A konyha ablakából csak a nagy diófát látta. Terebélyesre nőtt az elmúlt huszonkét év alatt. Régebben még látta a fa mögött burjánzó málnabokrokat és kicsivel hátrébb az árván lógó hintát, ami egy cseresznyefa egyik ágára volt felerősítve….Isten tudja mióta.

  Néha szerette volna gyökerestől kiírtani ezt a hatalmas, mindent elborító növényt, néha pedig áldotta, hogy egyfajta biztonságot sugall mindent átölelő ágkarjaival.

 Biztonság. Milyen elcsépelt közhely. Mert a biztonság csak épp akkor nincs jelen, amikor igenis ott kéne, hogy legyen az ember mellett. Miféle biztonság az, ami a gyereket csak úgy hagyja leesni a hintáról?

  És hagyja, hogy az orvos a röntgenfelvételeket látva csak a fejét csóválja némán, gondterhelten. És, hogy néhány hét után kiderüljön: nincs megoldás. Két olyan csigolya is sérült, ami a további létezést egy kerekesszék ridegségére bízza…

  Huszonkét év sok idő. És az ember hozzászokik a változáshoz. Bármilyenhez. Csak azt hiszi, hogy képtelen rá. Pedig képes. Lefogy, ha kövér és eszik, ha sovány. Elválik attól, aki a boldogító igennél a mindent jelentette, feláll egy anyagi összeomlás után…és megtanul közlekedni kerekesszékkel. A tér szűkül, az igények átformálódnak…de értékesek maradnak.

  Emlékszik rá, hogy szinte repült az a hinta. Előre-hátra és újból előre-hátra. Magasabbra és magasabbra. Volt egy plusz játék is ebben az egész hintázásban. A mindig magasabban lévő falevelet kellett megérintenie a cipője orrával.

  Aztán egyszercsak ott feküdt a földön és nem értette, hogy mi történik. Egy pillanatra anyját látta, aki elfúló hangon és eltorzult arccal fölé hajolt és kiabálni kezdett valamit. Majd a következő pillanatban apja is megérkezett. Ölbe vette és rohant vele. Ki a kertkapun, végig a hosszú, lejtős utcán. A fák koronáit látta elfutni a tekintete előtt, és nem értette, hogy ha nem fáj semmi, akkor miért ez a nagy rohanás…

  Huszonkét éve nem fáj semmi deréktól lefelé. Nem tud fájni…Az a testrész van, de nem létezik. Van cipője és zoknija is. Ami a cipőt illeti, tiszta. Mindig is az volt. Nem tud bepiszkolódni…Még csak nem is viseltes. Pedig öreg darab. Családtag. 

*****

-         Fogd azt a kormányt, jó erősen! Nehogy felborulj!! – mondta apa.

Nem is mondta. Kiabálta. Zihálva szaladt a bicikli után, aminek a nyerge alól egy hosszú rúd állt ki. Abban kapaszkodott. Nekem azt mondta, hogy irányít vele és nem hagyja, hogy felboruljak, de nekem mindig úgy tűnt, hogy kapaszkodik. Aztán amikor a leginkább ezt hittem – mert persze mindig hátrapillantottam és mindig ott trappolt mögöttem – akkor már nagyon távol volt tőlem. Egyedül tekertem azt a kétkerekű szörnyeteget, amitől annyira féltem évekig, hogy még a közelébe sem mertem menni.

  Apró zúzódásokkal a térdemen megúsztam a borulást. Apa – egy kicsit felnagyítva a pánikot – magához ölelt és puszilgatta a fájós térdemet. Akkor még fájt. Bár most is fájna…A puszikról lemondok…de a fájdalom…az hiányzik.

  Könnyek gyűlnek szeme sarkaiba. 

  És valamikor akkor kezdődhetett az a bizonyos válság anyu és apu közt. Ők legalábbis később ezt a szót használták. Válság. Még most is ismeretlenül cseng, bár akkor mintha megértettem volna.

  Apu mindig későn érkezett. Többnyire csendben köszönt és úgy hallatszott, hogy próbálja csendben intézni a többi dolgát is. Talán azért, hogy ne zavarjon. Anyu mindig azt mondta, hogy apu fáradt, és alig várja, hogy ágyba kerüljön. Azért ilyen csendes.

  Elhittem.

  Néhány év múlva…amik lehet, hogy csak hónapok voltak (hiszen a gyerekkorban az időszámítás mindig végtelenebb, mint felnőttként),  állandóan ezek a szavak csengtek a füleimben. Sok idő telt el, mire megértettem, hogy néha a szavak jelentését másképp kell értelmezni…

  A „válság” eléggé kimeríthetetlen fogalomnak tűnt. Ide tartozott apu egyre későbbi hazajövetele, majd máskor a napokig nem látható apu. És ide tartoztak a mindennapi veszekedések. Amikor már azt hitték, hogy alszom, anyu és apu hangosan beszélgettek. Egyre hangosabban…és anyu sírt is. Amikor hallottam, hogy sír, az nekem jó volt, mert utána napokig csend volt a lakásban és el tudtam aludni…

  Szavak nélkül éltek. Aztán robbantak az újabb bombák. Egyre sűrűbben és egyre nagyobbak. És anyu egyszer azt mondta, hogy apu elköltözött. Hogy apu már nem úgy szeret minket, mint régen, és hogy máshol jobb neki. Érdekes volt, hogy ezek a szavak megnyugtattak. Ha apunak jó, akkor nincs is olyan nagy baj.

  Hm…milyen furcsa. És tegnap itt volt.

  Rámnézett…ahogy ő mondja. Nincs jól. Látni rajta, hogy az élete nem úgy történik, ahogy annak idején gondolta. Megöli az a nő. De nem akar beszélni róla. Gondolom anyut szereti még mindig. Most, hogy már van kihez hasonlítani anyut…

  Mindig magához ölel (már amennyire a kerekesszék engedi), és megcsókolja a fejem búbját. Mint amikor kicsi voltam. Ilyenkor nagyon szeret. Érzem.

De soha nem akar beszélni magáról. Röviden elintézi a válaszait, ha kérdezem. De a szeme árulkodik. Szomorú a tekintete.

 Akkor láttam ilyennek, amikor odaértünk az orvoshoz és lefektetett az ágyra. Tele volt aggodalommal és félelemmel.

  - Ugye nem nagy a baj, doktor úr? Csak játszott és leesett a hintáról. Más gyerekkel is előfordul az ilyesmi…

  És anyu is jön...néha. Gondosan ügyelve arra, hogy aput elkerülje. Mindig mókásan megjegyzi, hogy mintha tudnának egymásról, hogy mikor jönnek. Állítólag nem tudják. Szerintem igen.

  Mi lenne, ha véletlen összefutnának? Szerintem semmi. Talán még javítana is néhány dolgon. Mert volna min javítani. Két makacs ember, akik az életük bohém korszakában összeakadtak és a legnehezebb pillanataikban elfordultak egymástól. Otthagyva a másikban a kétséget, a szomorúságot. Bár akkortájt apu, nem hiszem, hogy szomorú lett volna. Csak később. Amikor már tényleg  késő volt. Mert anyu büszke. Volt. És talán…még most is az.

  Csak már nincs nagyon mire. Az élete apu után nem lett olyan, mint gondolta. Arról álmodott, hogy az a nőgyógyász majd elviszi magával Amerikába és oda talán engem is vihet majd…és mennyire jó lesz mindenkinek.

  Az a nőgyógyász aztán eltűnt…illetve nem jött anyuhoz. Évekkel később tudtam meg, hogy börtönben volt…valamiért. Anyu nem beszélt róla soha. Nem akart beszélni róla. Talán szégyelte…

  Most egyedül él. Sokszor felhív és kérdez, hogy jól vagyok-e és nincs-e szükségem valamire. Erre mit lehet mondani? Miért jobb nekem egy gondozónő színlelt kedvessége délután négytől hatig, mint a szüleim állandó közelsége? Több ok miatt is szükségem volna rájuk. Igaz, én döntöttem így évekkel ezelőtt…de lehet, hogy nem volt jó döntés. Pontosabban fogalmazva: rossz döntés volt. Talán a büszkeség vezérelt engem is, amikor meg akartam mutatni magamnak, a szüleimnek, a világnak, hogy megy ez nekem egyedül is…

  Nem megy.

 Mostmár belátom. De hogyan kezdjek bele? Szia anyu, szia apu, költözzünk újra össze? Badarság. Anyu a szokásos büszkesége, és a függetlenségéhez való ragaszkodása miatt nem, apu meg elkényelmesedett már annyira – még ha rossz is neki -, hogy legfeljebb csak aggódva néznének rám és valamilyen kényszeredett viccelődés lenne a vége, amin persze mindannyian jót nevetnénk, de belül talán mindhárman éreznénk, hogy ebben semmi humor nincs.

  Egy családnak megvannak a maga bástyái. Ha abból meggyengül némelyik, az erődítmény támadható és elpusztítható lesz.

  Két bástya is összeomlott a szemem láttára…

Emlékszem, egyszer sakkoztam apuval. Nem vagyok egy óriási sakkjátékos, de az évek alatt megtanulam néhány ravasz dolgot a játékkal kapcsolatosan. Amikor a tizedik lépés körül leütöttem a királynőjét…megrezzent. Azután – mivel nem volt „irányító” a táblán - hamarosan hullott a többi bábuja is: bástyák, vezérek és gyalogok.

  Rövid parti volt, de annál tanulságosabb.

  Később beszélgettünk. Sokmindenről. Többnyire panaszkodott. Főleg arról, hogy az élete talán már sohasem fog visszatalálni a helyes irányba. Mert minden ösvény, amit kipróbál az buktatókkal van teli, és ezt ő nem tudja lekűzdeni. Egyszerűen belefásult az örökös kihívásokba.

  Aztán hosszú hallgatás után azt mondta, hogy hasonlít az élete a sakkjátszmánkhoz: volt egy királynő az életében , de miután egy rossz döntés miatt elvesztette, rövid időn belül minden veszni látszott körülötte.

  Megcsókoltam a feje búbját – ahogy ő szokta nekem, amikor azt akarja mutatni, hogy nagyon szeret – és összeölelkeztünk. Ilyenkor valami egészen érdekes dolog ficánkol a lelkemben. Úgy érzem, hogy ami addig megoldhatatlannak tűnt, az egy szempillantás alatt megoldhatóvá válik. Már kezdem elhinni, hogy ez tényleg aképp működik, hogy: Szeretsz? Igen. Én is. Akkor megoldunk mindent..!

  Van ennek az egésznek valamilyen megfontolandó bája.

  Ezt el kellett volna mondani annak az autósnak is, amelyik a múlt héten majdnem elgázolt.

  Felhajtott a járdára…egyszercsak ott volt előttem, és hang sem jött ki a torkomon. Egyszerűen „lebénultam” az ijedtségtől.

  Később azt mondta, hogy a barátnője épp akkor szakított vele telefonon…és, hogy akkor felrobbant benne valami…

  Micsoda világ…Színtelen, szagtalan…lelketlen…robbanékony!

Annak idején a nagybetűs szakítás egy egész családot megrendített, és valószínű, hogy annak hosszútávú következményei voltak…most meg elég hozzá egy mobiltelefon meg egy éppen kanyarodó autó, és én, aki addig mit sem tudtam erről, máris szenvedő szereplőjévé válok.

  Le is írtam ezt a történetet. Csak úgy, magamnak. És azóta írtam még párat. Valahogy jól esik az írás. Illetve nem esik nehezemre. Néha még gondolkodnom sem kell…csak jönnek a szavak, én meg engedelmesen leírom azokat. Anyunak már mutattam belőlük, de azt vettem észre, hogy meglepettsége inkább volt színlelt, mint szívből jövő. Nem úgy, mint apu…az egyiket meg is könnyezte…őszintén. Igaz, elég sokszor az emlékeim adják a táptalajt írásaimhoz, de ezt megpróbálom a lehető legburkoltabban jelezni…de apu előtt nincs titok. Ő rögtön megérti a rejtett üzeneteket…Az egyik írásomban egy elkeseredett, magányos emberről írtam, aki a végén az öngyilkosságba menekül…

  Megrémültek. Mindketten.

  Nem győztem megmagyarázni, hogy ez az ember nem én vagyok. Ez csak egy kitalált történet, amihez semmi közöm. Apu sokáig szorongatta a kezem és az élet jó dolgairól beszélt.

Már megbántam azt az írást….

Hiába magyarázkodtam…én azt hiszem, tényleg megrémültek…

***

  Ez a nap szomorúan, borúsan indult. Valamilyen vészterhes üzenetek volt benne, amilyenek általában a borús napokon mindig benne vannak a levegőben. Ilyenkor a szél zajosabban zörgeti az ágakat. Ilyenkor az ember sokkal elesettebbnek érzi magát, mint más napokon. Ilyenkor a levegőnek borzasztó súlya van. Az ilyen napok arra jók, hogy átaludjuk őket, vagy legalább megoldjuk az olyan saját magunk gerjesztett gondjainkat, amik miattunk kelnek életre a hangulatunk miatt…

  A konyha ajtaja ugyan messze van a szobától, de neki ez a távolság már régóta nem probléma. A kerekesszék segítségével minden távolság megoldható könnyedén. Csak át kell gördíteni a „járművet” néhány lekoptatott küszöbön, és az ajtó érinthető közelségbe kerül.

  A kilincs könnyen járt, mint ahogy az ajtó is könnyedén tárult. A friss levegő egy pillanatra megcsípte az orrát, de hamar hozzászokott. A diófa némi akadályt gördített útjába…lehajló ágai érintették feje búbját… - akárcsak apa amikor nagyon szeret, gondolta – de elhatározása erősebb volt minden melengető, nosztalgikus érzésnél. Kikerekezett a fa alól és meg sem állt a cseresznyefa egyik ágán lógó hintáig. Néha ugyan megnézte közelebbről, de ennyire közel sohasem merészkedett hozzá. A hinta mozdulatlanul lógott rozsdás láncán. A deszka ülőke korhadt lécei már messziről veszélyt sugalltak. Egészen közel merészkedett. Megérintette a láncot, majd az ülőkét. Rossz emléke erősödött fel benne. Életének legszörnyebb pillanata, amit gyerkfejjel még nem nagyon értett.

  A lánc első érintésre hűvös volt. Minél erősebben kapaszkodott belé, annál keservesebben nyöszörgött egyik láncszem a másikon. De a súlyát, úgy tűnt, bírja. Szörnyen nehéz pillanatok következtek. A székből átmászni a hintába, de egy másodpercre sem elveszteni az egyensúlyt, mert akkor lezuhanhat a fűre, és onnan visszakecmeregni a székbe…