Húsz perccel később, fél egykor egy cleverlandi rádióadó elsőként számolt be az eseményről, miszerint a Cleverlandtól Dél-Keletre fekvő Pittsburgban helyi idő szerint nulla óra huszonkét perckor az ottani Villamosipari Szolgáltató Tröszt vezérlőtermében mindkét áramfejlesztő egység egyidejűleg zárlatossá vált, és emiatt Pittsburg feltehetőleg a reggeli órákig áramszolgáltatás nélkül marad.
***
Louis nagyon mélyen aludt, de ennek ellenére álmodott.
Bírósági tárgyalóteremben volt, mint elsőszámú vádlott. A bíró fémkeretes szemüvege mögül nézett le rá szúrós, hideg tekintettel, majd mennydörgő hangon megszólalt:
Louis Greenfield, elismeri-e bűnösségét?
Louis nagyot nyelt. Torka szárazon kattant.
- Bíró úr, én csak ...
- Igennel vagy nemmel feleljen, Mr. Greenfield! - dörögte a hang.
- ... Igen, elismerem.
- És azt is elismeri, hogy a kísérleteket kizárólag egyedül végezte, egy titkos laboratóriumban?
- Nem. Rajtam kívül még három alkalmazott is dolgozott ott.
- Meg tudja nevezni ezt az ... hmm, állítólagos három személyt, Mr. Greenfield?
- A nevüket nem tudom; fedőnevet használtak, és ezen a fedőnéven szólították egymást is.
A bíró lapos pillantást vetett az ügyészre, majd alig észrevehetően összebólintottak. A bíró folytatta:
- Mr. Greenfield. Maga azt állítja, hogy a NATO egy különleges katonai csoportja kereste fel önt azzal a szándékkal, hogy a Gigant elnevezésű pusztító rovarfajt kitenyéssze.
- Igen, bíró úr, ez így igaz.
- Nem gondolja, Mr. Greenfield, hogy egy kicsit túlságosan is messzire merészkedett? Rögtön a NATO-t akarja belekeverni ebbe az ügybe?
- Higgye el, bíró úr ...
A bíró a szavába vágott.
-Tanuként kérem kihallgatásra Mr. Adam Stewartot.
Az ajtó kinyílt. Magas, őszes hajú, az ötvenes éveit taposó férfi lépett be rajta.
Louis torka összeszorult. A felismerés elemi erővel vágódott ki belőle:
- Ő az!! Ő volt az!! Ő a megbízóm!!
A terem felmorajlott.
- Csendet! - kiáltotta el magát a bíró, és hogy a hangjának még nagyobb nyomatékot adjon, a kalapácsával egy erőteljeset koppintott az asztalán.
A morajlás tovább erősödött.
Újabb kiáltás, majd újabb koppintás.
Louis az álomtenger fenekéről szélsebesen elindult a felszín felé.
Újabb koppintás.
Már látta a felszínen táncoló napsugarakat.
KOPPANÁS.
Szeme felpattant, és úgy zihált, minha valóban a tenger fenekéről úszott volna a felszínre egy szusszal. Teste verejtékben úszott, szíve hevesen kalapált a torkában.
KOPPANÁS.
Szeme automatikusan a szekrényen álló digitális órára tévedt.
A francba! Hol az óra? - futott át agyán kérdőn a gondolat.
Megdörzsölte szemeit.
KOPPANÁSOK.
Az órát még így sem látta.
- Mi a franc van? - motyogta halkan, majd felült, belebújt a papucsába, és odasétált az óra vélhető helyére. Az óra a helyén állt. Vakon.
- Mi az isten van? - emelte fel kissé ingerülten a hangját, majd az ujjaival kitapogatta az óra vezetékét, és végigsimított rajta egészen a falig. A villásdugó a konnektorban volt.
KOPPANÁS.
Louis, most először figyelt fel a furcsa koppanó hangra, és elméje egy szemvillanás alatt kitisztult.
- Jesszusom! - kiáltotta el magát, és a szobai villanykapcsolóhoz ugrott. Mit ugrott. Szökellt.
Tenyerével hatalmasat csapott a kapcsolóra. Semmi változás.
A szoba ugyanolyan kisérteties félhomályban bóbiskolt továbbra is.
Hevesen le-fel kezdte kattintgatni a kapcsolót, várva, hogy így talán életet lehel abba az átkozott égőbe. Aztán egyszercsak hirtelen megdermedt, mert a szobaajtón egy egész koppanássorozatot hallott.
Hilda az álmosságtól megrészegülten felült az ágyban, és megdörzsölte a szemeit.
- Mi a fenét csinálsz, Louis? - kérdezte álmatagon.
A férfi csak meredten állt egy ideig, majd rekedten, remegő hangon felordított:
- Áramszünet!!!
- Mi van? - kérdezett vissza az asszony.
- Áramszünet!!! Nem érted, Hilda?!! ÁRAMSZÜNET!!! - üvöltötte, szinte már tajtékozva.
- És akkor mi van? - értetlenkedett tovább az asszony, bár a tudatalattija ekkor már két lépéssel előbbre járt.
- A Gigantok ... - krákogta Louis, de a mondatát egy újabb koppanássorozat szakította félbe. Az eddigi leghosszabb sorozat.
Hilda tudata behozta a két lépésnyi hátrányt.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy ...
- De igen, AZT!!! Az áram megszünt, a jég kiolvadt, és ŐK pedig életre keltek!!
Hilda a szája elé kapta a kezét, és hisztérikusan felsikított.
- Ne sikíts már!! - üvöltött rá Louis.
Hilda elsírta magát.
- ... És ... mennyi ... mennyien van ... vannak?
- Percről-percre többen! Az este elmondtam, hogy hogyan szaporodnak! VAGY NEM?!! - üvöltötte Louis, magas sípoló hangon.
- Jézus Istenem, Louis! Most ... most mit csinálunk?!
- Csak nyugalom, Hilda, csak nyugalom - folytotta vissza a hangját a férfi, ám a visszafojtott hangból az ideges izgalmat tisztábban lehetett hallani, mint a szavakat. - Gondoljuk végig józanul.
Hilda a tenyerébe temette az arcát.
Az ajtón a koppanások szinte már folyamatosan hallhatóak voltak. Louis leült az ágy szélére, és a két vállánál fogva megrázta Hildát.
- Ki kell jutnunk a házból! - kiabálta bele az asszony könny-és verejtékcseppes arcába.
- Minek hoztad ide azokat a kurva dögöket?! - fakadt ki Hilda újból, és öklével Louis arcába vágott.
A férfi egy pillanatra így ültében is megtántorodott a várlatlan ütéstől, de ez csak olaj volt neki a tűzre. Két hatalmas pofonnal válaszolt Hilda dühkitörésére. Az asszonynak az első pillanatban tágra nyíltak a szemei, a következő pillanatban pedig átvetette magát az ágy túloldalára, majd onnan felpattanva a szoba ellenkező sarkába futott. Selyemhálóinge úgy tapadt verejtékező testére, minha egy vödör metálfestékkel öntötték volna le az imént.
- És hogyan akarsz kijutni, te szerencsétlen?! - vacogta a sarokban. - A kijárati ajtó a konyhából nyílik, de a te francos dögeid a konyhát már biztosan nyakig ellepték!!
Louis fújtatva, mint egy matracpumpa, az ablakra pillantott.
- Látod te eszelős kurva? - mutatott az ablak irányába reszkető ujjal. - Ha nem lenne fönt az a kibaszott rácsod az ablak előtt ...
- Próbáljuk meg!! - sikította közbe Hilda, és azon lendülettel már az ablaknál is termett.
Kitárta az ablak két szárnyát, de olyan erővel, hogy az egyik szárnyából kiszakadt az üveg, és a padlón hatalmas csörömpöléssel apró szilánkokká zúzodott.
A koppanások időközben annyira megsűrűsödtek, mintha marékszámra szórt volna valaki kavicsokat az ajtóra kívülről.
- Gyere már Louis!! Segíts!!
Louis feleszmélt. Felpattant az ágyról, és odaugrott a kitárt ablakhoz. Hirtelen felüvöltött. Meztelen talpába százszámra fúródtak bele az apró üvegszilánkok.
Négy kézzel feszültek neki a rácsnak, és tolták kifelé olyan erővel, hogy még az arcuk is beletorzult. A rács meg sem moccant. Hogyan is moccant volna, hiszen amikor felrakatták, a legjobb iparossal végeztették el a munkát. Louis fülében még most is frissen csengett a férfi utolsó mondata, miután befejezte a munkát: "Na, Mr. Greenfield. Megnyugtathatja a feleségét, hogy ezeket a rácsokat legfeljebb csak egy dózerral lehet kiszakítani a helyükből."
Azért ők tovább próbálkoztak a lehetetlennel; összes izmuk megfeszítésével próbálták a rácsot kilökni a helyéről. A rács ugyan továbbra sem mozdult, ellenben az izzadságtól síkos talpuk hátrafelé kezdett csúszni a padlón, ami azt eredményezte, hogy újabb szilánkok fúródtak Louis talpába, és mostmár Hildáéba is. Hilda az éles fájdalomtól hangosan felsikított.
- Ez így nem megy!! - kiabálta Louis. - Csak a konyha felé maradt esélyünk!
- Én ugyan nem megyek arra! - tiltakozott Hilda. - Inkább itt megvárom a halálomat, de elébe ugyan nem megyek!
Louis döntött.
Felkapta az ágyról a hatalmas fehér lepedőt, és múmia-szerűen körbetekerte magát. Csak a jobb keze fejét hagyta szabadon, és a szemeit.
- Mit csinálsz?! - kiáltott rá Hilda.
- Átrohanok a konyhán, ideállok az ablak alá az öreg Mustánggal, és a vontatókötéllel lerántom a rácsot. - Hangja egyszeriben nyugodttá vált, hiszen a győzelem érzete nyugtatóként hatott.
Szilánkokkal teli talpain kinlódva odalépdelt az ajtóhoz; Hilda a nyomában.
- Figyelj, Hilda! Megpróbálom a lehető legkisebbre nyitni az ajtót, és megpróbálok a lehető leggyorsabban kisurranni a résen. Bármilyen kép is tárul eléd, azonnal csapd vissza az ajtót, mert egyetlen másodperc késedelem az életedbe kerülhet.
Hilda idegesen bólintott.
Louis megfogta a kilincset. Keze úgy reszketett rajta, mint egy elgyengült vénemberé. A kopogás már egy folyamatos pergőtűzzé nőtte ki magát.
Hirtelen nyitotta meg az ajtót. A feltárulkozó 30 centin villámgyorsan kipréselte magát, és még mielőtt Hilda visszahúzhatta volna az ajtót, Louis már vissza is csapta. Ellenben ez a villanásnyi idő is elég volt Hildának ahhoz, hogy szeme lefényképezze a résen át látottakat, majd néhány másodperccel később feldolgozza.
A konyha egy része, legalábbis amennyit a résen át látott, valósággal hullámzott a tengernyi rovartól, és feltételezte, hogy a konyha többi részében is ugyanez a helyzet..
Kifulladtan vánszorgott vissza az ablakhoz. A konyhai kijáratot ugyan nem látta, hiszen az a szobai ablakkal derékszöget zárt be, de a fülét, amennyire csak tudta kidugta a rácson, és fülelt, hogy mikor nyílik az ajtó. Rossz sejtelme pillanatok alatt pánikká duzzadt tudatában. Jól tudta, hogy a szobaajtótól a kijárati ajtóig normális esetben három-négy másodperc alatt el lehet jutni. Louis viszont már több mint egy perce, hogy kipréselte magát az ajtórésen. Felmerült benne egy pillanatra az a lehetőség is, hogy amíg ő az ablakhoz támolygott, azalatt Louis kiért a konyhából, csak ő nem hallotta. De ha így történt, akkor a kocsi zúgását, vagy a garázsajtó jellegzetes nyöszörgését már hallania kellett volna, hiszen a garázsajtó sincs messzebb öt-hat másodpercnél. Fülelt.
A csönd egyre feltünőbbé vált számára. A CSÖND!! Hiszen nem kopog az ajtó!!! Zsibbadttá dermedt. Összes idegpályája harcba szállt tudata ellen. Erőt vett magán. Visszabicegett az ajtóhoz, és rátapasztotta a fülét. Kínos csend volt a válasz az ajón túlról. Óvatosan lenyomta a kilincset, és csak akkora rést nyitott az ajtón, hogy a bal szemével épphogy ki tudjon lesni.
A látványtól és a látvány okozta rémülettől bevizelt.
Louis talán félútig juthatott el. Hanyatt feküdt a konyha kövezetén, karjai és lábai szétvetve, és mint akit az áram ráz, egész testében reszketett. A rovarok dolgoztak rajta. Itt-ott előtüremkedett már hófehér csontja, de még a legtöbb helyen felszaggatott, véres húscafatok fedték. Szemei helyén két mély üreg tátongott, és az üregen keresztül okkersárga váladék szivárgott. Hasa alján a hús, mint a felnyitott konzervesdoboz teteje, úgy pödrődott fel, így a belek szabad utat kapván félig-meddig már ráfolytak a konyhakőre.
Hilda visszarántotta az ajtót.
Néma zokogás remegtette meg ajkait. Homlokával nekitámaszkodott az ajtónak, behunyta szemeit, és olyan heves sírásba kezdett, hogy egész teste beleremegett.
- Mit ... mit ... tet ... tettél? - zokogta keservesen. A jobb füle mellől jövő kaparászásra jóval később figyelt föl, mint ahogy az elkezdődött.
Ismét sikerült egy rövid pillanat alatt kijózanodnia. Tudata újra helyre billent, minek következtében az új zajt is képes volt analizálni.
- Megláttátok hogy bent vagyok, mi?! Én is kellenék, MI?! Ki akarjátok bontani az ajtót?!! Egy nagy szart!! BELŐLEM NEM ESZTEK, TI UNDORÍTÓ DÖ-DÖGÖK!! - Hangja már-már kristályosan üveges volt.
Elhátrált az ajtótól. És akkor a pánik félelem szült számára egy ötletet.
Talpélen odaaraszolt az ágyhoz, és a két nagypárnáról lefejtette a huzatot. Amennyire szorosan csak bírta, bebugyolálta velük mindkét lábfejét, majd ismét talpra állt. Az így rögtönzött lábbelije közel sem nyerte el kényelmi szempontból a tetszését, de úgy gondolta, tervéhez ez elengedhetetlen kellék lesz.
A kaparászás az ajtó különböző pontjairól volt már hallható egyidőben.
Odalépdelt az ágy ablak felöli oldalához, leült a földre az ágynak háttal, lábait megvetette az ablak alatti falrészen, hátát nekifeszítette az ágy oldalának, és minden erejét segítségül hívva, megfeszítette a testét.
Az ágy könnyebben csúszott odébb vagy fél métert, mint azt gondolta volna.
Feltápászkodott.
Elbicegett a szoba átlós sarkába, ahol egy háromajtós ruhásszekrény állt. Remegő kézzel csapta ki az ajtajait, és a benne csüngő ruhákat, két kacatokkal teli bőröndöt, és egyéb más használaton kívüli lomot kihajigálta a szekrény mellé. Visszacsapdosta az ajtókat, majd megfogta a szekrény egyik lábát, és húzni kezdte, de csak addig, amíg mögé nem fért. Bicegve megkerülte a szekrénymonstrumot, majd a hátát nekivetve tolni kezdte az ablak irányába. Lábai igen sűrűn megcsúsztak, de a szekrény legalább haladt, és most csak az számított, semmi más.
Az irányzék remekül sikerült.
Elsőre sikerült betolnia az ágy és az ablak közé, méghozzá úgy, hogy az ablak rácsa, és a szekrény hátlapja között mindössze körülbelül hatvan centi hely maradt.
Aztán megkerülte az ágyat, és azt koppanásig rátolta a szekrény ajtós részére.
Tekintete az ajtóra siklott.
A kaparászás már az egész ajtó felületét elborította, de át még egyik sem jutott. Ez mindenféleképp jó jel volt Hilda számára.
Már csak az ablakkal szemközti fal, és az ágy szabadon maradt oldala közé kellett valamilyen megoldást találnia.
Lesöpörte a digitális órát a kisszekrényről, oldalára billentette, és betolta az ágy és a fal közé. A fal és a kisszekrény lába között három centinyi rés maradt. Újból két lábra állt, és visszasántikált az ablakhoz. Bepréselte magát a nagyszekrény és a rács közé.
Két, rongyba tekert talpát a rácsnak, hátát pedig a szekrénynek feszítette.
Megmozdult.
Először azt hitte, hogy a rács, de rá kellett döbbennie, hogy csak az a hiányzó három centi szűnt meg a túloldalon.
Ismét nekifeszült.
Lábai remegtek az erölködéstől.
A rács halkan roppant egyet. Hilda felsikoltott örömében.
Újra próbálkozott.
Roppanás most nem érkezett, ellenben a lábai teljesen elgyengültek. Megpihent, s közben mélyeket lélegzett, erőt gyűjtvén a következő bevetéshez.
A feje fölül alászálló rovar azonban rögtön észhez térítette. Hirtelen rémületében jobb kezének az élével felé csapott, de szinte vaktában.
Talált.
A Gigant a párkányon tompán koppant. Annyi bizonyos, hogy valamelyik fontosabb szervét találhatta el, mert az csak körbe-körbe pörgött a hátán, mint egy döglődő légy. Hilda egy pillantást vetett a rovar fejére. Nem volt rajta piros folt.
Részint megkönnyebbült, részint újabb pánik fogta el. Két lábát a magasba emelte és teljes erőből talpaival a rácsba rúgott.
Újabb roppanás.
Hilda a hang hallatán eszelős módjára kezdte csépelni a rácsot. Talpában a szilánkok okozta fájdalmat már nem is érezte.
Visszahúzta a térdét, majd rugott.
Aztán újból vissza, és újból rugott.
Tenyérnyi vakolatdarab pottyant a párkányra.
Hilda felsikoltott az örömtől. Ez az eredmény újult erőt adott lábainak.
Még egy rugás.
És még egy.
És még egy.
Hilda összeszorította a fogait a fájdalomtól.
Újból rugott.
A rács először csak a felső szélénél megbillent.
Hilda maga sem hitte el amit lát. Felemelte a lábait amennyire csak bírta, és a maradék erejével ismét lecsapott.
A rács, megadva magát a túlerőnek, kifordult a falból.
Hilda a megmaradt maréknyi erejét összeszedve, megkapaszkodott az ablakkeretbe, felhúzta magát, majd egy lendülettel kivetette magát az ablak alatti gyepre.
Tudatára a fű friss illata nyugatóként hatott.
A fal mentén felkapaszkodott és megindult a garázs felé.
Már pirkadt. A felkelő nap izzó narancssárga fénnyel festette meg a látóhatár szélét. De mi ez a hang? - kérdezte gondolatban Hilda. Mint valami transzformátorház ...
Tekintetét hirtelen Nyugat felé emelte. Kézfejét a szemei fölé tartotta, úgy kémlelt bele a távolba.
A nyugati látóhatár teljes hosszában az ég beborult.
De nem.
Ahogy közeledett a végeláthatatlan felhő, annál inkább feltünő volt, hogy ez a felhő sok millió apró kis pontból áll össze. A laboratórium irányából érkeztek.
|
