Álmodban csak neked csillantja hullámát a tenger
vörös, merülő szemében elvakul minden ember
hókehely oldala engedi cseppjeit elnyújtózó kezedben
érett gyümölcsök húsa szürcsölésre csábít álmatag ágról.

Álmodban békésen kavarog aranyszín por-fergeteg,
bátor a szörfdeszkás, ki a hőségben sosem ájul.
Nem melegedhetik így fel rackájában otthoni juhász:
vadász sem, aki volt egykor ő: sosebántja-vadász.

Befejező taktus lélekkel töltődve

                        Leszek én még nyárban is fázóknak takaró,
                        az éhes szájnak csillapítón puha kenyér
                        ábránd után valóságos, enyhet adó remény:
                        az örök szeretet, mely töltődik a nappal.

2009. X. 2-3.