Alkonyi fény-glóriában, néha,
egyedül,
egy nemlétező-kandalló előtt ülve,
hol a tűz citerál
s a parázs hegedül,
el-elnézem,
mint hullanak napjaim
életvörös-halálsárga
rózsaszáláról
az emlékszirmok.
                       
Előbb egy gyermekarcú lidérc
hullámzik
a fantázia-tűzben,
benne nyár és narancs-nap,
egy falusi festményen
kutyák csaholnak,
az utcán a maszatos képű
boldogság-kölyök fut
egy labda után,
és gólyát les a kéményen,
dülledt szemmel, sután,
kacarász és rohangász
céltalan,
...boldogság-kölyök...
...én magam...
 
Aztán sorra jönnek
és messze tűnnek
mosolyok, könnyek, szemek,
pofonok, csöndek, nevek,
vonatok, mezők, hegyek,
városok, utcák, terek,
pocsolyák, folyók, erek,
a tűzciterán egy régi dal remeg,
-kinn szakad az eső
és cuppan a sár -:
"Éltek-e még régi lányok?
Vagy alusztok már?
Vagy alusztok már...?!"