Vasutas Árvaház
1963. szeptember 1.
Édesanyám korán keltett, az ablakon kinéztem, éppen pirkadt. Szerettem volna még tovább aludni a jó meleg dunyha pelyhe alatt, de anyám idegesen rángatva öltöztetni kezdett, s egyre jobban sürgetett.
- Igyekezz! Ma utazni fogunk. – suttogta halkan, nehogy a szobában alvó nagymamámat és öccsét felébressze.
Kint a konyhában, a konyhabútorral elválasztott alkóvban, édesanyám húga férjével és három éves unokaöcsémmel aludtak.
- Hová utazunk? – kérdeztem csendesen.
- Kaposvárra. – válaszolta anyám, s én örültem, mint mindig, amikor magával vitt a vonaton, ugyanis jegykezelő volt a MÁV-nál. Szerettem vele menni „dolgozni”. A mozdony, a szerelvény, az utazás élmény volt számomra, főleg a balatoni vonalak, imádtam az ablakon kikönyökölve, arcomat a szélbe tartva a tovafutó tájat nézni. Hat éves voltam még, olvasni már tudtam; kedvenc szórakozásaim közé tartozott a vasútállomások helységnevének elolvasása. A Déli pályaudvartól Keszthelyig egymás után következő állomásokat betéve tudtam felsorolni.
Alig vártam, hogy a vonat Kápolnásnyéket elhagyja, mert utána a Velencei-tó kék vizét, apró nyaralóit, nádasait láthattam. Aztán Lepsényt is elhagyva örömmel vártam a jegenyefák között kibukkanó Balatont. Látványával soha nem tudtam betelni. A vonatból átnéztem a túlpartra is, Tihany és Badacsony hegységeit csodálva. Gyönyörű látvány volt tiszta és napsütéses időben.
Nagyon szerettem a vonatozást, de most az egyszer valami egészen más történt.
Éreztem anyám idegességét, kapkodott, a szokásosnál hangosabban neszezett, persze mindenki felébredt a családban.
Furcsálltam, ahogy puszilgatva, ölelgetve búcsúzkodnak tőlem, szokásaiktól eltérve, mintha a világ végére utaznék.
- Legyél jó kislány! – nyomott barackot fejemre a 23 éves nagybátyám.
- Fogadj szót! – puszilt meg nagyanyám, és egy zacskó kétforintos savanyú cukorkát nyomott a kezembe útravalóul.
- Remélem jól fogod magad érezni! – kapott ölébe és szorongatott meg anyám húga.
Annyira másnak tűnt minden, de anyám kézen fogott, s elindultunk a villamosmegálló felé. A Boráros térig a 31-es villamossal, majd a 2-sel a Kálvin térig, onnét a 49-essel a vasútállomásra érkeztünk. A kaposvári vonalon még sohasem utaztam, idegen tájak, falvak, mezők, erdők, városok tűntek tova.
Egy üres I. osztályú kupéban ketten ültünk anyámmal. Szótlan volt és ideges. Jött a kalauz, ismerték anyámmal egymást, vele beszélgetett, kollégák voltak. Rám terelődött a szó.
- Szép kislányod van – állapította meg a számomra idegen kalauz, aztán suttogva, pusmogva tovább beszéltek, – gondolom- rólam.
Én szokásomhoz híven, fejemet az ablakon kidugtam, hatalmas fehér masnis varkocsaimat ide-oda dobálta az ellenszél. Rengeteg nézni- és megfigyelnivalóm akadt. Jól szórakoztam.
- Készülődj! Lassan Kaposvárra érkezünk. – mondta anyám.
Vidáman felhúztam az ablakot, és vártam a kaposvári kirándulást.
*
Megérkeztünk, takaros utcák voltak. A házak előtt virágágyások, gyönyörű szép virágokkal, dimbes-dombos utcácskákkal, templommal, parkkal. Tiszta, rendes város. Anyám kézen fogva vezetett, köhécselt, mintha valami fontosat akarna mondani.
- Kislányom, Esztikém! Jól figyelj ide: Van itt Kaposváron egy nagyon szép épület, gyermekotthon, telis-tele gyermekekkel, akikkel majd játszani fogsz, ezentúl majd te is itt fogsz tanulni és 1.osztályba járni. – mondta könnyeit visszafojtva.
- De miért, Anyu? – nem értettem a helyzetet.
- Azért, mert apád elhagyott minket, anyagilag nem támogat, én dolgozom, nem tudom tovább a gondodat viselni. Itt aranyos tanítók és nevelők vannak, megbarátkozol velük, jól fogod érezni magadat.
S engem elfogott a sírás, a düh, a dac, és a kétségbeesés. Azt hittem, már nem szeret, biztosan valami rosszat tettem, s azért ad intézetbe. Csókolgatott, de én a fejemet elfordítottam és semmit, de semmit sem értettem; rettenetesen boldogtalan lettem. Anyám a kezemnél fogva vonszolt végig a Hámán Kató úton. Reggel nyolc óra körül járhatott az idő, s én szipogva húzattam magamat.
Hirtelen egy fekete kovácsoltvas kerítéshez értünk, melynek kertjében számtalan, szebbnél-szebb színű rózsa virított. A rózsakert mögött masszív, vaskos, tömör, szürke épület, fehér ablakokkal, borostyánnal felfuttatva. Egy emeletes épület volt, középső homlokzatára ez volt írva: Vasutas Árvaház.
Nagy, barna tölgyfakapu boltíves ajtaján hatalmas rézkilincs, középen kopogtató. Ez a bejárat vezetett az oromzat alatti központi aulába, melyből jobbra is, balra is, egy-egy épületszárny nyílt. Az aula magas volt, kövezete fehér-fekete mintás kockakő. A bejárattal szemben széles, kőoszlopos lépcső, mely a fordulóban kétfelé vált, vezetett fel az emeletre.
Beljebb léptünk, az intézet kihaltnak tetszett, de távolabbról, a folyosók felől, halk gyerekzsivaj szűrődött felénk. Fehérköpenyes, kövér, szemüveges néni fogadott bennünket. Kedvesen köszöntött, és gyors búcsúzásra szólította fel anyámat, s ő leguggolt hozzám, magához szorított, ölelt, ő szótlanul, én hangosan sírtam, dacosan és könnyes szemmel kitéptem magam a karjaiból.
*
A fehérköpenyes néni kézen fogott, és szaporán magyarázott: „Az épület jobb fele az alsó tagozatosoké, a bal a felsősöké, oda tilos átmenni. A földszinten vannak az osztálytermek, az emeleten a hálószobák és az öltözőszekrényeitek. Az emeleten napközben tilos tartózkodni. Hetente egyszer adunk, cserélünk tiszta ruhát, úgyhogy vigyázz, be ne piszkítsd !”
- Gyere! Megmutatom az udvart. Előre, a rózsakertbe tilos menni, itt, az épület mögötti játszótéren töltitek a szabadidőt.
Körülnéztem, a piros salakos, ovális alakú sportpályát két oldalán vadgesztenye sorral szegélyezett sétaút vette körbe. A baloldalon piros-sárga-kékre festett mérleghinták, libikókák sora látszott, s azontúl a piros hintasorok, közte egy-egy homokozó. Hátul a hatalmas kert végén, középen, egy vaskapun túl egy mezőre lehetett látni; tőle balra, kerítésen belül, a gondnoki házat és portáját.
Szemem könnyfátyolán keresztül ennyit észleltem az épületet körülvevő környezetből.
Magdi néni – időközben bemutatkozott –, az első osztályosok nevelőnője visszafordított, be az épületbe a hátsó kapun.
Az alsó tagozatos gyerekek folyosóján az osztályomba vezetett. Zsuzsa néni – mint később megtudtam – az osztályfőnököm a katedrán állva, előtte az asztalon ruháskosarak halmával, a ruhaosztást kezdte meg.
- Mindenki jó figyeljen ide, mert csak egyszer mondom el. Itt minden gyereknek jele van. Az első osztályosoké az „A” betű, a másodikosoké a „B”, a harmadikosoké a „C” betű és így tovább. A betűrendbe szedett osztálynévsor alapján az „A” betű mellé egy számot is kaptok.
Tehát:
- Alcsúti Vera „A1” lesz,
- Bánki Elvira „A2” lesz, stb. és elért a „K” betűhöz, énhozzám:
- Kelemen Eszter „A16” lesz, minden intézeti ruhátokba ez van belevarrva. Most pedig mindenki megjegyezte mi a jele, megkezdem a ruhaosztást. Akinek a jelét mondom, jelentkezzék. Vetkőzzetek meztelenre, Magdi néni összegyűjti az otthoni ruháitokat. Egy-kettő…. Igyekezzetek!
Egyszer csak hallom: „A16”, rögvest jelentkeztem, s máris a kezeim közé hullott egy pamut bugyi. Újabb „A16”-ra egy meleg világosbarna harisnyanadrág, és így tovább, egy teljes rend ruhatárig.
Nagyon vézna, kistermetű kislány voltam, a bugyi bő volt rám és lötyögött rajtam, a harisnyanadrág szára hosszú volt, lábam szárán sűrű ráncokat vetett. Az egyenruha ujja is kicsit hosszú volt rám, de kézelőgombját begombolva nem csúszott a kézfejemre. Kaptam még egy ABC-s hímzésű sötétkék iskolai kötényt, melyet most Magdi néni, de a későbbiekben magunknak kellett hátul masnira kötni. Ez a kötény tetszett nekem, az ABC betűit színes cérnával hímezték rá és még egy ceruza hímzés is díszítette átlósan. Mellényrésze két elülső oldalán fodor volt.
A ruhaosztás után felsorakoztattak bennünket és a cipészműhely felé tereltek, ahol ki ki a lábára illő használt, de jó minőségű, barna bőrből készült, orránál és sarkánál spiccvassal ellátott cipőt kapott. Majd a reggelit kiváltó tízóraihoz – ami később sosem volt – sorakoztattak, a párom egy magára maradt, árva kislány, Budai Rózsika lett, majdan a barátnőm is.
Az ebédlő nagy, tágas terem volt, jobbra-balra asztalsorokkal, középen tálalóút.
Reggeli-tízóraink egy csésze tea és egy vékony félbeszelt barna kenyér volt üresen. Éhes voltam, gyorsan befaltam.
Idegenül, félve néztem szét az ismeretlen gyerekseregen, de szerencsére jó alkalmazkodó képességemnek, hamar beilleszkedtem, megismertem társaimat, tanítóimat, az egész épületet kívül-belül.
Evés után a tantermünkben könyveket, füzeteket kaptunk, kijelölték végleges, Budai Rózsikával közös tanulópadunkat, melynek közepén egy mélyedésben a tintatartónk állt. Tollszárat, s hozzá tollhegyet is kaptunk. A tanítás már ekkor az első napon elkezdődött….
Ebédre zöldséglevesféle volt. A mi osztályunknak Magdi néni merte egy porcelán tálból. A második fogás tejbegríz volt. Bámészkodásom miatt a levesem csak lassan fogyott a tányéromból, rajtam kívül már mindenki megette, s javában a tejbegrízt merték. Magdi néni megállt felettem, és a meg nem evett levesembe löttyintett egy merőkanálnyi tejbegrízt. Nem volt gusztusom így megenni, de rám parancsolt, s nekem undortól fulladozva el kellett fogyasztanom.
Ebéd után a hátsó nagy parkba mehettünk játszani, felügyelettel. Ekkor kezdtem osztálytársaimmal megismerkedni, beszélgetni. Ki honnan jött, miért került ide. Egyöntetűen hittük, hogy mi otthon „rossz fát” tettünk a tűzre, s ez a hely a méltó büntetésünk. Újra rám tört a félelem, a magány és egyedüllét érzete, a tehetetlen düh és dac. Ez mind a három évemet, melyet itt töltöttem, végigkísérte.
Szeretet nélkül, parancs és vezényszóra kellett mindent tennem. Hatévesen önállóan öltözködni, tisztálkodni, ruháimat, tanszereimet rendben tartani.
A legkisebb vétségért, szabálytalanságért, idétlenségért büntetés járt, például fejre koppintás, hajhúzás, körmös, kézfeltartás és sarokba állítás órákig, stb. megaláztatások sora, tetézve a szóbeli haragos és mérges ordítozással, kiabálással. Márpedig tiltó szabály annyi volt, mint égen a csillag, s mind betartani, szinte lehetetlenség. A tanerők ridegen bántak velünk, jó szót ritkán kaptunk. Lassan kialakultak osztályunkban a baráti csoportok, a vezető szerepet betöltő verekedős lányok, az otthoni rokonoktól kapott egyetlen örömforrásunk, „az édességcsomagok” tartalmát erőszakkal elvevők köre, a lazább baráti kapcsolatok, az árulkodók, a kitaszítottak és megalázottak köre. Mi, Budai Rózsikával szorosan kötődtünk egymáshoz, osztályunk többi tagjához laza kapcsolat fűzött minket. Csomagjainkat megosztottuk egymással, de gyakoriak voltak, hogy a nálunk erősebb lányok elvették tőlünk a finomságokat.
Már első nap házi feladatot kaptunk, a könyveink és füzeteink indigószínű papírba csomagolását. Levegőzés után, újra az osztályterembe zsúfolva a nevelőnő segítségével kötöttük be másnapra.
A vacsora üres tökfőzelék volt, egy fél szelet barna kenyér és egy pohár víz. Vasárnaponként reggelire tejet, kakaót, vagy tejeskávét kaptunk a szokásos tea helyett, és az üres kenyérre egy pici vajat. Uzsonnára menetrendszerűen zsíros-, vagy „Hitler szalonnás” kenyér volt. Vasárnaponként kaptunk mellé 1 darab parányt.
*
Vacsora után megismerkedhettem az emelettel, ahol hálótermeink, a közös fürdők és a folyosói szekrényeink voltak. Az aula közepén nyíló széles lépcsősoron párban felvonultunk az emeletre.
Széles folyosó egyik oldalán hatalmas boltíves, jókora bemélyedésű ablaksor húzódott, alatta gyermekméretre szabott, hosszú padok. A folyosó jobb oldalán fehérre festett szekrénykék, rajta a gyerekek jele felfestve, az enyémen az „A16”.
Intézeti ruháinkat itt tartottuk katonás rendben, élére hajtva. Gyakran ellenőrizték, szépen van-e elrendezve. Cipőinket magunk tisztítottuk, naponta a cipőkefénkre adagolt kevéske boksszal, és tükörfényesre töröltük, fényesítettük egy ronggyal. Egy kis sár, vagy koszdarab sem maradhatott rajta, büntetés járt érte. A beépített szekrénysorok között ajtók nyíltak a hálótermekbe. Minket, első osztályosokat a harmadik osztályosokkal osztottak be a hálótermekbe, hogy felügyeljenek ránk, kicsinyekre. A hálóterem berendezése 30 darab kisméretű fehérre mázolt vaságyból, az ágytámláján kis piros csíkos csipkefügönykével. Kövezete jéghideg, apró csiszolt zúzottkő berakásos volt.
Az ablaksorral szembeni hosszanti falon zöld mázas cserépkályha. Esténként begyújtották, megrakták, de a téli időszakban nem fűtötte ki a termet, s én vacogva, saját leheletemet befújva paplankám alá, melengettem didergő testemet. Hajnalra a cserépkályha kialudt, s mi reszketve, sietve mosakodtunk, öltözködtünk. A fürdőhelyiség szintén nagyméretű volt, jobb és bal oldalán zuhanyzókkal, de ezeket egy héten csak egyszer, a hajmosás alkalmával használhattuk. Középen vastag, szürke, érdes betonkeretes, hideg-melegvizes csaptelepekkel ellátott mosdók, illetve lábmosók sora húzódott. Az esti mosakodással gyorsan, és alaposan kellett végeznünk, mert az ajtóban karba tett kézzel álló nevelőnő még a fülünk mögötti bőr tisztaságát is ellenőrizte. Előfordult, hogy háromszor is visszaküldött lábat mosni, holott vérvörösre sikáltam már.
Az esti fürdés végeztével hálószobáinkba vonultunk, s bebújtunk a hideg paplan alá. Villanyoltásig Zsuzsa néni egy széken ülve, hátát a cserépkályhához támasztva mesélt nekünk. Néha előfordult, hogy egy harmadik osztályos tanulót kért meg, olvasson fel egy mesét. Az első estén, amelyet itt töltöttem az intézetben, megkérdezte:
- Ki akar felolvasni?
Én már folyékonyan tudtam, hát bátran jelentkeztem.
- Te??? …. Csak nem gondolod, hogy a makogásodat fogjuk hallgatni. – válaszolta a nevelőnő, pedig meg sem győződött olvasástudásomról.
Elutasítása rosszul esett, és az itt eltöltött további három év alatt, soha többé nem jelentkeztem önként a meseolvasásra.
Lányi Margit harmadikos olvasott fel egy Andersen mesét: „A kis gyufaárus lányt”. A történetet befejezvén több kiságyból halk szipogás hallottam.
Sírtam én is, sirattam a megfagyott kislányt, és sirattam magamat. Álomvilágba szenderegtem, felsejlett anyám, nagyanyám arca, még apámé is, aki elhagyott bennünket, az otthonom, a régi megszokott környezetem. Nem akartam itt maradni az árvaházban, inkább vágytam meghalni boldogan, mint a „gyufaárus kislány”.
Wentzelné Kovács Krisztina
/Welentze/
Gárdony, 2009. június 10.
|
