valamikor költő voltam
képzelj lánglelkűt, lobogó hajút
kinek a fazékból semmi se jut
ki a szent igazságért száll síkra
míg rá nem jön: a kaviár is csak halikra
feletetik a disznókkal
szeme lezárva, többé meg nem szólal

valamikor költő voltam
titokban tépelődő
magány-malomban őrlődő
ki lelkének finom rezdüléseit
teszi rímes sorokba, de se itt
se ott nem talál meghallgatásra
szíve megszakad, míg saját sírját ássa

valamikor költő voltam
mindent kigúnyoltam és félrelöktem
istennel, hazával pöröltem
azt mondtam, tőletek nem félek
és előbukkant egy lecsupaszított lélek
a bűzös mocsokból kiemelkedett
egy ember, kinek legnagyobb bűne, hogy szeret

valamikor költő voltam
a szent kehely őre
s mikor a nap felhágott delelőre
fennhangon beszéltem a hegyről
az örökkévalóról, az egyről
s a tanítás istenektől áldva
szállt mesterről a tanítványra

valamikor költő voltam