Panellakás. Tizedik emelet. Az erkélyről csodás panoráma,
Jobbra nézek, majd balra, és rálátok egy éppen ilyen házra.
Üdítő zöld folt a házak közé ültetett sok szép, kis facsemete,
Sőt, virágos parkok nyomják el a szörnyű beton rengeteget.

Büszkén tekingetek körül szépülő lakótelepünk képe felett,
Húszezer ember közé zsúfolva is ápoljuk mi a természetet!
Milyen nagyszerű is ez! Kényelem, és szépség együtt van,
Sőt! A hűs, kellemes hajnali órákban szépséges madárhang!

Sajnos, ezt a hálátlan embert a jó Isten úgy formázta meg,
Semmi nem elég jó neki, sosem hálás, sohasem elégedett.
Nyitott erkélyajtókon át behallatszanak a kinti halk hangok,
Közöttük, hogy fejünk fölé a tetőnkre költöztek a galambok.

Szerelmi bánattól álmatlan madaram hajnal négykor durrog,
És egyre hangosabban turbékolva erkélyem korlátján kullog.
Nem tudom, párja, - az a cafka - merre csatangolhatott el,
De egyre hangosabb hívó hangokra nem reagál, nem felel.

A galamb-hapsi persze dühöng, és rohangál a párkányomon,
Egyre hangosabb méltatlankodását fél ötkor nagyon unom!
Kibicegek az erkélyemre, galambunkat elcsendesítgetném,
Az éjszakai műszakból hazatérő lakó türelmetlenebb, mint én.

Pizsamában áll a szomszéd erkélyen, tapsol, dühöng, kiabál,
Sőt, odafajul nála a dolog, hogy már kavicsokkal is dobál!
Szegény kis galamb! Kis gombszemével ijedten néz engem,
De hajnali álomból ébredve még nincsen állatbarát kedvem.

Drukkolok a szomszédnak, üldözze el a turbékoló haramiát...
Szégyen... Így bontja meg az ember a lakótelepi kényelem, és
természet szépsége között nehezen kialakított
h a r m ó n i á t .

Másnap a szomszéddal együtt jövünk fel a boltból a liften,
Lesütött szemmel állunk, egymáshoz egy szavunk sincsen.