Búcsút remeg fáradt napfény,
Elmereng a sápadt holdfény,
Csend-ösvényen baktatok,
Én magam is csend vagyok.

Hervadás jön, nyár-halál,
Könnyes szívem meg-megáll,
És csak hull a falevél,
Fáj a szél, ha bút zenél.

Esőt sír egy lomha felhő:
Mesét mosó égi teknő,
Langyos esők: bús tavak,
Fut velem egy kis patak.

Int egy szirom búcsúzón,
Vágy remeg a búcsúszón,
Nagy hitek és nagy hibák,
Szállnak, mint a vadlibák.

Ősz borul a régi tájra,
Színkavalkád: izzó kályha,
Kémény tetejére nézek:
Elhagyatott gólyafészek...

Ez az élet: falevél,
Pörög, táncol, földet ér,
Ez a szívem: őszi táj,
Tűz-színű és néha fáj.

Tovább, tovább ballagok,
Őszi zenét hallgatok,
Borús bércen bőg egy bika:
Vörös-sárga ősz-muzsika.

Tovább, tovább hallgatok,
őszi csöndet vallatok:
Mivé lesz a falevél?
Miért szép, ha nem is él?

Miért száll el minden gólya?
Mivé lesz az élet sója?
Miért hull le minden szirom?
(Ezt a verset kinek írom?)

Miért buggyan csend a dalba?
Miért fáj a táj is halva?
Miért futunk, miért égünk?
Őszi táj, mondd, miért élünk...?