Adócsalók

Maróti László

Klári és Bandi ötvenhat óta Angliában éltek. Pár napja érkeztek Magyarországra kis hazai-nyári levegőt szívni, egy kicsit magyarul élni. Már a harmadik napon vendégségbe voltak hivatalosak valamivel fiatalabb, de már régen nyugdíjas  barátaikhoz Ferihez és feleségéhez, Ágikához. Jól is esett ülni a metrón, majd a villamoson két megálló... Bandi kezében most szatyor lógott benne virággal és az angliai ajándékokkal. Ott álltak a kilencemeletes lakótelepi ház kapuja előtt. Bandi megnyomta a hetedik emeleti gombot, amelyen Árvai Ferenc neve állt. Semmi nem utalt rá, hogy akár valaha is szabómesterként kereste kenyerét.

Árvai már öt éve volt otthon és valahogyan úgy alakult, hogy többet dolgozott, mint nyugdíjba vonulása előtt. Pár hete mondta is kacarászva a felesége: „neked nyuszikám már ötven éve így kellett volna kezdened. Soha olyan jól nem kerestél, mint amióta nyugdíjas vagy!” Igaz is volt! Jöttek a hölgyek az anyagokkal, Árvai meg egymás után varrta a kivánságaik alapján kiszabott ruhákat. Nem dolgozott drágán, de így is szép összegek folytak be. Akármennyi volt is ez, a legszebb ebben az adómentesség volt. Fekete bevétel! Csak arra kellett vigyázni, hogy minden hölgy elégedett legyen és akkor senki nem jelenti majd fel. Nem is voltak nyugtalan álmaik, hiszen lassan öt éve töretlenül bókolt a nőknek és közben virult a vállalkozás. Még a közlekedés is csak annyi volt, hogy a konyhai reggeli mellől át kellett csoszognia a kisszobába, ahol a „Mini-varroda” volt. Ahogyan ő nevezte.

Amikor Bandi felcsengetett Árvaiékhoz, egy pillanat alatt jött a kattanó hang s mindjárt azután a feleség hangja: - Igeeeen! - Ágika hangján érezhető volt az öröm, az, hogy tudja ám, ki az aki csengetett.

-          Kérem szépen az Adó...hivataltól jöttünk... - mondta Bandi és folytatta volna, de egy kattanó hang jelezte, hogy valami zavar van, mert a kapu nyitását nem ez a hang szokta kísérni. Azért Bandi megpróbálta belökni az ajtót, de hiába. Újra megnyomta a gombot. Egy idő után Ágika hangja most fátyolosabban, noha komolyabban kérdezte, mintha ez lenne az első válasza: - Igen. Tessék? - miközben férje dühös-éles ef-jei és izgatott-sziszegő félszavai hallatszottak a háttérből. Klári Bandira nézett:

-          Mert mindíg hülyéskedsz.

-          Hát éééén? Én csak megkérdeztem...

-          Nem kérdezted, hanem mondtad.

-          Na jó, dehát tudják, hogy mi csengettünk.

Egy kis várakozás után a lépcsőházban kinyílott a lift ajtaja és Ágika lépett ki a kabinból. Egyedül volt. Komoly arcán egy pillanat alatt kivirult a boldog mosoly. Kinyitotta a kaput, megölelte Bandit, Klárit, akiknek nem kerülhette el a figyelmét Ágika szokatlanul erős ölelése és szapora lélegzete. Mintha éppen fölfelé lépcsőzött volna a hetedikre. Arca piros volt.

-          Nem nyílt ki a kapu? - kérdezte, mert más nem jutott eszébe.

-          Csak nem ijedtetek meg, hogy az Adóhivatalt mondtam?

-          Á, dehogy! Nyugdíjas embernek már csak a nyugdíjas postástól is csak azért kell félni, hogy hátha nem jön.

Mindhárman beléptek a szűkre szabott liftbe és nyugodt tempóban elérték a hetedik emeletet. Ági kulcsot dugott a zárba, elfordította és az ajtót lassan, de szélesre tárta. Szemben a kis szoba csukott ajtaja előtt Feri állt. Majdnem vigyázzálásba merevedve. Halott sápadt volt az arca. A négy barát megölelgette egymást. Feri már többnyire mosolygott, de a sápadtság még nem múlt el az arcáról. Rövidujjú ingét két helyen kissé átizzadta, ezért felesége kedvesen szólította:

-          Nyuszikám, vegyél fel egy másik inget.

Ekkor Bandi is ránézett, talán azért, hogy miért kellene annak inget váltania. Akkor látta meg, hogy Feri bal csuklóján nem valami divatcikk feketéllik. Elismeréssel szólt:

-          Na, hát én azt hittem, hogy most ez a divat. De ez tényleg, milyen praktikus!

-          Micsoda? - kérdezte Feri.

-          Hát az ott a csuklódon. Nem kell dobozból csipegetned a gombostűket.

Erre Feri és Ágika szinte megdermedtek. Újra és most egyszerre sápadtak el. Feri csuklóján a sokéves megszokottság miatt ott maradt a rágumizott tűpárna tele mindenféle tűvel. Mint egyfajta árulkodó cégér. A két nyugdíjas egymást nézte és egyszerre, alig egy pici mozdulattal mintha fejüket csóválták volna. Ferinek hirtelen fülig ért a szája. Kicsit megnyitotta a kisszoba ajtaját és azt sem nézve hová, csak bedobta a csuklójáról lekapott árulkodó tűpárnát. Azután nevetve, mégis egy kis haraggal kiáltott Ágikára:

-          Mire átöltözöm, pezsgő legyen az asztalon!

  -vége-

Göteborg, 2008-12-26