Ősz jár a kertek alatt, elgondolkodva lép, Szemlél, ringázgat egy nagy, pihés barackot Az öreg, dőlt kertkaput nyikorgatja épp, Ecsetjét készíti, nézeget, nem kapkod
Festéktintát cseppent, itt-ott megáll, színez, Derűsen maszatol a vörös palettán Állványán a kép most rozsdabarna liget, Melynek fái között átsiet egy lány
Csöndben figyel, látja, hogy a földre hull Elfárad és meghal sorban minden levél Egymásra gyűlve a még zöld gyepen, alul Elszáradt szárnyakként, álmuk végére ér
Gombócot gyúr torokba, a szél metsz, hideg Most feltámad, táncol, megtépáz hirtelen Már nem játszik, nem fest színt senkinek Felejt, kacagva dúl, nem ismer, csak jelent
Viharral söpör a gyér föld színén, üvölt Kabócát, tücsköt szór megrettentve széjjel Követ fog, ablakot bezúz, mint egy tükör’ t Félelemmel telik, s megreszket az éjjel
Reggelre visszatér, vert, elfáradt az ősz Bágyadt mosollyal int, homályra ül, mereng Ködökkel takarja sebeit, úgy időz És átjárja valami nyirkos, szürke csend…
2005-10-06 |
|
|
|
|