Kinek kocsmába húz a kedve, hogy számolni egyre

Ne kelljen gyűlő keservvel mérgező éveket,

S elmúlt tavaszra ne gondoljon halk emlékezéssel.

Inkább vasszarvat ragad, s szánt a kemény földbe

Jelnek, mintsem magvat bújtatni csecsen következőknek.

Szakálla bozont immár, abba őszidő fészkel sziszegve

Ágat tör figyelmetlen, ha elé került útra téved,

Azon megy céltalan, ahogy tanulta mind e máig.

És nem vigyáz már a szép, formált kincs-szavakra.

Az indulat hamar kitör, de felejtő, édes habokba fúlva

Azon mód mindjárt elcsitul.

Kinek otthonra száll álma, hol kedvesét találva

Mosollyal ringhat el csókban, s térdre ültethet gyermeket.

Tavaszt is felejt ő hő nyárért cserébe, éke háza népe,

Borozgatva konyhában múlat el késő éji időt,

És a szó borfolyam gyanánt szerelméből csordul,

Mikor kedveséhez fordul újra gyönyör-kútból inni.

Gazdag ő, s hogy tudja kortyolni a perc kövér cseppeit!

Az ilyennek álma észrevétlenül ér boldog valóságba,

Ahogy birtokát, az édes mustú szőlőt, barackost bejárja,

Versre gyúl kedve, s szökkenve rímpárban jegyzetel,

Fáradtan tér meg, ölben fekve el.

Kinek meg nem jutott ez, sem az, mert dobzódva,

Tékozlón hitványságra töltve megszámolt élet-napjait,

Munkájába görnyedt nap, mind nap hiába,

Másnak némán húzott krajcáros, igás hasznot,

Sohasem szakított kertből hamvas rózsaszálat,

Sohasem csatangolt fényt keresve sötét éjszakába,

Csak volt jeltelen magának, sírgödörnek élve,

Miért jött e világra….? Ha kérded, úgysem tudja.

Csak dúlja egyre a hiányból táplált ostoba harag,

Mely mellé lefeküdve megmar, és megmarad,

Hogy hajnalra kelve űzve újra kezdje

2009-02-07