Soha, senkinek nem mertem elmesélni...
Talán egyszer vázoltam Valakinek, de kinevetett.
6 éves voltam, elsős diák, mikor a szüleim úgy érezték, hogy kénytelenek velem egy gyermek pszichiáterhez fordulni. Emlékszem rá, hogy anyu vitt el. A várakozás hosszú ideje alatt végig azon próbálkozott, hogy körmei a lakkfény csillogásában érvényesüljenek. Én próbáltam arra összpontosítani, hogy a várható, tőlem származó legjobb tudással érvényesüljek a doktor bácsi felé. Mikor bejutottunk, anyu elmondta, hogy a sok sorban álló, ágyba vizelő gyermek mellett én azért vagyok itt, mert éjszakánként felsírok álmomban, hangosan zokogok, sikítozok.. A doktorúr feltett néhány rutin kérdést, mire én rutinként reagáltam. Csodálkozott, hogy egy az átlagosnál műveltebb, jól tanuló, eminens és erősen emocionális gyerek, hogyan került az ő rendelőjébe. Nem felejtem soha, hogy végül is egy „Trioxazin” nevű gyógyszert írt elő, hogy esténként fél szemet vegyek be ebből. Ma is keresem a patikákban, de mindenhol elhárító válasz jön : Sajnos nincs raktáron, de majd megrendelik.
Akkor szorgalmasan szedtem a gyógyszert, gyorsan el is aludtam tőle, de éjjel újra- és újra arra riadtam, hogy apukám simogatja a fejem, és nyugtat, mert sírva kiabálok..
Aztán egyik rémes éjszakán rászántam magam, és elmeséltem apunak az állandóan visszatérő rémálmom.
Álmomban apuval kézen fogva a buszmegállóhoz sétáltunk, hogy hazamenjünk. A buszmegálló előtti téren hatalmas embercsoport állt, őrjöngve tomboltak, kiabáltak. Apu felemelt, hogy velem átverekedje magát a tömegen. Én ijedten néztem, mi történik, mikor megláttam a tér közepén felállított deszkaemelvényt, melynek közepén rémisztő guillotin állt.
Soha nem hallottam, nem láthattam sehol ilyen kivégző eszközt, álmomban találkoztam először ilyen szerkezettel, és kivégzési móddal.
Apu minden erejével próbált áttörni a tömegen, és kezével a fejemet a vállára húzta, hogy ne tudjam, mi történik, de a válla fölött is láttam, ahogy az emelvény lépcsőin elindul két fekete álarcos ember, közöttük egy fekete, talpig érő, kapucnis kabátba burkolt ember. Nagy kapucnija eltakarta arcát is,csak nyakánál villant fel kék ing gallérja. A csuklyás alakok megragadták, és a nyaktilóhoz húzták őt.
A tömeg tombolt, mindenki üvöltött. A kapucnis halálát követelték őrjöngve.
Én lélegzet visszafojtva, rémülten néztem, ahogy a kapucnis kitépi magát őrei kezéből. Lassan a guillotin felé lépkedett, ott megállt. Szembefordult a tömeggel, és egyetlen mozdulattal letépte magáról a hosszú, fekete leplet, majd elhajította. A lepel alól egy kisportolt alkatú, erős férfi bukkant elő.Kék inget, és fekete nadrágot viselt. Vállig érő, arany haja volt, káprázatosan csillogva a Nap fényében. De az arany hajánál is megdöbbentőbb látvány a szeme volt.

Félelmetes, elbűvölő, ijesztő,és rémületes, de ugyanakkor vonzó, égszínkék szemek...
Gúnyos, megvető arccal végignézett a tömegen, míg végül a szemei megakadtak rajtam, és eztán már csak engem nézett.
Próbáltam apu vállába bújni, próbáltam lehunyni a szemem, de az Aranyhajú kék szeme nem engedte, hogy elrejtőzzek. Remegtem a félelemtől. Éreztem, hogy apu egyre erősebben szorít, de az Aranyhajú vonzása erősebb volt. Eggyé olvadtam az arannyal, és a kékkel, éreztem a sós ízt a számon, ahogy folytak a könnyeim. Nem tudom, hogy a sajnálat, a félelem, vagy az együttérzés könnyei voltak ezek, vagy az iszonyaté, de egyre hangosabban zokogtam, a vérpadot, és az Aranyhajút lesve. Apukám mindenkin átgázolva próbált továbbvonszolni, de a csőcselék nyomása nem engedett.
Az a férfi engem nézett, mikor a nyaktilóra hajtotta fejét. Leolvastam a szája mozgásáról, olvastam a rám meredő iszonyatos kék szemekből, ahogy azt mondja; Gyere velem!
Hallottam a lezuhanó bárd surrogó hangját...
Nem tudom, hogy az Aranyhajú, vagy az én fejem hullt-e a földre, mert a rémülettől reszketve, sírva, és kiáltozva felriadtam.

Mikor apunak elmeséltem, eldadogtam ezt a minden éjjel kísértő rémálmot, apu türelmesen, megértően végighallgatott, és megnyugtatott, hogy nincs senki és semmi, nincs olyan erő a világon, aki, és ami ellen ő ne óvna meg. Mindig velem lesz, ha szükségem van rá, és biztos lehetek benne, hogy semmiféle Aranyhajú nem bánthat engem, mert ő megvéd mindentől.
Másnap este úgy feküdtem le aludni, hogy apu ott ült az ágyam szélén, felkapcsolta, és egész éjjel égve hagyta a kis lámpát.
Mikor éjjel az Aranyhajú megjelent, apu ott ült még mindig mellettem, fogta a kezem. Mosolyogva aludtam el újra.
Végül az apukámból sugárzó végtelen szeretet és erő legyőzte az Aranyhajút. Apu, annak ellenére, hogy már szűnőben voltak rémálmaim, konzultált egy ismerős orvossal, aki azt tanácsolta, hogy este, lefekvéskor a gyógyszer helyett itassanak meg velem egy korty vörös bort. Ez nagyon hasznos tanács volt, mert bár beleborzongtam az esti bor gondolatába is, de minden nap vennünk kellett egy üveg bort, amiből néhány kortyot gyógyszer gyanánt nekem kellett innom, a többit apu pusztította el, nehogy másnapra megromoljon:)

Az Aranyhajú lassan eltűnt az életemből. Nagyon ritkán, egy-egy nehéz nap után, vagy fájdalmas tragédiánál felbukkant, de tudtam az ellenszert, kilopakodtam apukám mellé, szorosan hozzábújtam, és megnyugodtam.

10 év telt el. Könyvmoly voltam, Rejtőtől Dosztojevszkijig megszállottan olvastam, és ugyanolyan élménnyel éltem át Piszkos Fred humorát, mint Raszkolnyikov kínjait. A kezembe akadt egy anyu által vásárolt új könyv: Steinbeck: Édentől keletre című regénye. Lenyűgözött az izgalmas történet, és a mélyen szántó gondolatok. Ábel és Káin története alapján több nemzedékes család regény.
A több száz oldalas csodálatos történet közben mindössze fél oldalnyi kis epizód, mikor az egyik mellék szereplő visszaemlékezik arra, hogy gyermekkorában az apja karjaiban véletlenül végignézett egy kivégzést, mikor egy elvetemült gyilkost, az „ Aranyhajút” a bitófa alá vezetik, miközben a nép ujjong, őrjöng, az apja pedig védeni akarja őt a látványtól, de az Aranyhajú kék szemétől nem tud szabadulni.
Megdöbbentem, mikor saját régi rémálmomat olvastam viszont. A könyvben ugyan bitófa szerepel, nem nyaktiló, amit nem is ismerhettem... A  regény fordulatos részeit követve tovább lapoztam. Több, nagyon értékes, figyelemre méltó, mély mondanivalót nyújtó rész következett, de mikor a könyv végéhez értem, újra fellapoztam azt a fél oldalnyi részt, amit álmomban oly sokszor végigéltem, és aminek a könyv mondanivalójához semmi köze nem volt, de nekem elakadt tőle a lélegzetem...
Számtalanszor végigolvastam újra és újra a könyvet, kijegyzeteltem belőle a csodásan mélyre ható gondolatokat, de az Aranyhajúról szóló oldalt mindig  gyorsan csak átlapoztam, nem akartam, nem mertem szembenézni vele.

Tudom, logikátlan butaság, véletlenek összjátéka, hogy egy gyermekkori rémálmom, ami a mai napig is sokszor kísért, egy évszázaddal ezelőtt már megírt történet. Történet, amiről sehol nem hallhattam, láthattam, mégis pontosan megálmodtam. Történet, ami még most is zokogva ébreszt álmomból, ha tragédia, fájdalom, rossz dolog történik velem, vagy körülöttem. 

Mikor Apu itt hagyott, az Aranyhajú teljes jogkörrel átvette az uralmat. Tudja, hogy nincs, aki megvédjen, nem ül senki az ágyam szélén, nem fogja senki a kezem. Csillogó arany haja elvakít, és csak azt látom, érzem, hogy kék szemei a lelkembe hatolnak, iszonytató félelmet, és rettegést öntve belém.

Véletlen egybeesés az is, amit a neten véletlenül találtam, hogy a guallitont, legelőször 1486-ben ( nem az évszám a fontos,) december 10.-én, a születésnapomon avatták fel egy bűnöző kivégzésére...

Nagyon is ateista, bár álomvilágban élő, de erősen materialista felfogásban nőttem fel, és élek. Ezért nem akartam, nem bírtam soha senkivel megosztani az Aranyhajútól való rettegésem.

           Most miért meséltem mégis?

Mert TUDOM, ÉRZEM, hogy akár ennyi évtized után is fordulhat a kocka. Misztikus, nehezen hihető történetem, küzdelmem ezzel a rémalakkal még nem lejátszott mérkőzés.
Még győzheztek! GYŐZNI FOGOK!                    Nefi

(:legvégső esetben is írok majd egy regényt, amiben egy kedves, vörös hajú férfi szerepel, és eztán róla próbálok álmodni:)