Vannak eltéve, elvétve, véletlen suttogott,
Könnycsepp-gyémántként ragyogó szavak,
Melyeket az emlékezés magának megfogott,
Míg a komor idő ballagván továbbhaladt.
Olyanok, mint kamra polcán álló szilvalekvár:
Celofán alatt dunszttal őrzött romlatlan múlt,
Nem kérdez oktalan, dolgára nem siet, megvár,
De előbukkan kínálni egyszer csak hívatlanul,
S édes íze, szerelem-méz lesz újra a szájban,
Mikor hűvös télelőre reszketnek a csontok:
Elhiteti még egyszer, hogy ugyanaz a nyár van,
Amikor egymásnak daloltunk, mi, bolondok.
Dadog és beszélni kezd gyorsan valami másról,
Késő visszabújni már magány-félhomályba,
Csendes mérge szívre cseppen, s elvarázsol,
Szivárványfénnyel nyílik ki a pillangós láda.
Eloldódó szálon - akár sárkány - égre röppen,
Szabadon szárnyal, az hiszi, bár szél viszi előre,
S nézik-nézik, alágyűlve egyre többen,
Míg ismét csupán távoli pont marad belőle…
Lásd, vannak eltéve, elvétve, véletlen súgott,
Könnycsepp-gyémántként ragyogó szavak,
Melyek testvérre lelnek hívva bátyát, húgot,
Megállva, míg az idő mellettünk elhalad.
2008-10-21
|
