[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 222
Tag: 1
Rejtve: 1
Összesen: 224

Jelen:
Tagi infók Almasy Küldhetsz neki privát üzenetet Almasy Almasy


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja!


Amatőr Irodalmárok Klubja!
[ Amatőr Irodalmárok főoldala. | Regisztrálj! ]

Csatlakozz te is közénk! A tagjainknak lehetősége van saját írásaikat publikálni, és a többiekéhez hozzászólni.

Kőbányai homályos
Ideje:: 09-29-2009 @ 09:55 pm

Kőbányai homályos

1.

─ Csókulom a kezét, kérnék szépen egy kőbányai homályost.
─ Kőbányai micsodát? Ja, értem!
A pincérnő nem sokáig váratta az idős férfit, mert csupa-festék öltözékéből ítélve csak munka közben surranhatott be a Sarkiba. Ismerte ezeket, akik képtelenek kivárni a munkaidő végét. Az ember megkapta a sörét.
─ Párás a pohár, azért homályos ─ mondta a pincérnő az asztaltól elmenőben.
─ Jaj, egyem a szívét, csak nem sértődött meg?
─ Dehogy! Hát nem vagyok én olyan. Ha meg a sör tényleg homályos lenne, hát biztosan nem abból rendelne.
─ Há, nem tom. Azért még mindig ez a legócsóbb.
─ Olcsó húsnak…
─ Na, ez jó! Tuttam, hogy ezt teccik maj mondani.
─ Tán átlátott rajtam?
─ Mán ne vegye célzásnak, de azt nehezen.
─ Értem, értem! Hát, tudja, a férjem a szakács, aztán, lássa, jól tart!
─ Szakács? Hiszen csak pár szendvicset látok, meg tán pogácsát.
─ Na, azokat ő csinálta.
─ Tán csak nem valami spéci recept után?
─ Frászt. Már tudja fejből.
─ Akkor szervérozzon nekem egy olyan pogácsát, de megeszem én kézbű és még egy homályost is kérnék. Ez mán elég üres, de ne piszkójjon be több poharat.
─ Kőbányai módra?
─ Csakis.
─ A munkából szaladt be?
─ Szaladtam? Munkábúl? Hát, úgy is lehet mondani, de nem kellett nekem szaladni. Tán má csak nem a festékes ruhámbul gondúta?
─ De, abból.
─ Na, mer ebben igaza is van! Igen, mer akkor is ez vót rajtam, amikor utoljára pénzér dolgoztam. ─ Éjszakás volt?
─ Fenét. Vagy másfél hónapja megcsinátam azt a munkát, azóta meg semmi.
─ Szóval, maga is munkanélküli.
─ Mondhatni. Pedig itt én is el tunnék szakácskodni ─ tartotta magasra a pogácsáját.
─ Tudja a receptet?
─ Majd a férje megmondaná. Vinnék bele egy kis változatosságot is. Lehetne sajtos is, nem csak ez e. Meg kiírhatná, hogy a napi menüben többek között itt egy ilyen pogácsa és hozzá egy pohár homályos. A szenvicshez meg mán járna egy jobb fajta sör. Há nem? Mingyán tele lenne vele az étlap.
─ Tele. Az étlap ─ sóhajtott nagyot a nő és leült egy másik asztalhoz. ─ Maga már csak egy vérbeli vendéglátós. Nincs is itt étlap.
─ Azé mondom! Csináni kell! Hajjöjjön a nép! Szójjon mán a férjének.
─ Nincs énnékem férjem.
─ Na, ne mondja. Nahát, akkor maga főz, nem?
─ Fenét. Csak nem gondolja. Reggel megveszem ott, látja? A péknél.
Hangja már halk volt, mint aki inkább csak magának beszél. Az ember letett egy ezrest az asztalra és távozni készült.
─ Na, hová siet?
─ Dolgom akadt.
─ Várjon. Visszajár.
─ Megígérem. Visszajárok...
─ Én a pénzt mondom ─ kotort bele a köténye zsebébe és felállt az asztaltól.
─ Majd visszajárok, mert biztosan máskor is erre visz az utam ─ mondta az ember és fáradt léptekkel lement az utcára. Ott még megállt és felnézett az asszonyra, majd a cégérre.
─ Ja, hogy ez is a neve? Sarki!
─ Hát, az. Sarokház. Meg az is, hogy itt mindig olyan sarki hideg van.
─ Sarki hideg? Dehogy.
Két héttel később a férfi beállított egy szép nagy festett táblával, amelyen fölül nagy betükkel rikoltott egy szó: MENÜ. Alatta pedig hat-nyolc változatban a különböző ajánlatok: Pogácsa Kőbányai Világossal, Sonkás szendvics Soproni ászokkal, Sajtos szendvics Barna Sörrel és így tovább. Letámasztotta a táblát szemben a söntéspulttal és rámosolygott a nőre.
─ Az árakat majd írja oda maga. Krétával, hogy le lehessen törölni. Viszlát!
A pincérnő ki sem jött a pult mögül. A férfi már rég elment, de az asszony csak a táblát nézte. Végül megcsóválta a fejét és félhangosan mondta:
─ Legalább meghívhattam volna egy jó hideg Kőbányai homályosra.

2.

Egy hatvan év körüli férfi ólálkodott az ivó bejáratának közelében. Azért tűnt úgy, hogy ólálkodik, mert enyhén spicces volt, s nem tudta eldönteni, belépjen-e. Az ivó bejárata felett elmésen és egyszerűen csak ez állt: SARKI. Egyszer volt már itt vagy jó hét-nyolc hónappal korábban, s akkor kellemesen elbeszélgetett a tulajdonos nővel, ezért most nem akart megint festékes ruhában mutatkozni. Már kétszer be akart menni, hát most harmadszorra rá is szánta magát. Az asszonyt most is egyedül találta:
̶ Nahát, maga még él? Azt hittem, már soha nem jön errefelé.
̶ Csókulom a kezét. Most is csak úgy lökdöstem be magam erőszakkal, mert ugyanis tegnap este volt egy kis iszogatás, aztán attól most úgy megszomjaztam, hogy gondútam, na, akkor most „éppen erre járok”. Bocsánat, ha kicsit rendetlenül nézek ki, ezért is nem akartam…
̶ Nincs magával semmi baj… művész úr.
A férfi fölkapta a fejét.
̶ Művész úr?
̶ Láttam magát tegnap a Festészet Napja alkalmából. A TV-ben. Tudja, ott ült az első sorban.
̶ Hát igen. Ott.
̶ Ki hitte volna, hogy ide, énhozzám egyszer bejön egy igazi Kossuth-díjas, akitől ráadásul egy festményem is van… ̶ Má harmadszor vagyok itt.
A festő felnézett a söntés fölött lógó táblára, amely hirdette a választékot: „A menü = tepertős pogácsa egy üveg Kőbányai Világossal: 350 HUF”, meg hasonlók.
̶ Na, jó. Ez csak egy étlap, vagy micsoda…
̶ Akkor is maga festette. Mikor kapta a Kossuth-díjat?
̶ Azt még az elvtársak adták.
̶ Azok is értettek valamit a festészethez, nem?
̶ Igen, de nem azért kaptam, amit máskor festettem, hanem arra, amit ők rendeltek. Termetes kévekötő lányok, asszonyok, izompacsirta munkásemberek, kohászok, forradalmárok, meg ilyenek, hogy jól kifejezzék a nép erejét. Tanácsházák nagytermébe, kultúrházak előcsarnokába...
̶ Hogy mit? Mindent. Mindig is azt mondták rám, hogy nincs önálló stílusom, nem találtam meg önmagam. Nem a francot. Ehun vagyok e! Mit keressek még? ̶ A festő kissé felizgatta magát: ̶ Nézze, én megtanultam a szakmát. Nem verem a mellem, de tudok rajzolni, festéket, ecsetet kezelni. Ha szépet látok, megfestem, csúnyát látok, gonoszat, lágyat, keményet, hamisat, őszintét, azt is megfestem. Aszongyák, má majnem fénykép. Ha csörgerdező patak, ha hullámzó tenger, ha utcán a koldus, a gyerek, az anya… akkor azt festem meg. Magának van kedvenc festője?
̶ Kedvenc? Háááá, tudja, Munkácsi, Szinnyei, Székely Bertalan, ja és hát én keszthelyi vagyok és az Egri József meg a Balatont festette. Ja, és hát a Rippl-Rónai. Még nem gondolkoztam én ezen, de ha azt kérdi, ki a kedvenc festőm, hát akkor a Rippl-Rónai, na meg hát az Egri.
̶ Hát nézze, kedves korcsmárosné arany virág, ide a legjobb sörét, már megbeszéltük a világ dolgait, legalábbis, ami fontos abbú, de még nem ittam semmit.
Az asszony jót nevetett: ̶ Háhiszen nem is kért még semmit. Máris hozom a homályosból. Ez egy jó évjárat, bár a múltkorira is sokan esküdtek.
̶ Ejjóvót! Na, tudja, ha Munkácsi és Szinnyei Merse Pál, se Péter után abbahaggya, elmegyek, mint múltkor. De már a Székely Bertalannál drukkoltam, hogy na, mondjon még egy párat. És…
̶ És mondtam.
̶ Mondott. Az Egrinek is örültem, de a Ripplivel kihozott a sodromból. Na, nem úgy! Ennek örültem. Különben meg nem kérném, jöjjön el egyszer, nézze meg a képeimet. Ha eddig nem is találtam még magamra, persze akkor most már nem is igen lesz rá érkezésem, de azért azt ami van, szívesen megmutatnám.
̶ Engem hív? ̶ Az asszony megilletődötten kereste a szavakat. ̶ Szóval, hogy magához?
̶ Na meg ne rettenjen már. Nem vagyok én már uan legény. Képeket!
̶ Jó, jó! Értem én! És megtisztel vele. Ne, ne fizessen a sörért. Ez még azért van, mert ezzel az étlappal úgy meglepett, hogy még meghívni is elfelejtettem. Legalább egy… homályosra.
̶ Na, ugye? Látja-e? Azért mégiscsak csurran-cseppen nekem a munkámért. Mit gondul, hogyan húztam ki eddig, hogy ilyen vén legyek?
̶ Vén a fenét.
̶ Egészségére és csókolom a kezét. Majd jövök.
Ekkor kinyílott az ajtó s jött fölfelé a lépcsőn egy harminc körüli férfi.
̶ Kézcsókom, Ágnes asszony! Most jövök a sivatagból és egy homályosat kérek, még mielőtt feldobom, ami soha nem esik vissza. Na, persze a kőbányaiból, ha lehetséges.
̶ Csakis – válaszolt Ágnes asszony. – Egy életmentő Kőbányai homályos…
A lefelé induló festő erre megtorpant és félig megfordulva az asszonyra sandított. Amikor tekintetük találkozott, az széttárta a karját. A festő felkiáltott:
- Magától terjed a kultúra.

Göteborg, 2008 és 2010


3.

Egy jól öltözött, de nem sovány hölgy állt meg a nyári hőség miatt nyitva hagyott műterem egyik magas tolóajtajánál. Halkan szólt:
- Jónapot... – megköszörülte a torkát és hangosabban ismételte: - Jónapot!
Távolról hallattszott, hogy valaki lehúzza a vizet, ajtó is csapódott, majd megjelent egy fehér, de csupa-festék köpenyes ősz férfi. Azonnal meg is lepődött az asszony láttán. Pár másodpercig nézték egymást, de végül a férfi szólalt meg először:
- Csókulom a kezét. Mi járatban itt a...
- Persze, hogy nem ismer meg...
- ...ha nincs a kezemben egy hideg Kőbányai homályos...
Az öreg, talán csak eltúlozta, de a szívéhez kapott:
- Naháááát! Ekkora váratlan öröm. Emlékezett még rám?
- Hát persze. Meg akarom hívni.
- Má’mint hogy hová?
- Hát hozzám, a Sarkiba. Mert holnap, hétfőn tartok nyitva utoljára.
- Bezár?
- Be.
- Táncsak nem a forgalom volt rossz, vagy az árjegyzék, amit festettem?
- Neeeem. Elég volt már. Megöregedtem.
- Meg ám a fene. Mit nem mond. Hát ne viccőjön! Most is látni azt a sok kedvességet az arcán.
- Onnan? Hiszen húsz méterre van tőlem.
- Drága is ekkora műtermet tartani.
- Közelébb mehetek?
Félúton találkoztak. Megálltak. A kezük meg-megmozdult, de ügyetlennek esett volna most egy kézfogás.
- Van söröm, hozzak? – kérdezte a festő.
- Maga igyon csak. Elég homályos? Én jól vagyok így.
- Szóval bezár?
- Nem zavarom a festésben? Látom, nagy kép lesz. Eltarthat egy ideig.
- Á, ez nem olyan, mint az író. Ha nem írja le, könnyen elfelejtheti. Egy festő? Odamegyek, azt látom is, hol hagytam abba. Legalábbis többnyire...
Ágnes asszony a tágas, poros udvarra mutatott: - A szobrokat is maga csinálta?
- Nem. Az a felségem volt.
- Nahát? Csupa nagyszerűség. Mindegyiknél megálltam.
- Jók azok, tényleg. Nem is kapott olyan díjat.
- Mint maga? Neeeeem?
- Nem. Komolyabban vette, mint én. Egyikünknek pénzt kellett keresni.
- Művészet, politika, élet...
- Valahogy úgy. Mondja, mikor jöjjek?
- Holnap. Háromkor jó? Délután.
- Persze. Nekem bármikor.
- Na, akkor isten áldja.
- Má’ megy is?
- Dolgozzon csak. Majd holnap beszélünk.

A Sarki hétfőn kettőkor nyitott. Fél háromkor már hárman voltak vendégek. Söröztek, pogácsát ettek. Három után megjött a festő, rögtön utána a férfi, aki minden este a sivatagból jött és életmentőnek érezte, ha megfoghatta a teli korsót. Ennél többen már nem is jöttek. Utolsó nap. Fél ötre már csak a sivatagi maradt. Odajött a festő és Ágnes asszony asztalához.
- Na, kedves Ágnes asszony, hát, kívánom magának, hogy még sok öröme legyen az életben. Köszönöm az éveket, a söröket, hogy olyan sokszor megmentette az életem...
- Büszke is vagyok rá – mosolyodott el az asszony. - Az a sok életmentő Kőbányai...
- Homályos – tette hozzá a festő, akire fejét bólintva tisztelettel nézett a ferfi. Kezet csókolt annak, aki annyiszor kiszolgálta őt:
- Ki hitte volna, drága Ágnes asszony, hogy a legutolsó napon ismerem meg a férjét. Nagyon örültem. Sok szerencsét mindkettőjüknek.
Kissé meghajolt és elment.
Az asszony és a festő nem mosolyogtak, csak egymásra néztek. Az asszony szólalt meg:
- Meddig tartana elmagyarázni neki, hogy maga nem az, akinek gondolta. Nem pogácsát süt, hanem képeket fest?
- Hát, úgy két perc.
- Akkor hívjam vissza?
- Az mán úgysem értené, minek tartja ezt maga uan fontosnak. Még utána is szalad?
- Szalad a fene.
- Van még a raktáron egy homályos?
- Találok. Hogy jutott az eszébe?
- Micsoda?
- Azt hitte, maga a férjem...
- Na, hát hozza mán azt a sört...

Göteborg. 2021. 04. 11.


Utoljára változtatva 05-03-2022 @ 11:10 am


Hozzászólás írása
Hozzászólás írása
További
További
Irodalmár profil
Irodalmár profil
Üzenet küldés
Üzenet küldés

Posted Comments

Hozzászóló: Lyza1
(Ideje: 09-30-2009 @ 04:15 am)

Comment: :)))))))...Tetszett ez is!...Talán kőbányai vagy?...:):):)...Lyza


Hozzászóló: PiaNista
(Ideje: 09-30-2009 @ 10:02 am)

Comment: Nem, Lyza, kispesti. De ennek persze itt nincs jelentõsége. Köszönöm szépen, hogy elolvastad. PiaNista


Hozzászóló: Eroica
(Ideje: 09-30-2009 @ 10:10 pm)

Comment: Remek egyperces ! :)


Hozzászóló: Anna1955
(Ideje: 10-01-2009 @ 09:12 pm)

Comment: Igazán tetszett "szomszéd"...:)))) Én pestlőrinci vagyok...:))))


Hozzászóló: PiaNista
(Ideje: 10-01-2009 @ 10:59 pm)

Comment: Én igazából Wekerle-telepi (Kispesten belül). És köszönöm, hogy ezt is elolvastad!


Hozzászóló: agnes
(Ideje: 10-02-2009 @ 10:37 pm)

Comment: Jaj nekem, ha jó ember valaki valaki, az marad munkanélküliként, sőr mellett,..és az ötlet ingyen van...


Hozzászóló: PiaNista
(Ideje: 10-03-2009 @ 10:42 am)

Comment: Ágnes, köszönöm, de tényleg ingyen volt... igaz, én sem kaptam érte semmit. PiaNista


Hozzászóló: PiaNista
(Ideje: 06-02-2013 @ 04:17 pm)

Comment: 2013.06.02. Hozzátettem a folytatást is és egy 2.-vel jeleztem. Üdvözlettel: PiaNista


Irodalom ©

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.28 Seconds