Mi bánt, mi éltet: kardra büszke pánt,

Forró vérbe ütve léket, hűlve elcsitul…

Szerelmet ajz az, őrülten lány hajába túr,

Mint mézre méhecskék szüntelen rajz’nak,

Álmodni, álmodni egyre gyöngy holnapot,

Csodát gyűjteni e veszendő világról,

Zümmögve, míg virágpor száll szerte,

Hogy legyen mit ennetek, méla, bámész utca népe,

Ha felnézvén a sötét égre, nem láttok jelet.

Tűztollal karcolok szívetekbe lángot akkor,

A néma papírról is felétek kiáltok:

Szabad legyen a szó, mi bánt, mi éltet,

Keserű szenvedéllyel is hírét vigyétek,

Súgjátok két csók közt önfeledten:

Nem feledtem, mire tanítottál, kedves!

Már álomtól, bortól, részegült, szerelmes

Világnak bolondjául állok itt előtted,

Szivárvány-ég a ruhám, beleszőtted jeled.

Torony iránt, a világnak végére elmegyek,

De csak veled, reggelente álmos párom,

Ha tudnád, hogy várom veres ébredésed!

Vajba puhán hatoló kések, belém metsz szavad,

Úgy marad megírva bennem elkezdett dalod.

És rója-vési viaszhengeremre egyre,

Míg elfárad becézni, öledbe hull a fej,

De álmában is téged gondol, s nem felejt:

Mélyre vackolja a megszerzett kincs-jelet.

2009-01-28