Ed Hopkins sohasem gondolta volna, hogy valaha is szorongásai és lidérces álmai lehetnek egy egyszerű golyóstoll miatt, azt pedig még csak nem is sejtette, hogy a négydolláros íróeszköz képes lesz fenekestől felforgatni az életét.
Pedig így történt.
Utolsó hetébe kanyarodott az október és vele együtt jókora kanyart írt le az időjárás is. Napok óta esett, és úgy tűnt, talán sohasem fogja már abbahagyni. Szomorú kép egy szürke vásznon. Ez jutott eszébe Ednek miután fekete Buickjával leparkolt a járda mellett és felpillantott az égre. - Utállak - sziszegte a fogai közt. Nem szállt ki rögtön. Leállította a motort, lekapcsolta az ablaktörlőt és várt. Fintorogva szemlélte, ahogy a szélvédőn a vízcseppek girbe-gurba patakokká alakulnak.
Gyűlölte az őszt. Tiszta szívből gyűlölte. Csupa rossz emlékei tapadtak ehhez az évszakhoz, és azok úgy kísérték végig eddigi életében, mint valami hűséges eb. Gyermekkorában kezdődött az iskolakezdések miatt. Ki nem álhatta az iskolát. A nyár utolsó havában már szinte reszketett a tanévnyitótól, és amikor elérkezett a napja, nem egyszer fordult elő, hogy be is lázasodott tőle. Aztán később rájött, hogy nem is annyira az iskolát utálja, hanem inkább apja ostoba módszereit, amik arra voltak hivatottak, hogy a maximumot sajtolják ki belőle, bármi áron. A család diktátora mindent elkövetett, hogy fia vigye valamire az életben, és a cél elérése érdekében nem válogatott a módszerekben. Gyomra még a mai napig is felkavarodott attól a keserédes füstszagtól, amit csak a kertek aljában égetett avar képes ontani magából, és amit megannyiszor érzett késő őszi délutánokon az iskolából hazafelé menet, néhány rossz jeggyel a tarsolyában. A kérdések mindig ugyanazok voltak. Vajon hogyan fogja elmondani apjának? És mi lesz a büntetése? És vajon mikor fogja már végre megérteni, hogy ezzel a szigorral csak ront a helyzeten. Hogy kár a gőzért!!! A füstszag ilyenkor kellemetlenebbül tekerte az orrát. Tele volt vészterhes, negatív előjelekkel.
Ősszel helyezkedett el első munkahelyén is, itt Bostonban a Maxwell és Társa Vegyi Műveknél. Büszke volt magára. Úgy érezte végre fontos ember lett, noha beosztásának minősítése ezt nem igazán támasztotta alá. Viszont fizetéséből futotta egy kisebb bérelt lakásra (természetesen apjától a lehető legtávolabb), maradék pénzéből pedig élhette saját életét. Anyjával, akit viszont nagyon szeretett, telefonon tartotta a kapcsolatot.
Pontosan egy éve dolgozott már a Vegyi Műveknél, amikor beütött a botrány. A vállalatot csalások miatt felszámolták, ő pedig kezdhette előről jövője építését.
Négy évvel később nősült meg. Jenniferrel úgy ismerkedett össze, mint a hősszerelmes filmekben az álompár. A lány a Southside parkban ücsörgött egy padon, ő pedig egyszerűen leült mellé és megszólította. Gyönyörű szerelem volt, amit persze házasság követett, és ezt az idillt már csak egy szerelemgyerekkel lehetett volna tökéletesíteni. De jött a soron következő ősz és vele együtt a keserű megrázkódtatás: Jennifer négy hónaposan elvetélt és az orvosok intelmére több gyerek kihordására már nem is vállalkozhatott.
Hogy két évvel ezelőtt, szeptember huszadikán Jennifer Hopkins emiatt, vagy esetleg más okból hajtott bele nyolcvan mérföldes sebességgel a hatos főutat szegélyező fák egyikébe, mostmár örök rejtély marad. A tény, hogy Ed Hopkins sokkot kapott felesége halálhírétől, és hónapokig komoly orvosi felügyelet mellett nyugtatózni kellett. Dr. Alazard tavaly nyáron szüntette meg az intenzív terápiát, és azóta Ednek már csak havonta egyszer kell felülvizsgálaton megjelennie.
Most is onnan tartott hazafelé, de útba ejtette az öreg Steve Barrett vegyeskereskedését. Kiszállt a Buickból és behúzott nyakkal, szapora léptekkel átsietett az úttesten. Amikor benyitott az üzletbe az ajtó fölött lógó kis csengő vidáman csilingelni kezdett.
- Isten hozta, Ed, ezen a ronda napon - üdvözölte őt Steve, aki épp a pult végében pakolgatott valamit. Ed üdvözlésképp felé intett, majd becsukta az ajtót. Az apró csengő ismét életre kelt.
- Mivel szolgálhatok? - mosolygott az öreg és közelebb lépett.
- Hát, vinnék ezt-azt - válaszolta egykedvűen Ed. - Még pontosan én sem tudom, hogy mit.
- Válogasson csak nyugodtan, itt minden eladó. - Az öreg mosolya szélesebbre húzódott. Ed kötelezően visszamosolygott, noha az öregnek ezt a szava járását már régóta ismete. Igazából nem is volt éhes, de tudta, ha most üres kézzel távozik, este kilenc körül úgyis megkondul gyomrában a vészharang.
- Tudja mit, Steve? Adjon két sajtos sültet, meg két fagyasztott pizzát...
Az öreg felkuncogott:- Csak nem vendégeket vár?
-...meg egy narancslevet is - tette hozzá Ed.
- Máris adom. - Előhúzott a pult alól egy barna színű papírzacskót, belepakolta a kért dolgokat, majd kérdőn Edre pillantott: - Más valamit?
Ed gondolkodva simította végig az állát.Borosta sercegett az ujjai alatt. - Egy csomag műanyag nyelű borotvát is dobjon bele.
Mr. Barrett készségesen teljesítette.
- Azt hiszem ennyi.
Az öreg megcsóválta a fejét: - Tudja Ed, Azt hiszem a feleségemnek igaza van.
Ed összeráncolta a homlokát.
-Igen,igen. Mindig azt hajtogatja, hogy a világ most éli a műanyag korszakát.
- Műanyag korszak? - csodálkozott Ed.
- Ja. Csupa agyontartósított műétel, műital, még a borotva is mű. Semmi sem igazi már. Kihalófélben van az egészséges kalória. Aztán csak csodálkoznak, hogy idő előtt összeszednek mindenféle nyavalyát.
Ed már éppen válaszolni akart,de rájött, hogy az öregnek igaza van. Amióta Jennifer meghalt, valóban nem nagyon ügyel az étkezésére. Ösztönszerűvé vált. Amikor megéhezett, evett pár falatot, többnyire valamilyen előre elkészitett ételt, amivel nem kellett vesződnie.
- Vagy talán nincs igaza az asszonynak?
- De igen. Teljesen igaza van.
- Na ugye! - mosolygott újból az öreg - Akkor pedig vigyen valami táplálót is.
- Nem Steve, nem. Majd talán holnap, rendben?
- Maga tudja, Ed - tárta szét karjait. - Én csak jót akartam.
Ed már-már kezdte kínosan érezni magát. - Tudja Steve, a betegsegélyből nem mindig futja villásreggelire. Így van ez.
- No igen. Ezek a rohadékok nem igazán kényeztetik el az embert. Megbetegedtél? Annyi baj legyen. Dögölj meg! - Az öreg hangja kezdett ingerültté válni , úgyhogy Ed gyorsan témát váltott.
- Mennyit is fizetek?
Az öreg mérgelődve lépett a pénztárgéphez. Beütötte a tételeket: - Nyolc dollár ,ötven.
Ed előhúzta farzsebéből a tárcáját és fizetett. A zacskót a hóna alá csapta. - Viszlát, Steve. Akkor majd holnap talán benézek valamilyen egészséges kalóriákért.
- Rendben, Ed. Várom. - Búcsúzásképp Ed felé intett. Az ajtó kinyílt, a csengő megszólalt, de Ed nem mozdult. Tekintete a pénztárgép fölötti polcra tapadt. A polcon különböző színű és formájú golyóstollak sorakoztak katonás rendben. Mr. Barrett adott az esztétikára. Külső árnyalat szerint rakta őket sorba. Elől voltak a fehér színűek, a végén pedig a sötétebbek. Az utolsó egy kecses fekete toll volt, középtájon két vékony aranycsíkkal díszítve.
- Valami baj van?- kérdezte az öreg.
Ed nem válaszolt. Megbabonázva nézte a fekete golyóstollat. Az ajtót nyitva hagyva visszalépett a pulthoz, de tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le a polcról. A toll egyszerűen nem „engedte”, hogy másfelé nézzen. Sugárzott belőle...valami. Valami , amitől Ed gerincén a hideg futkosott. A toll mintha...igen, ez a helyes kifejezés rá, mintha megszólította volna őt.
- Ed? - Steve hangja tehetetlenül üresen kongott.
-Azt a fekete tollat is kérem - szólalt meg végül Ed. Az öreg mélyet sóhajtott a megkönnyebbüléstől. Levette a polcról a tollat és rögtön belekezdett a jó üzletemberek meséjébe: - Ez egy remek darab, Ed. Tegnap érkezett belőle két tucatnyi, és a felét már el is adtam. Amint látom, Ed, ez aztán szerelem az első látásra. Jól választott. Remek márka.
- Mennyi?
-Négy dolcsi.
Ed elővett négy darab egydollárost, és sietve ledobta a pultra. Alig várta, hogy végre megtapinthassa a tollat. Különös volt ez az inger, ilyet még talan sohasem érzett, de hagyta magát sodródni. Az öreg felnyalábolta a bankjegyeket, majd a tollat Ed felé nyújtotta. Ed elvette és közelről is megcsodálta. - Szép darab, valóban - mondta halkan.
Steve Barrett furcsán nézett az áradozó férfira. Felvonta szemöldökét, de még mielőtt szólhatott volna, Ed sarkon fordult, és köszönés nélkül kiviharzott az ajtón. Az öreg egy darabig még követte tekintetével az úttesten átszaladó férfit, aztán megkerülte a pultot, és a nyitva hagyott ajtóhoz lépett. -Igaza van az asszonynak- motyogta. - A világ tényleg tele van furcsa emberekkel.
Becsukta az ajtót. A kis csengő vidáman csilingelt.
Ed bezárta a kocsit és felszaladt a második emeletre. Lift nem volt a házban, de soha nem is hiányolta. Meg volt nélküle. A lakásban állott volt a levegő. A papírzacskót letette a konyhaasztalra, aztán átsietett a nappalin és kitárta az ablakokat. Tiszta, esőszagú, friss levegő áradt be rajta. Ed mélyeket szívott belőle. Egészen beleszédült. Aztán visszament a konyhába. Egy darabig töprengett, hogy a gombás vagy a sonkás pizzát egye-e meg, aztán úgy döntött, hogy egyiket sem. Inkább betette őket a mélyhűtőbe. A lakás közben kiszellőzött, de alaposan le is hült. Sietve becsukta az ablakokat. Lerogyott a foteljába és bekapcsolta a tévét. A kettes csatornán épp az esti híradó ment. Ruth Barlow gépiesen darálta a híreket. Ed nagyot ásított. Váratlanul és fájdalmasan hasított belé egy érzés. Neki még dolga van...a golyóstoll! Lenyelte a félbe maradt ásítást és felpattant a fotelból. Amíg az előszoba fogas felé igyekezett, ahová az átmeneti bőrkabátját akasztotta, azon tűnődött, hogy hogyan is mehetett ki a fejéből, hiszen a megvásárlása óta alig telt el harminc perc. A kérdés nyitva maradt , mert időközben a kabát jobb zsebében megtapintotta a tollat. Szemmagasságba emelte, mint egy diafilmet, és újra megcsodálta. A két aranycsíkon megcsillant a konyhából kiszüremlő fény. Markába fogta, hüvelykujját ráhelyezte a végére és bekapcsolta. Apró hegy dugta ki a fejét a túloldalon. Nézegette egy ideig, majd kikapcsolta.Aztán megint be és megint ki. Szolídan kattant minden kapcsolásnál. Amíg visszaért a fotelhoz azon tűnődött, hogy vajon megőrült-e. Ki hallott már olyat, hogy valaki egy egyszerű golyóstoll láttán szinte a nadrágjába vizeljen? Főleg, hogy a lakásban legalább fél kilónyi toll kallódik itt-ott, szimpátia mentesen, gondozatlanul. Arról nem is beszélve, hogy egy átlagember a lehető legritkább esetben költ ilyesmire. A tollak csak úgy származnak innen-onnan, és a fene se tudja már megmondani, hogy melyik kié volt és hogyan is került épp őhozzá.Ez a toll viszont megtetszett neki és megvette. Nincs abban semmi különös. Ennyi és kész.
Leült a fotelba. Méghogy őrült?-gondolta. Ki van zárva. Az lehet, hogy az utóbbi időben egy kicsit gyengébb az idegrendszerem..., és ösztönösen az asztal szélén álló keretezett fényképre pillantott, amelyről Jennifer mosolygott vissza rá-...de annak meg van az oka. Ingerlékenyebb, zaklatottabb, fáradékonyabb és időnként rossz álmok gyötrik. De ezek semmiképp sem sem húzhatók párhuzamba egy golyóstoll vásárlásával. -Ostobaság- mondta ki hangosan és erőtlenül felnevetett.
A híradó véget ért. Ed futó pillantással vett róla tudomást, miközben az asztal alatti tartóból, ami eredetileg újságok tárolására rendeltetett, előhúzott egy vonalas füzetet. Kicsit rongyos volt már a széle és foghíjas a lapállománya, de hogy a tollat kipróbálja, arra tökéletesen megfelelt. Ed egyébként erről a füzetről sem tudta, hogy honnan származik, csak annyit tudott róla, hogy már évek óta itt szorong az asztal alatt, és néha belekerült egy-két jelentéktelen feljegyzés, aminek aztán sohasem vette hasznát. Az első lapon néhány telefonszám volt elnagyolt számjegyekkel, amelyekről már csak akkor tudná meg, hogy kikhez tartoznak, ha felhívná őket. Tovább lapozott. A következő oldal üres volt. Tenyere élével végigsimított a lapillesztésen és bekapcsolta a tollat. Először egy vonalat húzott, aztán alá még kettőt. Kellemes halványkék színe volt a tintának. Két karika következett a vonalak alá, de a zárópontjuk sehogyan sem akart találkozni a kezdőponttal, ezért mindkét esetben egy rövid egyenes vonallal kötötte össze őket. Megcsodálta a művét, és azon tűnődött, hogy az ember, aki annyira tökéletesnek vallja magát, és szentül hiszi, hogy a világ miatta van és nem pedig fordítva, még egy olyan egyszerű feladattal sem tud megbírkózni, mint egy szabályosnak mondható kör lerajzoása.
A képernyőn Robert Redford tűnt fel, fiatalon, valamelyik ősrégi filmjeinek egyikéből. Ed figyelmen kívül hagyta. Azon töprengett, mi legyen az első értelmes szó, amit leír. Úgy érezte, mintha ezzel az ákom-bákomsággal kimerült volna minden tudománya. Felkuncogott. Az jutott eszébe, hogy ezzel biztos nagyon sokan vannak így. Egyetlen mentőöv marad ilyenkor. A név. Nyomtatott nagybetűkkel leírta a sajátját:
ED HOPKINS
Szemrevételezte a kilenc betűt, aztán leírta mégegyszer:
ED HOPKINS
Ez most jobban tetszett neki. Valahogy szebben gömbölyödtek a betűk. Különösen az utolsó „S” betű sikeredett igazán formásra. Szép íve volt felül, és kerek hasa alul. Újból leírta. A betűk ismét csinosan rajzolódtak, de az utolsó „S” még mindig magasan verte a mezőnyt. Sőt,mintha az könnyeben íródott volna le, mint az előtte álló nyolc betű. Furcsa-gondolta. Ő sohasem tett különbséget betű és betű között, de most valahogy kimondottan jól esett neki leírni az „S”-t. Úgyhogy kanyarított egy újabbat. A toll hegye könnyedén siklott a papíron és a végeredmény sem hazudtolta meg elődeit. Hihetetlen-gondolta. Ez egyre szebb. A tollat egészen lazára fogta és a hegyét úgy helyezte a papírra. Képtelen volt elrontani. Idegesen fészkelődni kezdett. Egy pillanatra az a benyomása volt... De nem, az nem lehet-gondolta. Micsoda marhaságok jutnak az eszébe. A kíváncsiság viszont arra ösztönözte, hogy folytassa. A toll szárát egyszerűen csak belefektette a kinyújtott hüvelyk-és mutatóujj közti gödörbe, ami által a tollhegy mindenféle nyomaték nélkül, épp csak érintette a papírt. Várt. A toll néhány pillanatig mozdulatlanul „pihent”, és amikor már-már beigazolódni látszott, hogy az előbb valóban egy képtelen marhaság jutott az eszébe... a toll megmozdult. Ívelt egy felső, majd egy ellentétes alsó hurkot és az „S” betű elkészült. Az előbbi benyomás igazolást nyert: a toll - bármennyire is hihetetlennek tűnt - magától írta le a betűt. Ed kidülledt szemekkel meredt az íróeszközre, majd amikor eljutott a tudatáig, hogy mi is történt valójában, értetlenül felkiáltott, és a tollat lecsapta a füzetre. Hangyák ezrei szaladgáltak végig a hátán, torkában keserű adrenalinbombák pukkantak szét. Hátát nekivetette a fotel támlájának - mintha valaki a szeme felé bökött volna - légzése zihálássá erősödött, tekintete pedig szinte delejezte a füzetlapon nyugvó tollat. -Megőrültem?! - hangja szárazon sercegett, akár egy darab dörzspapír. - Ezt csak álmo....-Szavait a telefon éles trillázása szakította félbe. Ijedtében akkorát ugrott, hogy a térdét beverte az asztallap élébe. Hangosan szitkozódva odabicegett a készülékhez.
-Halló - szólt bele olyan hangon, mint aki most ébred egy mély álomból. A vonal túlsó végén egy rekedtes férfihang szólalt meg.
- Jó estét. Ed Hopkinsot keresném. - Ednek nem volt ismerős a hang.
- Tessék, én vagyok.
- Az az Ed Hopkins, aki a bostoni General gimnáziumban végzett ‘81-ben? - Ed összeráncolta a homlokát. Az iskola és az évszám stimmelt.
- Igen...igen az - válaszolta gyanakvón. Az idegen férfi felkurjantott. Ed végképp nem értett semmit. - Megtudhatnám...
- Szevasz, öreg cimbora! Fogadni mernék, hogy nem ismered meg a hangom! - Ed megrázta a fejét (aztán kapcsolt, hogy az örömködő idegen ebből mit sem érzékel).
-Hát, nem igazán. - mondta.
- Raymond Perry vagyok. Így már tiszta a kép? - Ed néhány pillanatig nem tudta hová rakni a nevet, de aztán a következő pillanatban már a helyén volt minden.
- Ray?! - hüledezett. - Raymond Perry a hírhedt iskola rossza? Ez...ez hihetetlen! - Ray felkacagott: - Na végre, Eddie-fiú. Azt hittem már, hogy le fogod csapni a telefont.
- Á, dehogy - mentegetőzött Ed. - Egyszerűen csak meglepődtem, és azt hiszem, kell még néhány másodperc, hogy magamhoz térjek.
- Oké, Eddie-fiú. Amíg józanodsz, elmondom miért kutattalak fel. Osztálytalálkozó lesz a hét végén, ahová kötelező a megjelenés. Kibúvó nincs. Igazolt távollétet sem fogadunk el. Na, mit szólsz?
Ed izgatottan hátrasimította néhány ősz szállal ezüstözött haját, majd megköszörülte a torkát: - Ez zseniális. És pontosan mikor?
- Szombaton este hétkor kezdődik a buli a régi osztálytermünkben. Emlékszel még melyik volt az?
- Persze, hogyne emlékeznék? Fenn az első emeleten a lépcső mellett.
- Remek. Tehát szombaton. Marhára kíváncsi vagyok a képedre.
- Nincs rajta semmi érdekes. - nevette el magát Ed. - Néhány szarkaláb a szemeim sarkában, és egy-két ősz hajszál. Semmi több.
- Majd megvizsgáljuk - kuncogta Ray. - És egyébként mi van veled manapság?
- Semmi különös...Ed szeme sarkából a füzeten heverő tollra pillantott -...néhány apróságtól eltekintve.
- No fene - hökkent meg Ray. - Miféle apróságok?
- Lényegtelenek. Csak az élet zajlása.
- No, persze. Az zajlik, ha akarjuk, ha nem. Ez már csak így van, Eddie-fiú.
Ed rájött, hogy mi zavarja. A megszólítása. Noha, az iskolában mindenki így szólította, akkor fel sem tűnt. Úgy volt természetes. De ennyi év távlatából idegennek és sutának hatott.
- Te, Ray!
- Igen?
- Neked van tollad? - A kérdésen saját maga lepődött meg a legjobban. Esze ágában sem volt ilyen marhaságot kérdezni, de az csak jött, és egyszerűen elhagyta a száját. A vonal végén csend. Ray valószínüleg megpróbálta összeilleszteni a kérdést az eddigi témával. Úgy tűnt, reménytelenül.
- Mit kérdeztél, Eddie-fiú?
- Hát...hogy van-e egy toll a kezed ügyében - helyesbített Ed. Hogy fel tudd írni a telefonszámomat.
- Viccelsz? Itt vagy benne a telefonkönyvben. Pont ott van nyitva. Mit gondolsz, honnan néztem ki a számodat?
Ednek melege lett. Tudta, hogy hülyeséget kérdezett, és azt is tudta, ha most magyarázkodni kezd, még jobban belebonyolódik.
- Persze, persze. Látod milyen hülye vagyok? - mentegetőzött. - Csak, tudod egy kicsit fárasztó napom volt.
- Oké, Eddie-fiú. Akkor nem is zavarlak. Majd beszélgetünk szombaton, rendben?
- Ühüm - bólogatott Ed - az tényleg jó lesz.
Ray elköszönt és bontotta a vonalat. Ed a megnémult kagylót bámulta és rémesen ostobának érezte magát. Miért kérdezett ilyen marhaságot? Arra gondolt, hogy ezek után Ray nyugodtan hívhatja Hibbant Eddie-fiúnak.
Visszament a fotelhoz és belerogyott. A toll ugyanúgy feküdt a füzeten, mint ahogy hagyta. Szemei ide-oda ugráltak; felváltva nézte a tollat és az utolsó „magától” Leíródott „S” betűt. - Csak hallucinálok - motyogta - de azért mégis az íróeszköz felé nyúlt. Tartott valamitől. Talán attól, hogy megharapja az ujját, vagy esetleg félre ugrik előle, vagy valami ilyesmi. De semmi sem történt. Kézbe vette és megismételte a legutolsó műveletet. A két ujja közti gödörbe fektette a toll szárát, hegye a papírt érintette. Várt. A tollhegy nem mozdult. Gyengéden megrázta. A rázástól apró pötty jelent meg a papíron a hegy alatt, de a toll továbbra is mozdulatlan maradt. - Na, mi lesz már?- dünnyögte, bár ő tartott a legjobban tőle, hogy tényleg lesz valami. Semmi. A toll csak egy hétköznapi négydolláros tollként támaszkodott Ed két ujja között. Tudtam, hogy csak hallucinálok. - gondolta megkönnyebbülten. Az a kurva sok nyugtató, amivel telepumpáltak. Mondták, hogy lehetnek mellékhatásai. Hát, íme, itt az egyik. A magától író toll.
Ed önkéntelenül is elnevette magát. - Faszság - nyögte, és a tollat visszadobta a füzetlapra. Felállt, kinyújtóztatta gémberedett testét és kisétált a konyhába. A fali óra háromnegyed kilencet mutatott. Az a bizonyos harang megkondult a gyomrában. Gondolatban vállon veregette magát előrelátása miatt, mert most aztán végképp nem lett volna kedve lemenni valamilyen kajáért.
A gombás pizza mellett döntött. A mikróban negyed óra alatt megsült az olasz csemege. Evés közben belekapcsolódott a Redford-filmbe, de nem sok mindent értett belőle. A pizzát leöblítette egy nagy pohár narancslével, majd az újonnan vásárolt borotvával bevonult a fürdőszobába. Hosszasan méregette arcát a tükörben. Észrevett két újabb ráncot a jobb szeme alatt, és néhány friss ősz hajszálat.
Borotválkozással együtt húsz perc alatt végzett a tisztálkodással. Határozottan jól érezte magát, eltekintve attól, hogy egy-két órája még megmagyarázhatatlan dolgok történtek vele. A film lassan a végéhez közeledett. Lemondóan legyintett, hisz tudta, bármi is legyen a vége, felzaklatni őt úgysem fogja, úgyhogy kikapcsolta a tévét. Mielőtt leoltotta a villany, egy utolsó pillantást még vetett a tollra. Semmi változás. Naná! Hát miért is lenne? - gondolta, és lekattintotta a kapcsolót. A hálószobában megigazította hánya-veti ágyneműjét, majd az éjjeli lámpa fénye mellett besiklott a hűvös takaró alá. Megborzongott. Kicsivel később eloltotta a kislámpát is. Bambán meredt bele a sötétbe, gondolatai százfelé cikáztak. Raymond Perry hangja még mindig a fülében csengett. A tollra szándékosan nem akart gondolni, de az annál inkább az előtérbe furakodott. Képtelen víziók villantak fel előtte. Több tucat képzeletbeli toll táncolt az orra hegyénél, és némelyik váratlanul egy-egy „S” betűt rajzolt a szeme elé. Aztán a valós világ kezdett összefolyni, és áthömpölygött egy sokkal képlékenyebb világba, ahol a táncoló és a magától író tollaknak helyük van.
Ed Hopkins elaludt.
|
