[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 225
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 225


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja!


Amatőr Irodalmárok Klubja!
[ Amatőr Irodalmárok főoldala. | Regisztrálj! ]

Csatlakozz te is közénk! A tagjainknak lehetősége van saját írásaikat publikálni, és a többiekéhez hozzászólni.

A golyóstoll 2.
-: Suti
Ideje:: 08-27-2009 @ 06:30 am

Éjszakája nyugtalan volt. Többször felriadt, buta, felszínes álmok gyötörték. Amikor felébredt fáradtabb volt, mint amikor lefeküdt. Rápillantott az éjjeli lámpa alatt álló digitális órára, miszerint október 27.-e volt, péntek és hét óra huszonkét perc. Felült. Megdörzsölte az arcát , belebújt a papucsába és kislattyogott a fürdőszobába. A zuhanyt hűvösre állította és percekig mozdulatlanul állt alatta. Teste már lúdbőrös volt, mégis roppantul élvezte. Amikor végzett, megmosta a fogát, a törölközőt maga köré csavarta és átballagott a konyhába.
Éhes egyáltalán nem volt, viszont a narancslé gyógyszerként hatott. Két pohárral is ivott. Aztán hirtelen egy ostoba érzés tört rá. Kedve lett volna rágyújtani. Noha már több mint tíz éve nem dohányzott, most valahogy mégis ellenállhatatlan vágyat érzett egy szál cigaretta után. De ez az érzés amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan szerte is foszlott.
Átment a nagyobbik szobába. Tekintete már messziről a füzetlapon heverő tollra fonódott. Így távolról semmilyen változást nem érzékelt. Amikor közelebb ért akkor sem… illetve mintha… igen. Határozottan emlékezett rá, hogy a tollat előző este a füzet közepén lévő lapillesztésre tette függőlegesen. A toll viszont most vízszintesen hevert a papíron. – Ne kezdd megint a képzelődéseidet! – ripakodott saját magára, majd lehajolt a TV távirányítóért. Félúton azonban megtorpant. Úgy egyenesedett ki, mint akit egy jól irányzott jobb horog ért. Visszapördült az asztalhoz és rámeredt a füzetre. Nem akarta elhinni amit lát. A döbbenet és az izgalom vegyes párosa majdnem kinyomta gyomrából a két pohárnyi narancslevet. Úgy bámulta a papírlapot, mintha valamilyen, eddig ismeretlen rovarfaj ütött volna rajta tanyát. Betűket látott. És nem csak a nevét háromszor egymás alatt, és néhány „S” betűt, Hanem az utolsó „S”után, amit már a toll írt le „magától”, további betűket. Pontosan ötöt, elválasztás nélkül. Egy „Z”-t, egy „I”-t, egy „A”-t, egy „E”-t és végül egy „D”-t. Összeolvasta őket : SZIAED. Semmi értelme – futott át az agyán, mintha ezzel próbálta volna nyugtatni magát, bár úgy tűnt, kevés eséllyel. Leroskadt a fotelba, de szemét egy pillanatra sem vette le a papírról.  Hosszú másodpercekig bámulta a betűket, mire végre megvilágosodott előtte az üzenet. Csak külön kellett választani a szót a megfelelő helyen. – Szia Ed – mondta ki olyasformán, mintha saját magát üdvözölné. Félve nyúlt a toll felé. Ujja hegyével már majdnem megérintette, de aztán visszakapta a kezét, mintha attól tartana, hogy az megrázza. Azért néhány pillanat múlva ismét nekigyűrkőzött. Hüvelyk-és mutatóujjával épp csak összecsíptette és lassan,    óvatosan felemelte. Nem rázott, nem harapott, nem csinált semmit. Megforgatta szemei előtt. A két aranycsík megvillant. Aztán kezét ráhelyezte a füzetre, a tollat pedig ugyanolyan lazán belefektette a két ujja közti gödörbe, mint előző este. Hegyét odaigazította a „D” betű után, és lélegzetvisszafojtva várt. A tollhegy megmozdult. Ed a rémült csodálkozástól felhördült. A betűk lassan rajzolóni kezdtek:

UGYEMEGIJEDTÉLBOCSÁSSMEGNEMÁLLTSZÁ

A hegy megállt. Úgy tűnt, mintha pihenne. Ed szaporán kapkodta a levegőt. A mozdulatlan tollat támasztó keze remegni kezdett. Az asztallap egy idegszálat nyomhatott a csuklójában. De még mielőtt változtathatott volna keze állásán, a toll hegye ismét megmoccant. Onnan folytatta, ahol abbamaradt:

NDÉKOMBANIJESZTGETNITÉGEDELSEMAKAROM

A lap széléhez értek. Ed felkapta a tollat és egy gyors mozdulattal a következő sor elejére illesztette a hegyet. A lendület egy kicsivel nagyobbra sikeredett a kelleténél, így a toll kipattant a két ujj közti gödörből. Utána kapott, de rögtön rájött, hogy felesleges kapkodnia. A toll mindenféle támaszték nélkül folytatta tovább az írást:

HINNIHOGYRÁMTALÁLTÁLUGYANNEMHALLAKÉSNEMISLÁTLAK

Ismét lapszélhez érkezett. Ed óvatosabb volt, mint az imént. Ráhelyezte a harmadik sor elejére a hegyet, és elengedte az íróeszközt:

DEAZÉRINTÉSEDRŐLTAPINTÁSODRÓLRÖGTÖNTUDTAMHOGY

Újabb sor:

CSAKTELEHETSZ

  A toll itt megállt. Egy picit meginogott, majd merev „testtel” felborult a papíron. Ed felkapta és az utolsó betű után illesztette. Nem mozdult. Megrázta, majd újra próbálta. Semmi. Visszafektette a papírra és hátradőlt a fotelban. Egy hatalmas sóhajtás szakadt ki belőle. Megrázta a fejét, majd visszahajolt a füzet fölé, hogy rendet tegyen a betűhalmazban. Először szavakká, majd mondatokká választotta szét. Hangosan olvasta fel:
 - „Szia Ed. Ugye megijedtél? Bocsáss meg. Nem állt szándékomban ijesztgetni téged. El sem akarom hinni, hogy rámtaláltál. Ugyan nem hallak és nem is látlak, de az érintésedről, tapintásodról rögtön tudtam, hogy csak te lehetsz.”
Ed lesápadt. Próbálta megmagyarázni magának, hogy ez csak egy gonosz álom, amiből hamarosan felébred és egy hideg zuhany után jót röhög majd az egészen, bár ezt igazából ő sem hitte el. Érezte, tudta, hogy ez a valóság, hogy ez ennél valósabb már nem is lehetne, és azt is tudta, ha most nem cselekszik valamit, biztosan a diliházban fogja végezni. Csak meredt az üzenetre, értette minden szavát és mégsem értett belőle semmit. Ki írta? A toll. Na, persze – gondolta, de ki vezérelte? Honnan tudja ez az…izé, ez a toll, hogy Ednek hívják? Méghogy érintés meg tapintás. Mi a franc történik velem és mi mozgatja egyáltalán?
És akkor Ednek zseniális ötlete támadt. Szétszedi és megnézi. Hát persze. Hogy is nem jutott ez idáig az eszébe? Rögtön kiderül minden turpisság – gondolta.
A két aranycsík rejtette az alsó és felső rész összeillesztését. Óvatosan elforgatta ellentétes irányba a két részt. A menet könnyen engedett és egy pillanattal később az apró rugóerő szét is pattintotta őket. Maga felé fordította a felső részt, aminek a tetején lesüppedt a kapcsológomb. Csak egy sötétlő lyukat látott, semmi többet. Belefújt. Gyenge süvítő hangot hallatott. Letette és szemügyre vette az alsó részt, amelyből antennaként meredt ki a betét. Óvatosan kihúzta belőle. Keskeny végéről rugó pottyant a füzetre. Ed az alsó részbe is belekukkantott. Egy apró fénylő pöttyöt látott a túloldalon; a tollhegy kijáratát. Ebbe is belefújt. A levegő szabadon siklott át a hengeres testen. -Hát ez nem sok – sóhajtott csalódottan, majd lassan ráérősen összeszerelte a tollat. Gondolatai a „hogyan tovább” témát járták körül kellő aprólékossággal. Érezte, hogy valakinek muszáj elmondania, mert ha magában tartja, hamarosan beleőrül. Végigpörgette magában ismerősei névsorát, és csak most tűnt fel neki, hogy mennyire kevés van belőlük. Ebből a kevésből hárman maradtak fenn a rostán: az anyja, Bill Dugan és Dr. Alazard. Aztán rövid töprengés után az első kettőt törölte. Az anyja világ életében két lábbal állt a földön. Még akkor sem fogadná el, ha az orra előtt „szerepelne” a toll. Bill – akivel még a Vegyi Műveknél ismerkedett meg – az elmúlt héten New Yorkba utazott és még ő maga sem tudta megmondani mikor jön vissza. Tehát maradt Dr. Alazard. Felállt a fotelból és épp indulni akart a telefonhoz, amikor a törölköző leomlott a derekáról és a lábfejére hullott. Ott állt anyaszült meztelenül. Sosem volt szégyenlős, de most egy enyhe szégyenpír futott végig rajta. Mintha a toll miatt kényelmetlenkedett volna. De aztán eszébe jutott, hogy az üzenetben az áll: „nem hallak és nem is látlak.” Felvette a törölközőt a földről, hanyagul a vállára dobta és odalépett a telefonhoz. A doki számát fejből tudta, hiszen az elmúlt két év alatt volt alkalma épp elégszer hívni. Beütötte a számokat és várt. A harmadik csengetésre felvették. Egy kellemes női hang szólt bele:
- Halló, Dr. Alazard rendelője. – Ed felismerte az asszisztensnő hangját.
- Jó napot illetve jó reggelt, Miss Crosby. Ed Hopkins vagyok és a dokival szeretnék beszélni.
- Jó napot Mr. Hopkins. Rég volt már reggel – válaszolta némi derűvel a nő. – Azonnal adom a doktor urat.
Leyla Crosby az asztalra tette a kagylót. Ed érzékelte a koppanást a vonal túlsó végén és biztosra vette, hogy a doki egy jó ideig úgysem fog előkerülni. Kissé meggörnyedt, hogy kilásson a konyhába. A falióra negyedtizenegyet mutatott. – Ez hihetetlen – motyogta. – Ennyit elpöcsöltem volna…
- Halló, tessék? Itt Dr. Alazard.
Ed megrémült. Vajon mennyit hallhatott a doki az előbbi mondatából?
- Jó napot, uram. Ed Hopkins vagyok
 - Üdvözlöm, Ed. Hallgatom.
 Ed feszengett. Már bánta, hogy felhívta Alazardot, hiszen fogalma sem volt, miként kezdjen hozzá. Aztán vett egy nagy levegőt: - Doktor úr, beszélni szeretnék magával. – Hangja komolynak hathatott, mert a doki hangja is vagy fél oktávot mélyült.
- Csak nem történt valami baj tegnap óta, Ed?
- Á, nem…illetve de…, vagyis nem tudom – hebegte, és rémesen ostobának érezte magát. Főleg, ha a doki még azt is látná, hogy pucéran társalog vele, a legjobb ajánlólevél volna bármelyik zártosztályra.
  - Nézze, Ed , rám itt betegek várnak…
- Tudna szakítani rám egy kis időt?
- Nagyon sürgős?                                                                                             
- Igen…azt hiszem az.
  - Ha ide tud érni tizenegyre, akkor tíz percet tudok áldozni magára. Így megfelel, Ed?
  - Tökéletesen, doktor úr. És köszönöm.
  - Akkor várom. Viszlát.
  -Viszlát – mondta Ed is, de azt már csak a búgó hangnak. Letette a kagylót és kifújta magát. Sarkofordult és elindult a fürdőszobába, hogy valamilyen emberszabásút hozzon ki magából.

 

Dr. Alazard keskeny arcú, vékony férfi volt. Vonásai következtetni engedtek a korára, (úgy negyvenöt felé járhatott), amiket egyetlenegy, az élet nehézségeit tükröző ránc sem keresztezett. Olyan angol arisztokrata típus volt, akiről könnyen feltételezi az ember, hogy egy áruház polcán képes hosszú perceket válogatni még a toalett légfrissítők közt is finnyás higiéniai mércéje miatt. Vékony fémkeretes szemüvege mögött apró, egyenes vágású szemek csillogtak, amelyekkel most épp a vele szemközt ülő Edet fürkészte. – Nos, Ed? Hallgatom – mondta, és kezeit összekulcsolta az álla alatt.
- Az az igazság, doktor úr, nem is tudom hogy kezdjem el. Tudja nem akarom, hogy… szeretném, ha nem nézne őrültnek. Bár, ha végighallgat, lehetséges, hogy annak fog tartani, de higgye el, nem vagyok az.
- Bökje már ki, Ed, miről van szó?
Ed egy műanyag szatyorból elővett egy füzetet, aminek már egy kicsit rojtos volt a széle, meg egy fekete golyóstollat, amit két aranycsík díszített a közepén. Letette őket maga elé az asztalra, majd felpillantott a doktorra. – Nem akarom a részletekkel untatni, úgyhogy rövid leszek.
A doki higgadtan bólintott.
- Tegnap megvettem ezt a tollat. Tudja hogy van ez. Néha költ az ember ilyesmire. Aztán otthon elővettem ezt a füzetet, hogy kipróbáljam. – Itt egy pillanatra megtorpant. Szerette volna úgy folytatni, hogy Alazard legalább még néhány percig ne nézze őt hülyének. Egy kicsit feszengett a széken, aztán folytatta: - Húztam néhány vonalat meg leírtam pár betűt, és azután a toll…hogy is mondjam…szóval először azt hittem, hogy képzelődöm vagy a szemem káprázik…de nem. A toll megelevenedett. Ez…itt. Érti, doktor úr? Egyszerűen életre kelt.
Alazardnak ráncok gyűrődtek a homlokára: - Beszélgetet magával? – kérdezte enyhe, tapintatos gúnnyal.
- Nem – nevetett fel kínosan Ed. – Nem beszélt. Írt. Betűket…szavakat, mondatokat. Itt van benne a füzetben. Megnézi?
A doki bólintott. Összekulcsolt kezei még mindig az állát támasztották. Ed fellapozta a füzetet, megfordította és odatolta Alazard elé. A férfi rápillantott a betűhalmazra, aztán vissza Edre. – Csak egyszer csinálta ezt?
- Nem, nem. Tegnap este kezdte, és azóta folyamatosan. Még az éjszaka is, amikor aludtam.
- És most mi van vele. Akkor most miért nem ír?
- A folyamatos alatt szakaszost értek. Ír, aztán abbahagyja, aztán megint ír.
- Hadd kérdezzek valamit, Ed.
- Igen?
   -Tegnap óta az érzékelésében nem keletkeztek sötét foltok?
   - Ezt hogy érti?
   - Emlékszik minden percre?
  Tudtam! – Csattant fel magában Ed. Tudtam, hogy hülyére fog venni. Nyald ki!
   - Hát persze, hogy emlékszem. – válaszába megpróbált higgadtságot erőltetni.
   - Tegnap este nézett tévét?
  Ed nem igazán értette a kérdés miértjét, de azért válaszolt: - Igen, néztem.
   - Remek. Ment a kettes csatornán egy régi Robert Redford film. Nem látta véletlenül?
Ed elmosolyodott: - Ördöge van, doktor úr. Pont azt néztem.
  - Akkor ugye el tudja mondani pár mondatban, hogy miről szólt?
Ednek nehezékek akadtak a szája sarkaiba. A mosoly eltűnt az arcáról. - Hát, csak úgy felületesen néztem. Tudja el voltam foglalva… - Itt abbahagyta a mondatot. Érezte, hogy vége van. Lépre csalták, mint egy éjszakai tolvajt.
   - Nos? –kérdezte Dr. Alazard. Tágra nyílt szemeiben győzelmi fény csillant.
   - Doktor úr, higgye el…
   - Figyeljen rám, Ed. Az én dolgom nem a hiszékenység, hanem a gyógyítás, érti?
   - Tehát bolondnak néz.
   - Nem nézem bolondnak. Egy dolgot viszont meg kell értenie. Maga gyógykezelés alatt áll, az idegrendszere még néha instabil. Ezzel jobb ha számol. Nagyon sok olyan betegem volt már, akik gyógyultnak hitték magukat, aztán otthon a legképtelenebb dolgokat művelték. Az egyik például szentül meg volt győződve arról, hogy a spagetti ki akar mászni a tányérjából, ezért beletömte a cipőjébe, mondván ha menni akar, hát hadd menjen. Nehéz dolgok ezek, Ed. És főleg beszélni nehéz róluk. Én megértem magát, de ön is értsen meg engem. Nem könnyű az asztalnak ezen az oldalán ülni. És most ha megbocsát…
   Ed felsóhajtott. Befejezettnek érezte a társalgást. Elrakta a tollat, majd visszahúzta Alazard elől a füzetet és azt is elpakolta. – Mindenesetre köszönöm, hogy meghallgatott, doktor úr.
   Alazard széttárta karjait. Szája sarkában megkönnyebbült mosoly rezdült: - Ez a dolgom, Ed.

 

   Mérgesen vágódott be a Buickba. Mit mérgesen? Majd felrobbant a dühtől. Még csak arra sem maradt idő, hogy bebizonyíthassa igazát. Egyszerűen ki lett rúgva. Szíve szerint vissza ment volna, hogy mérgét rázúdítsa a dokira. Úgy érezte megint csúszott lefelé egy fokot azon a bizonyos létrán, amin eddig sem állt valami magasan. Rohadtul fájdalmas volt ez a felismerés.
    Az északi sugárúton haladt, ami ugyan pont ellenkező irányba ment, mint ahol lakott, de nem is nagyon vágyakozott haza. Útközben megállt egy gyorsbüfénél. Ivott egy kávét és vett egy hamburgert, aminek a félétől már jól lakott. A másik felét csak azért tömte magába, mert menet közben nem akart szemetelni. Agya folyamatosan zakatolt. Gondolatai egymást kergették, akár a fogócskázó gyerekek. Valamilyen megoldást akart találni, ami bizonyíthatná mások, de főleg saját maga előtt, hogy nem őrült. És ekkor hirtelen támadt egy ötlete. Egy szempillantás alatt cselekedett, hiszen úgy érezte egyenlete megoldást nyert. Rátaposott a fékre, majd nagy ívben visszakanyarodott. Egy furgon haladt el mellette dudálva, sofőrje az öklét rázta. Ed rálépett a gázpedálra, és villámgyorsan elhagyta a furgont.
    Negyed órávak később csikorgó gumikkal állt meg egy parkoló autó mögött. Kipattant a kocsiból. A hűvös szél hanyagul arcon csapta, a szitáló eső megszúrkálta fedetlen nyakát.
    Belépett az ajtón. A kis csengő vidáman dalolt. Steve Barrett úgy állt a pult mögött, mintha épp csak Edre várt volna.
   - Jó napot, Ed. – mondta. – Látom beváltotta az ígéretét.
   Ed furcsán nézett rá.
   - Már nem emlékszik? – csodálkozott az öreg. – Megígérte, hogy ma vásárol valami táplálóbbat.
   Ednek eszébe jutott az ígéret. - Ja persze, persze. Azok a bizonyos egészséges kalóriák. Nem, Steve. Most valami másért jöttem. Mondja, van még abból a fekete tollból, amit tegnap vettem?
   Steve Barrett felhúzta a szemöldökét. A kérdés úgy hatott, mintha azt kérdezték volna, hogy abból a tegnapi sonkából van-e még.
   - Van. Hát már hogyne volna.
   - Megnézné, hogy mennyi? – Sürgette őt Ed.
   Az öreg csodálkozva lehajolt a pult alá és elővett egy kisebb dobozt. – Ebben tartom őket – mondta, és kinyitotta a fedelét. – Na, nézzük csak – motyogta, majd egyenként a pultra rakta a fekete tollakat. Nyolc darab volt.
   - Elvinném mindet – szólalt meg Ed.
   Steve Barrettnek tágra nyíltak a szemei. – Mindet? Mit csinál ennyi tollal, Ed? – Megcsóválta a fejét. – De hiszen ezek még annyira sem táplálóak, mint amit tegnap vásárolt.
   Ed elengedte az öreg véleményét a füle mellett. – Az harminckét dollár, ugye?
   - Magának csak harminc – vigyorgott.
  Ed leszámolt három darab tízest, majd összenyalábolta a tollakat és gyors léptekkel megindult az ajtó felé. – Köszönöm, Steve! – kiáltott vissza – Viszlát.
Olyan lendülettel nyitotta és csukta az ajtót, hogy a kis csengő dupla annyi ideig táncolt, mint máskor.
   Steve Barett rákönyökölt a pultra és megint felesége szavaira kellett gondolnia, miszerint a Föld a világegyetem legnagyobb diliháza.


   Ed elővett a konyhaszekrényből egy tekercs piros színű szigetelőszalagot és besietett a nagyszobába. Belevágódott a fotelba, és lázas izgalommal készülődni kezdett a nagy mutatványhoz. A nyolc darab tollat lerakta az asztalra sorban, egymás mellé, majd a szatyorból előszedte a füzetet és a „csodatollat”. Óvatosan egy finom csavarással széttekerte a testet, majd az alsó részből kihúzta a betétet, de úgy, hogy közben a tenyerét alá tette, nehogy a vékony végéről lecsúszó rugó elpattanjon valahová. Amikor ezzel végzett, kézbe vette a szigetelőszalagot és megjelölte vele a betétet oly módon, hogy a közepe táján rátekert két menetet. Összecsavarta a tollat és lehelyezte a többi nyolc mellé. A jelölést tulajdonképpen kívülre is tehette volna, de úgy akarta, hogy a választás ne tudatos, hanem véletlenszerű legyen. Behúnyta a szemét és megkavarta a tollakat. Amikor újra kinyitotta, csak egy tollhalmazt látott maga előtt. Ebből még a legprofibb tollszakértő sem választotta volna ki az „eredetit”. Igen, így gondolta: eredeti. A többit egyelőre csak egyszerű hamisítványnak titulálta, mivel kísérlete végeredményében szinte abszolút biztos volt. Kinyitotta a füzetet és találomra kivett egy tollat a kupacból. Bekapcsolta. Hegyét odahelyezte az utolsó betű után és türelmesen, mozdulatlanul figyelt. Néhány percig bíbelődött vele, de mivel semmilyen mozgást nem észlelt, tollat cserélt. Hosszú, kimerítő kísérletezés volt, mivel az eredeti sem írt mindig, ha papírt érzékelt a hegye alatt. Csak úgy ötletszerűen, váratlanul – gondolta Ed. És, noha többször is kezébe akadhatott az eredeti, semminemű hajlandóságot nem mutatott az írásra.
   Ednek másfél óra múlva a vállai, három óra elteltével pedig a háta akart leszakadni. Szemei már vibráltak a papír fölött és néha már egy-egy ugráló karika is átúszott a látóterében. Már épp felállni készült, hogy megropogtassa derekát, amikor a kísérletezése végre eredményre jutott. A kezébe fektetett toll megmozdult és írni kezdett:

TUDODEBBENAVLÁGBANMÁSKÉPPMŰKÖDNEKAZÉRZÉKSZER

Új sor:

VEKMINTATEVILÁGODBAN

A toll megállt. Ed percekig várt, hogy folytatódjon, de a toll nem mozdult tovább. Már rutinosan szavakká választotta szét az összetolódott betűket. Felolvasta: - „Tudod ebben a világban másképp működnek az érzékszervek, mint a te világodban”.
    Ed, noha erre várt már órák óta, ideges lett. Gyomra összerándult, tarkója bizsergett. Mélyet sóhajtott, majd óvatosan szétcsavarta a tollat. - Győzelem! – mordult fel reszelős hangon. A szigetelőszalag ott piroslott a betéten.
   Tehát az már biztos, hogy ebből a tollból csak egy van – vélte – és az az övé. De miért érezte úgy a boltban, hogy ezt a tollat mindenféleképpen meg kell vennie?  Végigfutott a teljes üzeneten. A harmadik mondatnál elakadt: „ El sem akarom hinni, hogy rámtaláltál”. Semmit sem értett belőle, de valahogy örült is neki. Úgy érezte, hogy ennél többet nem is muszáj értenie. Nem jó az, ha az ember mindent ért.
   Azért felemelte a tollat mégegyszer, kíváncsiságból, hátha folytatja. Meddő próbálkozás volt. A tollhegy nem mozdult. Aztán úgy döntött, ha írni akar, azt magától is megteszi, hiszen a múlt éjszaka sem segített neki. Annyit viszont már biztosan tudott, hogy segítséggel sokkal hamarabb „életre” lehet hívni.
   A nyolc újonnan vásárolt tollat belesöpörte a szatyorba, azt pedig betette az asztal alá. A füzetet egy tiszta lapra hajtotta, mondván, ha esetleg a tollnak írni támadna kedve, nehogy az előzőekre írja rá. Aztán eszébe jutott, hogy a toll nem érzékeli a sorvégeket. Kész szerencse, hogy előző éjszaka csak egy rövid mondatra futotta az „erejéből” – gondolta. Úgyhogy kitépett néhány üres lapot a füzetből és szépen egymás mellé illesztette őket az asztal teljes hosszában. A csodapennát lefektette az első lapra: - Tiéd a pálya, öregfiú – motyogta.
    Érdekes érzései támadtak. Például az, hogy már egyáltalán nem fél a tolltól, sőt, kimondottan élvezi ezt a mókát. Amióta eldöntötte, hogy nem érdekli a miértje, mintha egyszeriben a kérdőjellel együtt a félelem is elpárolgott volna.
    Felállt. Megropogtatta izületeit és kikémlelt a konyhai faliórára. Pontosan hat óra volt. Gyomra ideges vészjeleket adott. A sonkás pizzát néhány falattal befalta, majd leöblítette a maradék narancslével. Szinte újjászületett. Bekapcsolta a tévét. A mozicsatornára váltott, ahol épp egy film kezdődött. Úgy döntött végignézi. Noha nem Redford film volt, de valami hülye bűntudat-féle tekergett benne.
    Majdnem kilenckor lett vége. Már a film közepe felé szemeire ólmos nehezékek akadtak, de mindig erőt vett magán, hogy azokat nyitva tartsa. Persze fél szemmel a tollat is figyelte. Hiába. A toll helyette is aludt.
   Úgy döntött, hogy csak másnap reggel fürdik. Elviselhetetlen fáradtság ült a nyakába, amit örült, ha az ágyik el tud majd cipelni. Kikapcsolta a tévét, ahol már egy újabb film kezdő képsorai peregtek, ránézett a mozdulatlan tollra, aztán lekattintotta a villanyt és átbotorkált a hálószobába. Ruháit egy halomba leszórta a földre, és egy szál alsóban elborult az ágyon. Egy pillanattal később már aludt is.
    Hajnali fél kettőkor, amikor épp azt álmodta, hogy valamilyen középkori csatamezőn rohan néhány állig páncélozott, kivont szabjájú katona elől, a másik szoba asztalán a toll megmozdult, lassan felegyenesedett és a hegye írni kezdett…


Határozottan frissen ébredt. Szemei nyolc óra három perckor kipattantak, és az első gondolata az volt, hogy ma igazán jó napja lesz. Raymond Perryre gondolt és az esti osztálytalálkozóra. Belebújt papucsába és fütyürészve célba vette a fürdőszobát. De azért előtte nem tudott nem rápillantani a nagyszobai asztalra. A fütyürészés hirtelen abbamaradt. A toll „dolgozott” az éjjel. Ő az első lapon hagyta, most pedig a harmadik lap közepén feküdt. Odasietett az asztalhoz és a papírok fölé hajolt. A betűk közt már villámgyorsan eligazodott, úgyhogy másodpercek alatt értelmet kapott az „üzenet”. Jókedve abban a pillanatban elpárolgott; egyszerre öntötte el a forróság és a hideg veríték. Muszáj volt lerogynia a fotelba. Aztán elolvasta mégegyszer és mégegyszer, mintha nem akarna hinni saját szemének. De akárhányszor is próbálkozott az üzenet semmit sem változott. Hiába akarta más betűcsoportokra osztani, úgy minden esetben csak értelmetlen kavalkád alakult ki belőle. Egyféle megfejtés létezett, az pedig a következőképp hangzott: „És még nagyon sok minden másképp működik. Tetszene neked. Hidd el, nagyon tetszene. Ha te is akarod nemsokára találkozhatunk.”
   Eddig még csak rendben is lett volna (legalábbis az elmúlt két nap eseményeit figyelembe véve). Amitől viszont úgy érezte, hogy valóban most fog megőrülni, az az utolsó két szó volt: „Csókollak, Jennifer.”
   Egy világ fordult át vele. Szédült, az ájulás környékezte. Első ösztönös mozdulata az asztalon álló keretezett fénykép megérintése volt. Maga elé emelte és hosszasan bámulta. – Ez nem lehet! – zihálta. – Mondd, hogy ezt már tényleg csak képzelem!
   De Jennifer nem válaszolt ( persze, miért is válaszolt volna). Csak mosolygott Edre, mint ahogyan már hosszú-hosszú hónapok óta.  - A szentségit! – kiáltotta a fényképnek. – Ne tedd ezt velem! Nagyon szépen kérlek, hogy ne tedd…ne csináld… A mondatot félúton megrekesztették feltóduló könnyei. Hangos zokogás tört ki belőle. A képet a melléhez szorította és úgy ringatta, mint egy álmos csecsemőt. Lehúnyt szemhéjai alól könnyek gördültek elő, végigperegtek az arcán, és a melléhez szorított képre csöppentek.
   Borzalmas, számára eddig ismeretlen érzések fojtogatták Edet. Agya helyén csak egy száraz sivatagot érzett, ahonnan mindenféle dögevő ragadozók vicsorogtak felé. Hosszú percek teltek el így, mire elméje végre tisztulni kezdett. Kinyitotta szemeit és újból a képre meredt, majd kezébe vette a tollat is. Mindkettőhöz szólt: - Szeretlek, Jennifer. Nagyon szeretlek. De ennél…többet nem tudok tenni. Szeretném, ha meg…értenél. Ki tudja hány világ…választ el minket, és én azt hiszem…rám még itt van szükség. – Zokogása csendesedett. Megcsókolta a fényképet, aztán a tollat, majd mindkettőt visszatette az asztalra.
   Riadtan nézett körül. Mintha valamilyen rossz rémálomból ébredt volna, és most fogalma se lenne, hogy hol is van. Megpróbálza összeszedni magát. Érezte a lakás fojtogatja, tehát innen most mennie kell. Úgy érezte, a szoba minden szegletéből szellemek figyelik, amik csak a kedvező pillanatra várnak, hogy elméjének maradék értelmes részét is apró cafatokra szaggassák.
   Döntött. Eltűnik a lakásból és eltünteti a tollat is. Igen – gondolta – így lesz a legjobb. Aztán ha a toll már „biztos” helyen van, akkor majd visszajön. A lényeg, hogy innen minél távolabb vigye „Jennifert”. Azt is tudta, ha ezt nem teszi meg az őrület előbb vagy utóbb megöli őt. Az üzenet utolsó gondolata jutott eszébe: „Ha te is akarod, nemsokára találkozhatunk”. – Nem! – üvöltött fel. És ismét Raymondra gondolt és az osztálytalálkozóra. Elindul most! Igen, most! Legfeljebb órák hosszat ücsörögni fog a kocsiban az iskola előtt, de az most teljesen lényegtelen. Útközben majd valahol egy egyszerűen elhagyja a tollat. Valahol jó messze innen.
   Amíg magára kapott egy inget és egy nadrágot, végiggondolta az útvonalat, amin majd menni fog. Végig a hatos főúton, egészen a második leágazásig, ott balra az Edison sugárútra, majd a végénél ismét balra. Onnan már csak pár perc és ott is van.
   Elkészült. „Jennifert” betűzte inge felső zsebébe, belebújt cipőjébe, felkapta a bőrkabátját és egy perccel később már szaladt is lefelé a lépcsőn.


   Az eső újból rázendített. Ednek az ablaktörlőt magas fokozatra kellett kapcsolnia. Húsz perc alatt kiért a belvárosból. Egy V alakú elágazáshoz érkezett. Az útpálya fölött táblák adtak útbaigazítást. Ed átsorolt a belső sávba. Ez vezetett a hatos útra. Áthajtott egy felüljárón, aminek a végén egy nagy tábla függeszkedett, „ÜDVÖZÖLJÜK A HATOS ÚTON” felirattal.
    Ed egyenletes, ötven mérföldes tempóval haladt. A Buick motorja biztonságosan duruzsolt. Néha hatalmas kamionok előzték meg, amik vízfüggönyt csaptak fel az ablakra és a szélvédőre. Ilyenkor még egy fokozatot kapcsolt az ablaktörlőn.
   Öt mérföldnyit haladt. Kamion már legalább három perce nem húzott el mellette, és ahogy a tükörből vizsgálta nem is számíthatott újabb támadásra. Elérkezettnek látta az időt. Jobb helyszín nem is lehetne egy toll elhagyására, mint a forgalmas hatos út. Résnyire megnyitotta az ablakot, majd a tollért nyúlt, aminek épp csak a bekapcsoló gombja kandikált ki az inge felső zsebéből. Az események innentől kezdve nem várt fordulatot vettek. A Buick hirtelen gyorsulni kezdett. Ed lába rátapadt a gázpedálra és egyszerűen képtelen volt lassítani. A sebességmérő óra ötvenről hatvanra, majd még följebb kúszott. Elhagyta a hetvenet és végül nyolcvan mérföldnél megállapodott. Lábában gyengült a nyomás, de nem annyira, hogy nyolcvan alá essen a sebesség. Ed a rémülettől felüvöltött. Nyolcvan mérföldes sebességgel csak egy bolond hajt ilyen időben! – szólalt meg egy hang a fejében, ami kísértetiesen hasonlított Dr Alazard mélytónusú hangjához. Ed arcán vegyesen keveredett a résnyire nyitott ablakon becsapó eső és a veríték. Jobb lábfeje egyszerűen irányíthatatlanná vált. Őrült módon nyomta a pedált és közben az a kétségbeesett gondolata támadt, hogy minden bizonnyal lebénult a jobb lába. Öklével hatalmasat csapott bénultnak hitt lábára. Kellemetlen fájdalom hasított bele.
   Ed, egy lebénult láb nem érez fájdalmat. – Ez a hang az agyában már Jenniferé volt. Csilingelő, tiszta hangon szólt, és erről Ednek a Barrett- féle ajtócsengő jutott az eszébe.
    A Buick megriszálta a farát. Ed méltóságvesztve felsikított. Tehetetlenül markolta a kormányt. Felső testével annyira előre dőlt, amennyire a biztonsági őve csak engedte. Az utat szegélyező tölgyfákat épp csak érzékelte a szeme sarkából. Egy pillanatra a benzinmutatóra lesett. Remélte, hogy rosszul emlékszik és az valahol a piros tartomány legalján hever. Nem volt szerencséje. Jól emlékezett. A mutató stabilan állt valahol középen. A kocsi fara ismét megrázkódott, de már jóval vészterhesebben, mint az előbb. Talán csak egy hajszál választotta el attól, hogy meg ne csússzon. Edről patakokban csurgott a vízes veríték. Jobb lába semmit sem javult. Szaporán kapkodta a levegőt és úgy szorította a kormányt, hogy belefehéredtek az ujjai. A sebességmutató rendületlenül a nyolcvanas vonalon reszketett.
 Talán nem is lett volna semmi baj, ha idejében észreveszi azt az úthibát. Talán nem. De azt ebben az esőben képtelenség volt észrevenni. Az autó bal hátsó kereke zöttyent bele a lyukba. Ed ösztönösen reagált, amikor félrerántotta a kormányt. Száraz időben jó manőver lett volna, de esőben, nyolcvan mérföldes sebességnél végzetes hiba. A Buick megcsúszott és Ed már hiába rángatta a kormányt, az autó eszelős tempóban hajtott a padka felé. A kocsi eleje, miután elhagyta az aszfaltot, megpattant és Ed egy pillanatra csak a szürke eget látta. Aztán az autó orra visszacsapódott a sáros talajra és Ed már semmi mást nem látott, csak egy hatalmas törzsű tölgyfát, ami egyre szélesedve rohant felé. Talán furcsa, de Ed felismerte a fát. Ez a fa ölte meg két évvel ezelőtt Jennifert. Utolsó gondolata már csak egyetlen mondatra futotta: „Ha te is akarod, nemsokára találkozhatunk.”
- Nem akarooooom!!! Neeeeeeeeeeeeeem!!!!! – sikította szinte már nem is emberi hangon és végső kétségbeesésében amennyire az erejéből futotta, balra rántotta a kormányt. A Buick orra csak súrolta a tölgyfa kérgét, de a hátulja megfarolt és az oldalával hatalmas robaj közepette, elemi erővel nekivágódott a fa törzsének.
Egy perccel később egy kamion húzott el a berobbant szélvédőjű, mozdulatlan romautó mellett. Féklámpája felvillant és körülbelül hetven méterrel odébb megállt. Egy középkorú, nagydarab férfi ugrott ki belőle. Néhány pillanatig csak nézett az összetört roncs irányába, aztán futni kezdett felé.


HAT HÉTTEL KÉSŐBB


Ed Hopkins három napig volt eszméletlen. Súlyos agyrázkódás, borda-és lábszártörés valamint zúzódások szerepeltek a felvételi kórlapján. Csúnya baleset volt, és az orvosok szerint kész csoda, hogy életben maradt. Állítólag a biztonsági őv mentette meg.
Talán igen.
A betegváróban ücsörgött és az írógép kopácsolását hallgatta, amin épp a zárójelentése készült. Amíg a kórteremből átsétált ide, azon tűnődött, hogy mitől lett nagyobb az utcai ruhája, amit így hat hét után ismét felvehetett. Aztán rájött, hogy a ruhamérettel semmi baj, ő fogyott hat-hét kilót. A Steve Barrett-féle egészséges kalóriák jutottak az eszébe, amitől mosolyognia kellett.
Személyes holmijait egy kisebb műanyag szatyorba csomagolta, amit most az ölében szorongatott. Ezeket akkor kapta vissza, miután magához tért. A betegfelvételiről egy Dr. Stanley nevű fiatal doki vitte át neki. Zavarban volt, és utólagos elnézését kérve közölte Eddel, hogy két dolgot önkényesen kidobott, mivel azok hasznavehetetlenné törtek: egy fésűt és egy tollat.
Ed ezen a reggelen, amikor belebújt az ingébe, észrevette, hogy a felső zsebén egy jókora megszáradt tintafolt éktelenkedik, de különösebben nem zavarta. Tudta, hogy a bőrkabátja úgyis eltakarja majd. Mint ahogy azt is tudta, hogy a tollat a biztonsági őv roppantotta darabokra. Furcsa – gondolta. Egy életet megmentett, egy másikat viszont kioltott.
- Mr. Hopkins?
  - Igen? – Pillantott fel gondolataiból.
  Az ügyeletes nővér kitekerte a papírt a gépből és letette az asztalra.
  - Kész a zárójelentése. Jöjjön, írja alá.
  Ed felállt és odacsoszogott az asztalhoz. A nővér mosolytalan arccal egy tollat nyújtott felé. – Ott a lap alján.
   Ed gerincén végigfutott a hideg. – Nem adna inkább egy…egy ceruzát?
   A nővérnek ráncba szaladt a homloka. – Ceruzát?
   Ed bólintott. – Igen. Tudja, tollal nem szívesen írom le a nevem.
   A nővér értetlenül megrázta a fejét: - Mi a franc? És megtudhatnám az okát?
   - Hát… - szólalt meg halkan Ed, és tekintete az ablakon túli behavazott udvarra siklott – az egy nagyon furcsa történet.



Utoljára változtatva 08-27-2009 @ 06:30 am


Hozzászólás írása
Hozzászólás írása
További
További
Irodalmár profil
Irodalmár profil
Üzenet küldés
Üzenet küldés

Posted Comments

Hozzászóló: agnes
(Ideje: 08-27-2009 @ 12:01 pm)

Comment: Eszméletlenül jó. Nagyon tetszett. Jól írsz, és éebilincslően. Gratulálok! szeretettel


Hozzászóló: Suti
(Ideje: 08-27-2009 @ 05:54 pm)

Comment: Szia Ágnes! Köszönöm szépen...:)


Hozzászóló: szavathna
(Ideje: 08-28-2009 @ 08:23 am)

Comment: Jó ötlet. Érdekfeszítően megírt mű. Örülök, hogy olvastam, nagyon tetszett. Üdv.Anna


Hozzászóló: Suti
(Ideje: 08-28-2009 @ 04:12 pm)

Comment: Szia Anna! Köszönöm szépen. Üdv.: Süti


Hozzászóló: Anne20
(Ideje: 08-28-2009 @ 09:50 pm)

Comment: Szia, Süti:))))) Örülök, hogy itt is olvashatlak. Puszi: Anne


Hozzászóló: Welentze
(Ideje: 08-29-2009 @ 07:23 pm)

Comment: Suti! Te valamit nagyon tudsz: ÍRNI. Gratulálok: Krisztina


Hozzászóló: Suti
(Ideje: 08-29-2009 @ 07:35 pm)

Comment: Sziasztok! És itt is szeretném megköszönni mindenkinek a hozzászólást. Ahogy írtam: energia cseppek....Üdv.: Süti


Irodalom ©

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.42 Seconds