Oly szép tavasz jön lelkem hajnalán.
Ontja illatát, ahogy rózsa bimbaja
nyílik a kiskert ékköves homokján,
Szent magányból őt leszakasztja
a szerelem.

Nem kell néki föld, sem a bokra.
Fény legyen, mely sírva ontja
a könnyeket minden éji szóra,
s hol a szél  egy hang után szalad,
nincs kegyelem.

Harmatos érzelem, öntözd meg életem.
A bámuló világ hadd legyen irigy.
Hol az ég a földet érinti végtelen
Kéklő keringőt járva a zöld szelíd
pázsitgyepen.

Vetkezik a lét, leveti sötét sugarát.
Általam táplál majd hosszú éveket,
s évek után a vénség átkos rabságát,
mikor a keserű helyett én hinthetek
Szép emlékeket.