A Szüret (próza a "Szüret" című vers alapján)

Úgy gondoltam, hogy a kenyér ünnepe után megint ránk köszönt a hirtelen ősz, hiszen évek óta így történt. Már előre nekikeseredtem. A nyár elmúlása mindig a kedvemet szegi. De nem így lett. Huszonegyedikén is forróság sanyargatta a tanyát. A száraz fű csak úgy ropogott a papucsom alatt. Egykedvűen tébláboltam az udvaron. Meglocsoltam a növényeket. Hál' istennek az újonnan ültetett rózsatöveim úgy néz ki megmaradnak. Nyolcból csak egynek nem maradt esélye a túlélésre. Nem rossz arány. Végiggondoltam, hogy mit csináltam meg idén. S azt is, hogy mit nem. A terasz kész. Kipipálva. A telepítések jól sikerültek. A halott fákat kivágtam. Már csak fel kéne darabolni őket télire. Van még időm rá. Kicsit alábbhagy a nagy meleg, megcsinálom. A szőlő körül egyre több darázs kerengett. Ebből tudtam, hogy már egészen biztosan beérett. Nem nagyon értek hozzá, de ha már a darázsnak ízlik, akkor nekünk is elég édes lesz. Nincs sok szőlőnk. Hagyom még egy kicsit a tőkén. Majd amikor kell, leszedem gyorsan. Addig is hadd egyenek a fullánkosok. Azért kóstolónak lecsípek egy pár szemet. Nagyon édes. Néhány szem már bebarnult és megindult a mazsolásodás. Nagy a terület. A földünk. Zömében nem művelem, inkább csak dísz. A ház körül van minden, ami kulturnövény. Körte fák, sokan. A tuják, a virágok, a meggyfa – ami idén egy szem meggyet sem termett- és a rózsáink. De valamiért, -talán azért, mert különösebb gondozás nélkül is- a bőkezű szilvafánk a kedvencem. Roskadoznak az ágak a terméstől. Már a virágzatok mennyiségén is lehetett látni, hogy az idei szilvalekvárhoz nem kell a piacról pótolni a hiányt. A szőlőnk megirigyelhette volna ezt a fürtösödést. Tengernyi kék bogyó lepte el a fát. Szinte minden szem egészségesnek tűnt. Le kéne szedni-gondoltam. Le, mert el kezd hullani. Kár lenne érte. Rágyújtottam és úgy gondoltam végig, hogy neki álljak-e most vagy sem. Olyan szívesen szedtem azelőtt a szilvát. Most valahogy nem volt kedvem hozzá. Semmihez sincs kedvem. Harminc fok van. Még a körmöm is izzad. Leültem a terasz közepén elhagyatottan álló kerti székre. Az asztal lapja kicsit megszürkült. Ritkán használjuk. Azelőtt nem egyszer ott ettünk. Az asszony főzött, a gyerekek terítettek, én meg kihurcoltam mindent, nehogy megbotoljanak és elessenek valamelyik forró edénnyel. Nagy idők voltak. A fiam örökké a napernyővel babrált. A lányom mindig valamilyen megválaszolhatatlan kérdést tett fel, többnyire az anyjának. Mi az asszonnyal nagyokat beszélgettünk. A gyerekek úgy hallgatták, mintha mesét olvasnánk nekik. Néha belekérdeztek a beszélgetésbe és a kapott válasszal vagy beérték, vagy újabb kérdést generált bennük. Olyankor nem voltak titkok, sugdosások és kínos hallgatások. Mindenki a szerepe szerint ült az asztalnál. Az asszony folyamatosan ügyelt a gyerekekre, rám, a tányérokra, s közben teljes figyelemmel folytatott külön-külön zajló párbeszédeket. Mindig is csodáltam ezt a képességét. Na ja, pedagógus, alsóban tanít. Neki nem kunszt. A srácok meg folyamatosan kérdeztek és kérdeztek, fecserésztek és hallgatóztak. Nekem nem volt sok dolgom. Apu, aki mindent tud. Ezzel riogattam őket, amikor még kisebbek voltak és valamilyen csibészséget csináltak. „-Mond meg az igazat! Tudod, hogy apu mindenről mindig tud!” És ők vallottak. Apu a nagy ember, aki mindig mond valami okosat. Akinek azért nagy a pocakja, mert megevett egy bálnát, egy focilabdát és még két gyereket is bekapott. Apu erős, mert mindent fel tud emelni, ezért hozza ki ő a forró, nehéz edényeket. Így zajlottak a dolgok akkoriban. Aztán később is kiültünk enni, ha jött valamilyen vendég. Elő a bográccsal. A tűzrakó mellett – amit azóta belepett a gaz- száraz, felkuglizott fa és a kis balta mindig ott volt. A fiam nyárról- nyárra férfiasabb lett. Jó ideje ő csapkodta négy felé a bogrács alá valót. Nem kellett féltenem, hogy valamelyik ujját lecsapja. Ügyesen, szakavatott mozdulatokkal végezte a dolgot. A bográcsot is mindig ő sikálta el. Tökéletesre. A lány üvöltette a zenét, hogy az udvaron is lehessen hallani. Később kihurcolt minden zeneeszközt hangfalastul. No, akkor aztán igazán jól lehetett hallani, mert a szobai hangerőből semmit sem vett vissza. A medencéből ki-beugráltak a gyerekek haverjai. Néha azt hittem, hogy a Csepeli strandon vagyok. Nem egy sörös doboz is kiürült. Kit érdekelt? A rekkenő hőségben csak az árnyékot és a hideg italt kerestük. Gondolom, ha bent laktunk volna a városban a zaj miatt már valamelyik szomszéd biztosan ránk küldte volna a rendőröket. De itt, minden szomszédtól másfél kilométerre mindez nem számított. A nyarak ilyenek voltak. Zajosak, forrók és könnyedek. Talán ezért is hagytuk ott a fővárost és költöztünk be az erdőbe. Nekem minden hazaérés olyan volt, mintha nyaralásba érkeztem volna. Nem zavart, hogy annyit és annyiszor kellett füvet nyírnom. Vártam, hogy beérjenek a gyümölcsök és félérett koruktól kezdve mindig kóstolgattam őket. Volt amit úgy faltunk föl, ahogy leszedtük a fáról, de amiből sok volt, abból vagy befőtt vagy lekvár lett. Az idei szilva sorsa is ez lesz. Rengeteg termett. Némelyik ág egészen a földig hajlott a súly alatt. S azok a téli szilva és sárgabarack lekvárok? Gyerekoromban is nagyon szerettem. A csöppnyi házunkban volt egy csöppnyi spejz. Ott sorakoztak a lekvárok. S amelyik nem fért már be a kamrába, az az öreg kétajtós szekrény tetején kötött ki. Ha megakartuk enni, akkor a nővérem buzdítására a homorúra feszült celofánt kiböktük az ujjunkkal. Olyankor nagyot pukkant s ez állandóan leleplezett Nagyanyám nagyon értett a befőzéshez. Mindig segíteni kellett neki. Emlékszem rá, hogy mennyire utáltam azt rengeteg sárgabarackot kimagozni. Helyette mentem volna inkább a többiekkel csavarogni. Közben azért szerettem is ott legyeskedni, mert öreganyám rendre tudott valamilyen réges-régi történetet. S közben egy-egy barackot is elcsentem. Olyankor mindig rám szólt. „-Mit csinálsz te gyerek? Nem marad a lekvárba való!” Én meg csak vigyorogtam, mint a tejbe tök és folytattam tovább a lopkodást. Tudta ő is, de kétszer sosem szólt rám. Ezt meg én tudtam. A magokat mindig kiszárítottuk. A feltörése is az én dolgom volt. Hát..., abból aztán már tényleg nem sok maradt amire megpucoltam.

Ezek az emlékek bujkálnak bennem. Ám, ezeket is képesek elnyomni a frissebbek. Mert látom a szilvafánkat. A szakadásig terhelt ágakat. Elmerengtem vagy elbambultam. Nem is tudom mi lehetne jobb kifejezés arra, hogy mozdulatlanul ültem és le sem vettem a tekintetem a fáról. Nyitott szemmel, de mintha behunytam volna, úgy láttam a régi szilvaszedéseket. A két gyerek, az egyik jobbról, a másik balról rángat és azt skandálják: „-Szedjük le a szilvát! Szedjük le a szilvát!” Vigyorgok rájuk. „-szedjétek le ti!” Gonosz mondat, mert csak az alsó ágakat érik el, ahol alig-alig van termés. Nézek rájuk fentről és gúnyolódom. Nem szép dolog, de mulatságos. Letépek egy pár szemet. „- A magra vigyázni!” Szó nélkül ketté roppantják a gyümölcsöt és kivéve a magot hamar eltüntetik a bogyót. A házban a nejem is megkérdezi, hogy mikor szedjük le. „-Most!” -mondom. Hátramegyek a műhellyé alakított istálló épülethez. Három vödröt magammal viszek. A kis piócáim egy pillanatra sem szakadnak le rólam. Kettényitom a négyes létrát. Egyik az egyik oldalán áll, a másik a másikon. Tépdesik a fát. Többször rájuk kell szólnom, hogy az ágakat ne tördeljék le. Magam a földön állva szedem. Még így is magasabb vagyok náluk. Hamar megtelnek a vödrök. „-Elég!” -adom ki a rendelkezést. Felesleges lenne többet leszedni, mert egyszerre úgy sem fogy el annyi. Ezt is bőven elég kimagozni. Két napig szedtük és magoztuk a szilvát. Mindenki kavargatta a nagy rotyogó lilás kulimászt. Sűrű volt, akár a pakura. Aztán kész lett. Üveg, szalicil, celofán, hajgumi és dunsztolás. Úgy néztek ki a kész üvegek, mintha esetlen babák lennének fodros fejkendővel. Amikor lekerültek a pincei polcokra, ott gyönyörködtünk bennük. Évekig együtt szedtük a szilvát.

Szép csendben koptak az együttlétek. A srácok leérettségiztek és nagykorúak lettek. Egyre több saját maguk szervezett programjuk volt. Semmiben sem gátoltuk őket. Morálisan jól fejlett, egészséges ösztönökkel bíró felnőttekké értek. Nem zártuk be a tanyára egyiket sem. Sem szülői parancsokkal, sem érzelmi zsarolással. Menni akartak, mert élni akartak. McDonalds'-et, mozit, továbbtanulást, munkát és társat akartak. Na, ezek itt nincsenek. A nyarak elcsendesedtek körülöttünk. A házban is csak lötyögünk. A két árván maradt szoba ajtaja becsukva. Néha benézek. Nem változott semmi. A hifi nem üvölt. Az itthon maradt ruhák nincsenek összecsumbékolva a fotelba dobva. Nem nyaggatnak semmivel, amire éppen nincs időm. Nem kell osztozkodni a fürdőszobán és nem hallom a hirtelen kipattant marakodásaikat vagy az anyjukkal való szemtelenkedésüket.

Észre sem vettem, hogy a cigim kialudt. Jobb is. Enélkül is keserű a szám íze. Na, gyerünk a vödörért. Szótlanul szedtem a szilvát. Olyan csendben, hogy néha a mellembe markolt. Minden más egyéb is csendben van. Lenézek, hátha ott a nyújtózkodó kéz, a vigyorgó arc. De csak magam vagyok és a szilvák. Szorgalmasan és egykedvűen szüretelek, mintha arra számítanék, hogy ha hamar végzek, akkor nem kell az emlékeimet felidézgetnem. A fél fát megszabadítottam a terhétől. Azok az ágak, mintha csak nyújtóznának, visszaigazodtak a tavaszi testtartásukba.

Este a tv előtt magozunk az asszonnyal. Olyan gyorsan csinálta, hogy azt hittem valami verseny van, de akár az volt, akár nem, én alaposan lemaradtam. Jó volt. Beszélgettünk. Elég régóta nem volt rá időnk. Neki is dolga van mindig és nekem is. Kicsit panaszosan elmondom neki a gondolataimat. Leint. „-Ez a szilva mindig összeköt minket. A szilvát nem csak szedni kell. Azt meg is kell enni. Mit gondolsz a lányod mit rak a karácsonyi süteményébe, amit majd dicsekedve hoz magával? És a fiad? Mindig elhurcol magával jó néhány üveggel. A fene sem tudja mit kezd vele. Vagizik a csajoknál vagy az anyós jelöltnek dicsekszik, de az is lehet hogy megeszi.” Aztán máris meséli, mi történt aznap vele a z iskolában. Én meg hallgatom és csendben válaszolgatok. Azért a saját gondolataimat nem tudom kiűzni a fejemből.

Már el is felejtettem a szilvákat. Réges-rég más dolgaim után futottam. Este kiderült, hogy hétvégén hazajönnek a gyerekek. Konstatáltam a dolgot. Örültem neki, persze, hogy örültem, de a bakfisugrálós korszakomból már kinőttem. Az asszony még vissza is kérdezett. „-Mi az, nem is örülsz neki?” Majd közbejön nekik valami-gondoltam-, de az is lehet, hogy ki is mondtam. Szombaton kora délután megjöttek. Ott matattam a fa körül. Odajöttek köszönni. A fiúval kezet ráztam, a lányt megöleltem és egy kicsit megropogtattam. A gyerek a fát nézi. „- Leszedted a szilvát? Hmm..., akkor már tényleg vége a nyárnak. - mondja. „-Le”- válaszoltam és ahogy ránéztem, láttam, hogy elmereng. Vajon mi jár a fejében? Vajon ugyanazok az emlékek sejlenek fel benne is, ami bennem. Vajon csak a nyár múlásán meditál magában. Nem kockáztattam meg a kérdést. „-Miért nem szóltál? Szívesen eljöttem volna segíteni.” -majd sarkon fordult és elindult a ház belseje felé.