elég egyszerű?
- Szóval, nem felejtette el a múltkori nézeteltérésünket.
- Ezek szerint Ön sem.
- Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom Önnek, nagyon nyers voltam legutóbb.
- Valóban, kissé meglepett az a sok minden, amit akkor a fejemhez vágott. De őszintén szólva, nem sajnálom, mert rengeteget gondolkodtam a szavain. Meglepően őszinte volt, talán nem is találkoztam még senkivel, aki ilyen nyíltan a szemembe merte volna vágni nem tetszését.
- És mire jutott Karllal kapcsolatban?
- Nézze, én igazán kedvelem a barátját, nagyon kellemes ember, és bármikor szívesen látjuk, mint a család barátját, de őszintén megvallom Önnek, számomra nem túl szórakoztató ember. Nekem több kell, szenvedély, pezsgés, élet, ő túl búskomor és magába zárkózó.
- Ezt talán nem róhatja fel hibájának! Nem vagyunk egyformák. Kellemes délutánt kívánok, nekem még sok munkám van. Jövő héten újra találkozunk a próbán.
- Köszönöm a társalgást. Vigyázzon magára. Viszlát.

9.

1917. május 23.

Bécsben az emberek összefogtak a háború ellen és beszüntették a munkát.
Regina köré az egyetemen kis csoport gyülekezett, röpiratokat készítettek, melyben tiltakoztak Friedrich Adler halálra ítélése ellen és követelték, hogy bocsássák szabadon. A munkálatokba Franz is bekapcsolódott, ő nyomtatta ki a szerkesztőség nyomdájában a röplapokat. Karl rajzokon örökítette meg Adlernek a tárgyaláson tanúsított helytállását.
Az esti főpróbán Franz nem jelent meg az egyetemi színpadon. Klara aggódva játszotta szerepét, senki nem tudta Franz távolmaradásának okát. A próba után egyedül ment haza, szaporázta lépteit a város sötét utcáin, nehogy valami baja essen, rengeteg felbőszült ember volt még mindig az utcákon. Klara, barátnőjével ellentétben, jobban szeretett kimaradni az efféle ügyekből. Szüleit sem találta otthon, apja bennmaradt a szerkesztőségben, anyja a barátnőivel siránkozott a történteken. Klara nyugtalanul aludt, álmában véres képeket látott, a sebesült embertömegben egy ismerős arcot fedezett fel, Franzét, de ő nem látta, megvakult. Klara odarohant hozzá, az ölébe vette a fejét, és úgy szólongatta, hogy megismerje. Háta mögül egy kisfiú sírását hallotta, a közös gyermekükét.

Klara zihálva ébredt álmából. Miután felkelt első útja a szerkesztőségbe vezetett. Bekopogott apja irodájába.
- Jó reggelt, papa!
- Klara, kicsim, hogy kerülsz ide ilyen korán?
- Franzot keresem, nem volt tegnap ott a próbán.
- Itt ugyan hiába keresed.- Miért?
- Elküldtem.
- Elküldted? De hát miért? Jól végezte munkáját?
- Igen, de ő egy bajkeverő, és nincs szükségünk ilyen munkaerőre. Én nem akarok ujjat húzni a kormánnyal. Nem akarom, hogy beszüntessék a lapomat miatta.
- És miért szüntetnék be miatta? Ő nem írt politikai cikkeket.
- Te nem hallottál a legújabb eseményekről? A szerkesztőségben nyomtatott röpiratokat.
- Milyen röpiratokat?
- Regina, a barátnőd, tüntetést szervezett Adler kiszabadításáért. Franz nyomtatta ki és szórta szét a városban a röplapokat.
- Nem tudtam róla. De hát miért vagy ezen annyira felháborodva, Fritz neked is barátod.
- Fritz magának csinálta a bajt, én nem akarok osztozni benne! És nem akarom, hogy a családomnak is bármi köze legyen a bajkeverőkhöz. A nagyszájú barátaid is előbb-utóbb börtönben végzik. Nem szeretnélek téged is köztük látni.
- Apám, tudod, hogy én nem vennék részt efféle tüntetéseken, de a barátaim attól még azok maradnak, nem fogok elfordulni tőlük.
- Amíg nem rendeződnek a dolgok itt a városban, ne mutatkozz velük.
- Papa, Te meg akarod tiltani, hogy találkozzam a barátaimmal?
- Keress más barátokat! Az egyetemen normális emberek is tanulnak. És a festő barátod sem jöhet többé a házunkba.
- Apám, nagyon szomorú vagyok, hogy így gondolkodsz. Elmegyek, és megkeresem Franzot, lehet, hogy szüksége van egy igaz barátra. Viszlát otthon!
- Klara, meg ne próbálj felmenni ahhoz a gazemberhez! Megtiltom!

De Klara már nem figyelt apjára, fejébe vette, hogy felkeresi a férfit.

10.

Még aznap délelőtt kopogtattak Karl ajtaján. Az ajtóban Klara állt. Mivel nem tudta, hol lakik Franz, Karlt kérte meg, vezesse hozzá. A férfi alig leplezte meglepettségét. Úgy vélte barátja és Klara még mindig marják egymást, miért keresi hát mégis a lány.

- Franz biztosan meglepődik majd, hogy felkeresi. Az apja nem éppen kedvesen bocsátotta el.
- Nekem nincs közöm az apám ügyeihez. Beszélnem kell Franzcal!
- Jól van, siessünk hát. Egyébként régóta nem láttam. Mostanában nem jár a kávézóba Reginával.
- Regina dolgai mostanában egy kicsit más irányba mentek, mint az enyémek. Neki semmi más nem fontos, csak Adler ügye, szinte megszállottja lett. Én nem szeretek az élet kudarcairól tudomást venni. Ha nem foglalkozom a háborúval, a gyilkosságokkal, a nyomorral, olyan mintha nem is létezne, legalábbis a saját világomból ki tudom zárni, és így biztonságban érzem magam. 
- Klara, nem zárhatja ki az életéből a valóságot! Nem tehet úgy, mintha a dolgok nem történnének meg! Akkor az az élet, amit él, nem is valós.
- Na és, ha nekem pont így jó?
- De így becsapja önmagát!
- Biztosan igaza van, és elhiszem, hogy jót akar, amikor fel akarja nyitni a szememet, de hagyjon meg engem az álomvilágomban, kérem.

Karl nem erőltette tovább a beszélgetést, aminek Klara örült is, hiszen túlságosan el volt foglalva a gondolataival, és csak zavarta a férfi jelenléte. Szerencsére hamar megérkeztek Franz lakásához. A kapuban Karl elbúcsúzott, a lány egyedül ment fel a lépcsőn. Kopogtatott. Nem felelt senki. Klara állt egy darabig, és mivel senki nem nyitott ajtót, épp indulni készült, amikor zajt hallott bentről. Visszafordult, és újra kopogott. Megint nem válaszolt senki, ezért bekiabált.

- Franz, én vagyok az, Klara. Hallottam, mi történt. Szeretnék beszélni magával, engedjen be, kérem.
- Menjen innen, ha az apja megtudja, hogy idejött, még azt is elintézi, hogy kicsapjanak az egyetemről.
- Ezt nem fogja megtenni, ő nem rosszindulatú ember.
- Nem tiltotta meg, hogy beszéljen velem?
- De igen, csakhogy ez engem nem gátol meg abban, hogy mégis megtegyem.
- Kérem, menjen el. Nem szeretném, ha miattam bajba jutna.
- Franz, nem megyek el, amíg el nem mondtam, amit akarok.
- Maga hajthatatlan! Miért akar még több bajt hozni a fejemre?

Végül kinyílt az ajtó, és Klara beléphetett.

- Most akkor mondja, miért jött ide?
- Nem jött el a főpróbára. Aggódtam, hogy baja esett.
- Az elég nagy baj, hogy elveszítettem a munkám, a megélhetésem?
- Ebben sajnos nem tudok segíteni, az apám nagyon makacs ember.
- És akkor miben tud segíteni? Nem hinném, hogy bármiben a maga segítségére lennék utalva.
- Miért beszél velem ilyen cinikusan?
- Bocsánat. Mit tehetek Önért?
- Álmodtam.
- Az jó. És nekem ehhez mi közöm?
- Magáról álmodtam. Sok sebesültet és halottat láttam a háborúban. Magát is, megvakult.
- Szomorú történet.
- Megint cinikus. A felesége voltam, és a hátunk mögött a gyerekünk sírt.

Franz most nem reagált sem cinikusan, sem másként. Megdöbbent, nem mert a lány arcába nézni.

- Tudom, hogy nem kedvelt túlságosan. Mondhatja, hogy az álmomnak nincs jelentősége. Mégis arra kérem, maradjon ki a politikából, a tüntetésekből, ne kerüljön összetűzésbe a hatalommal.
- Kedves, hogy így aggódik értem, de most, hogy emiatt elveszítettem az állásom, talán még inkább szembe kellene helyezkednem, nem gondolja?
- Hát nincs az életében semmi és senki, ami visszahúzódásra késztethetné?
- Látja, hogy élek itt ebben a kis lyukban? Nincs senkim, akihez hazajöhetnék, akiért ne tenném azt, amit teszek.
- És ha lenne?
- Akkor talán másképp gondolnám.
- Franz, én az apám parancsa ellen cselekedtem, amikor idejöttem. Arra nem gondolt még, hogy azért tettem, mert szeretem.
- Szeret? Hogy szerethet egy olyan embert, akin pár éve csak nevetett?
- Maga nem fedte fel az érzéseit. Honnan tudhattam volna? Akkor még gyerek voltam. Azóta felnőttem. Láttam szép és csúnya dolgokat az életben. Tudom már, mit akarok nélkülözni, és mit nem. Magát nem!
- Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire merész lesz, és egy férfi miatt szembeszáll majd az apjával, és azt még kevésbé, hogy miattam.

Franz még mindig nem mert Klara szemeibe nézni. Az ablakból nézte az utcán morajló tömeget. Klara szomorúan vette tudomásul, hogy a férfi nincs különösebben elragadtatva a vallomásától. Csendben felállt, és kinyitotta az ajtót, de mielőtt kiléphetett volna, Franz odarohant hozzá és gyengéden magához szorította.

- Mondd hát kedvesem, mit kívánsz tőlem?
- Arra kérlek, légy óvatos, és maradj mindig a háttérben, úgy nem eshet bajod.

(Folyt. köv.)

Harmadik rész

1.

2016. május 13. Lengyelország

A Mester kutyája és kecskéje társaságában áll egy hegyormon és néz le a völgybe a templom felé. Évek óta nem járt emberek között. Két fiát elvette tőle a Nagy Háború.
Felesége a karjaiban halt meg hat éve valamilyen járványban, aminek a nevét az orvosok nem árulták el. Valójában szégyellték bevallani, hogy a modern orvostudomány még mindig nem képes felvenni a harcot a járványokkal. A Mester megmaradt életét az okkult tudományoknak szentelte, középkori körülményeket teremtve maga köré a 21. században. Napok óta képtelen volt álomra hunyni a szemét, folyamatosan érezte, hogy valami hívja a templom felől. Ő lépjen be a templomba? Oda, ahonnan fiai elindultak? Arra a helyre, ahol akkor járt utoljára, amikor feleségét eltemette? Bármennyire gyűlölte a "szent helyet", szívében valami folyton azt súgta, le kell mennie a hegyről, hogy megtudja, mi hívja őt.
A nap még nem bújt elő a felhők mögül, mindent köd fedett be lenn a völgyben. A Mester botot fog a kezébe, és elindul a templom felé.
Az öreg épület évek óta magányosan állt a völgy közepén, a háború óta nem látogatta egy lélek sem, a faluból menekültek a papok, mintha a gonosz vert volna tanyát a mocsaras völgyben.
A templom mögött régi temető rozsdás kapujával játszik a hajnali szél. A Mester nem riad meg a kísérteties hangoktól. Az egyedüllét és a mágia megedzették már a lelkét. Belép a temetőbe, még soha nem járt itt. A sírok századokkal ezelőttiek, a kereszteket már rég kikezdte az időjárás.
A templom mögött egy lejáratot fedezett fel a férfi. Bár sötét volt még, szemei annyira megszokták a félhomályt, hogy nem félt elindulni lefelé a lépcsőn. Amikor belépett, egy varjú szállt károgva a temető kapujára. A Mester hátrafordult, de félelem nélkül ment tovább. A kripta közepén egyetlen sírt talált, a kőbe nem volt név vésve, csak egy dátum: az 1517. év negyedik napja. A férfi közelebb lépett a sírhoz, a fedele félig le volt fordítva. Egy kintről jövő fénysugár megvillant valamin ott benn. A férfi benyúlt érte, nem látta mit ábrázol, de kitapintotta, hogy az egy festmény.
Magával vitte a festményt, dolgozószobája kandallójának peremére helyezte, és pipát gyújtva leült elé, megbűvölten nézte a képen lévő fiatal nő szemeit.