A ködön túl

Mint a lassan semmivé tűnő őszi ködfelleg, egy hideg hajnalon,
úgy oszlott fel bennem a remény, elnyúlva a fáradt napokon.
Fátyolukat magukkal húzták a  kavargó apró vízcseppek,
előttem kitisztult a kép, rájöttem ! kicsit későn, de értelek.

Olyan jó volt a köd, habár unalmas, szürke természeti tünemény,
eltakart mindent ami igaz, ami nyilvánvaló, ami számomra remény.
Sétám nyomán millió vízszem kószál és táncol a nyirkos talajon,
elvonja figyelmemet, nem látok, de olyan jó, ezért így hagyom.

Ó köd maradj, ne mozdulj, győzd le azt a fényes korongot,
adj nekem esélyt, reményt, még több álommal teli boldog napot.
Ne hagyd, hogy a hajnali napsugár kéjesen magához szívjon,
engem a valóság, a felismerés ismételten sorshúzásra hívjon.

Nem akarom látni ami a homályon túl régóta élesen világít,
hogy nem kellek Neked, ennyi volt, a sors ismét mást írt.
Kevés volt minden, őszinteség, becsület, nyílt szeretet
többet és mást nem adhattam, Neked fel fedtem énemet.

A ködön túl a fény vár, kicsit fura, lassan megszokom,
színes a világ, de már Nélküled, utam még nem tudom.
A párától nedves a szem és a fű, így intek Neked,
a ködön túlról kiálltok, megértettem : Ég Veled !