Én és a vasárnapi ebéd, 1962.

        Kicsi gyermekként nagyanyám minden szombaton elvitt a Tolbuchin körúti /a mai Vámház utcai/ Nagyvásárcsarnokba. Háromszor is megkerengtetett engem ott, mire megvette a zöldségeket, gyümölcsöket. Kint, a csarnok oldalában árulták a TSZ-ek és a parasztemberek az élő csirkéket. Mindig a csirkevásárlást hagyta nagyanyám legutoljára.
       Az eladó a két lábánál összekötve átadta a csirkét a nagyanyámnak, azután a 2-es villamoson vittük haza. Szerencsétlen állat fejjel lefelé lógott egészen hazáig. Az út elején gyakran kiterjesztette szárnyait, és rikácsolt, a szemem sem tudtam levenni a méltatlankodásából fakadó vergődéséről. Minden egyes szabadulási kísérleténél  a szívemig hatolt a félelem, s ez így volt egészen hazáig. Otthon nagyanyám kikötötte a gáztűzhelyünk lábához, mert mindig csak másnap, vasárnap vágta le kora reggel, a vasárnapi ebédhez.
        Ebből adódóan  majd egy napig kerülgettem jó nagy ívben a lábánál madzagra kötött csirkét. A csirke félig kitekeredve fordította felém a fejét és kíváncsian pislogva szemlélt engem. Egyedül voltunk, mert nagyanyám még lement a kisközértbe azokért a dolgokért, amit a vásárcsarnokba nem kapott meg. Míg nagyanyám odavolt, a csirke minden irányban akart menekülni, de a spárga hossza megakadályozta benne. Ez egy találékony csirke volt, kikövetkeztette, hogyan is szabadulhat meg. A lábán nagyanyám masnira kötötte a spárgát, és a csirke addig addig rángatta a csőrével a masnit, míg nem engedett és teljesen ki nem szabadult a kötésből. Na, több sem kellett neki, kiterjesztett szárnnyal, üvöltő kotkodácsolással elkezdett kergetni az asztal körül körbe-körbe, míg ő a széklábak között is támadva csipkedni akart. Nosza, nekem sem kellett több, befutottam a szobába, és az ágytakaróval borított dunyhák és vánkosok közé  bújtam el.
        Ott sírtam és remegtem alattuk. Mire a csirke abbahagyta a veszett kotkodácsolását, addigra nekem is elfogyott a levegőm, s már  nyugodtabb is lettem, ezért kikukucskáltam a dunyhák közül. És mit láttam? A szerencsétlen madár fent gubbasztott az ágytakarónkon, s fejével ferdén rámnézve méregetett, és újfent az iszonyatos kárálásba kezdett. Nekem sem kellett több, éktelenül elkezdtem ordítani a falon át a szomszédasszonynak:
- Németh néni, Németh néni, segítség....segítség!
Addig ordítoztam, míg a szomszédasszonyt hangját meg nem hallottam.
- Hol vagy Krisztikém!
- Itt, itt az ágyban.
       Németh néni rögtön átlátott a helyzeten. Fogta a csirkét, leemelte  az ágy tetejéről, kivitte a konyhába és jól megcsomózva a spárgát a lábán, visszakötözte gáztűzhelyhez. Én hüppögve előbújtam rejtekhelyemről, és még mindig szipogva Németh nénihez  bújtam, a megmentőmhöz.

Wentzelné Kovács Krisztina
/Welentze/

Gárdony, 2009. szeptember 12.