Túró-konyhasó találkozó
Maróti László
A meghívott Túró nem hitt a szemének s a rendezők is nagyon elégedettek voltak, mert a találkozó roppant sok érdeklődőt vonzott. Túró mesélt magáról egy keveset, de már néhány mondat után többen is kérdést akartak feltenni.
─ Kedves Túró úr, úgy hírlik, ön ma is visszasírja azt az állapotot, amikor még tej volt.
─ Aaaa túrót! ─ hangzott a válasz.
─ Miért sírnám vissza? Örülök, hogy végre betúrósodott az életem és mostmár nyugodtan írhatok.
─ Írni? Csak nem gondolja komolyan, hogy túró létére valaha író-s-vaj lesz magából? ─ szemtelenkedett egy másik kérdező. Le is hurrogták úgy, hogy az fejét lehajtva sótlanul távozott. Túró győztesnek érezte magát s fennköltebb gondolatokkal akart kirukkolni:
─ Egész életemben mindíg valami jóra törekedtem. Miért baj az, ha valaki írni akar? Lehet, hogy végül tényleg nem lesz belőlem író-s-vaj, de véleményem szerint éppenséggel a mindíg jobbra törekvés folyamata teszi tartalmassá az életet. Pozitívan kell gondolkozni. Önök például, noha hátul ülnek, mégsem utol-sók, csupán ott kaptak helyet s ezáltal egyszerűen csak hát-sók ─ mondta felállva.
─ És ez minőségbeli különbség. Egyszerűen kicsit későbben érkeztek, mint akik itt ülnek elől. Az említettek felkapták a fejüket. Máshol sokan helyeseltek. A hátsó sorból valaki bekiáltott:
─ Csakhogy nem a hát-sókból lesznek az el-sók, hanem az utol-sókból. Márpedig akkor itt valami nem stimmel!
─ Az nem úgy van! El-sókból lesznek az utol-sók! ─ próbálta valaki helyére rakni a dolgokat, de ez akkor már nem segített. Az egész hát-só sor tüntetően kivonult, ám azután mégis, valahogyan meggondolhatták magukat, mert visszafordultak, előre siettek és elzavarták az ott terpeszkedőket.
─ Kérem! Kérem! ─ kiáltotta Túró. - Semmi ok a durvaságra. Önök itt mind finomra őrölt konyhasói minőségükben csak büszkék lehetnek. Kérem is, hogy ezt méltósággal viseljék. Ami pedig engem illet, én szerénytelenül mondhatom, hogy magam szinte érzem törekvéseim betejlesedését. Egyre nemesebb illatok vesznek körül, amelyek személyemre kellemesen altató hatással vannak. Pedig, ahogyan egy másik közmondás mondja, túróból nem lesz aludttej.
─ Túró úr! Nem gondolja, hogy minden túró akkor jön rá igazán az ízére, ha legalább egy kicsit megsózzák? Mert, ugye, addig...? ─ Ez kérem kimondottan felfogás kérdése. Én a realitások híve vagyok és soha nem is próbáltam meg senkit félrevezetni azzal, hogy becsapós ízekkel kendőzöm el igaz mivoltomat.
─ Na, de itt nem különböző ízekre gondoltam, hanem kizárólagosan a sózottság meghatározó jelentőségére. Bizonyára ismeri a megjelölést: az Élet Sója! Az édeset és a savanyút, a csípőset és a keserűt lehet elkendőzésnek, félrevezetésnek nevezni, de a só az egy mindenek feletti...sóval, hogy úgy mondjam... Mindenki nevetett. Valaki bekiáltott:
─ Só-gor, ebbe alaposan belekeveredtél. Hagyd a túróba...
─ Köszönöm. Végülis ezért jöttem ─ vette vissza a szót az est meghívottja s megnyugodva újra elfoglalta helyét. Látszott, hogy nagyon elfáradt. Egy ideig hallgatott. Mindenki érezte, hogy súlyos indulatok erjednek lelke mélyén. Esetlen hiba lett volna most megzavarni. Csend volt. Végül halkan, szinte kilehelte ezt a két szót:
─ Én...csupán... ─ hirtelen megzöldült és fogyaszthatatlanná vált. Többen odaszaladtak. Valaki látni vélte, hogy egy csepp tej vagy savó hullik le a földre, de ezt lehet, hogy valaki már csak a találkozó utáni nyilatkozata közben találta ki. A másnapi lapok tele voltak a Túróról szóló nekrológokkal. Sokan büszkék voltak, hogy részesei lehettek az legutol-só találkozónak. A tegnapi nagy vendég pedig ma már a túr-só oldalról mosolyog tisztelőire.
Göteborg, 2008 |
