Mikor másnap felébredtem, mintha egy másik világban találtam volna magam. A gyenge téli nap besütött az ablakon, én pedig hunyorogva néztem széjjel, mit is keresek itt. Álmomban útra keltem, messze jártam már kis házunktól, túl a hegyeken.
Kissé elszontyolodtam, mert álmomban is elég nehéz volt megtennem azt, amit most már világosan láttam, hogy meg kell tegyek. Útra kelni. Megkeresni apámat és kitanulni tőle azt a mesterséget, amihez a képességet ajándékba kaptam. Hiszen ha már ezen égi adomány segítségével nem segíthettem se apámon se anyámon, akkor máson kell segítenem általa. Hiszen biztos, hogy nem véletlenül lett az enyém.
Az elkövetkezendő hetekben aztán összekészítettem a batyumat, és még többet jártam Liza nénének segíteni, hiszen tőle is igyekeztem megtanulni mindazt, amit csak lehet. Egész megkedveltem a vén banyát. Csúnya volt nagyon, mégis azt az arcot, amit akkor láttam rajta, amikor a magasba emelt egy-egy újszülöttet – nem tudtam elfelejteni.
Végül eljött a nap, amikor bezártam a szomorú emlékű ház ajtaját. A kulcsot a papnak adtam, tegyen a házzal belátása szerint, felajánlom az egyház javára.
Egyre csak hagytam maga mögött a falu házait, alig volt olyan, ahová beköszönhettem volna elbúcsúzni. Zsuzskáék háza mellett megálltam, és eszembe jutott a pillanat, mikor rájöttem, soha nem lehet enyém ez a szép szőke leány. Az utolsó napon amelyet a szolgálatukban töltöttem Zsuzska újból megköszönte, hogy meggyógyítottam. Akkor szinte kibukott belőlem a kérdés:
- Zsuzsika, hozzám jönnél egyszer feleségül?
Ő rám nézett és megláttam tekintetében a sajnálatot.
- De hát hogyan mehetnék, Jancsi. Nekem gazdag ember kell legyen a férjem…
Nem is kellett többet mondjon. Ott, akkor minden álmom kettőnkről úgy dőlt össze, mint a Hőzsérék fészere az azévi szélvihar estéjén.
De a falu végén lévő roskadozó házba mindenképp be kellett kopogjak. Mélyen belenéztem a rám emelt vizenyős szempárba.
- Búcsúzni jöttem, Liza néne. Útra kelek, és megkeresem apámat. Nincs miért maradnom. Köszönök mindent, amit értem tett.
Az öregasszony bólintott, kendőjét összehúzva magán kibotorkált a hófúvásba.
- És tudod már, merre keresd? Vagy csak úgy nekiindulsz a világnak?
A falubeliek nem tudtak a majdnem két évtizede itt járt emberről semmit, így hát tényleg csak elindultam az orrom után.
- Nem tudom, Liza néne, merre keressem. De majd csak megsegít a sors, hogy rátaláljak.
- Északon keresd. Ott él, messze a hegyeken túl. Családja is van.
Kitipegett a kitaposott útra és a fenyők felé intett.
- Ha elindulsz azon az ösvényen, akkor még sötétedés előtt beérsz a következő városba. Ott utánakérdezhetsz. A neve Kopácsi Eugen. Ennyit tudok segítetni. Az ég áldjon, fiam.
Meglepve fordultam felé.
- Liza néne honnan tud ennyit erről az emberről? Hiszen a többiek…
A visszafelé tartó a kérdésre megtorpant, majd meg se fordulva morogta az orra alatt.
- Az unokám az a mihaszna. Ha esetleg tényleg megtalálod, mondd meg neki, hogy még utoljára meglátogathatná öreganyját. Amennyi nekem hátra lehet…
Az unokája…Elég lassan ért el tudatomig az, hogy ez mit jelent. Hiszen akkor Liza néne… az én…
- Liza néne! – kiáltottam utána. - Miért? Miért nem mondta, hogy…
Az öregasszony megfordult és szorosabbra húzta magán a szélcibálta kendőt.
- Légy szíves, kímélj meg az érzelgős családi jelenetektől, fiam. Nem nekem valók.
Elmosolyodtam, tényleg nehezen tudtam volna elképzelni, amint a hóban könnyezve ölelkezek a vén boszorkánnyal.
- Te csak menj – intett -, nem akarom, hogy bármi is itt marasszon ebben a faluban. A te utad másfelé visz. El, messze el innen.
Tétován felemeltem a kezem, hogy búcsút intsek, és elindultam az erdő felé. Egyszer néztem csak vissza, Liza néne már a tornácon állt. Azt nem láthattam, hogy a falu vénséges vén bábája sokáig nézett még utánam, aztán hideg, kék szemeiben megszületett egyetlen árva könnycsepp, és medret talált magának a millió ráncban, amint lecsordult az arcon.
- Menj csak, fiú, menj! – morogta. Az Úr vigyázza minden léptedet!
2. fejezet
Hosszú volt az út a hegyen keresztül. Először éreztem azt, hogy teljesen egyedül maradtam. Anyám halálakor is hasonlót éreztem, ez mégis más volt. Hiszen ott volt még a szülői ház, a megszokott környezet. Ott volt Zsuzska… de most mindent magam mögött hagytam. Az oldalamra akasztott táskámon kívül semmim nem maradt. Egy régebbi, díszes markolatú tőr lapult benne, amit apám kapott annak idején- talán hasznát veszem majd a farkasokkal szemben. Korán besötétedett. Délután öt óra lehetett, amikor már koromsötét volt ,hófelhők borították az eget. Hóvihar ígérkezett. Amikor megpillantottam a város fényeit, abban a pillanatban kezdett esni. És amilyen közelinek láttam a fényeket, olyan távoliak voltak még. A szél egyre csak hordta a szemembe a havat, szinte vakon tapogatóztam előre. Végül egy szekér vett fel, amely szintén a városba tartott. Amint megérkeztünk, nagyon megkönnyebbültem és a fogadó felől érdeklődtem. Ott ül ilyenkor a legtöbb ember – mi több, a fogadókban amiről nem tudnak, az meg sem történt. Az én faluban legalább is így volt. Ezért kellett vigyázni a jó hírnévre, mert akit egyszer a szájukra vettek az ivóban, az nem sokáig maradt meg a faluban. A közösségi házban a falugyűlésen hangzottak el a hivatalos hírek. A fogadóban pedig a bor mellett – az igazak.
Ebben a fogadóban félhomály volt és fülledt levegő. Izzadt és sörszagú emberek röhögtek hangosan és kiabálták túl egymást az asztaloknál. Én sosem szerettem ezeket a helyeket. Hangosak és rossz szagúak voltak – most mégis barátaimmá váltak a kereséskor.
Odamentem a pulthoz és próbáltam túlkiabálni a hangzavart. A kocsmáros szuszogó, kövér férfi volt, kicsi szemeit összehúzva nézett rám és a fejét rázta.
- Nyisd ki a szád kölyök, ha akarsz valamit, ne motyogj itt nekem!
Megismételtem apám nevét. Ő továbbra is nemet intett a fejével, majd az italozók felé mutatott.
- Őket kérdezd meg. És kicsoda ez a Kopácsi, akit te keresel?
- Az…apám… - mondtam ki nagy nehezen.
- És miért keresed? Talán elveszett? Hehe! – derült a kocsmáros saját humorán.
- Nem. Csak nem láttam… „még soha” –gondoltam, de ez nem vetett volna jó fényt a keresettre – már régóta. Szeretnék találkozni vele.
- Aha. Nem tudom. Mondom, kérdezd meg a többieket. Ha fizetsz nekik egy sört, biztosan kerítenek neked egy apát. Hármat is, ha kell- nevetett fel röfögve.
Nem jártam szerencsével. Volt, aki nem is figyelt rám, volt aki csak vállát vonogatta. Már tovább indultam volna, amikor úgy tűnik az öreg malacképű megsajnált.
- Hé, te kölyök! Kérdezd meg Ilikét, a csaposlyányt!
Ilike a csaposlyány egy körülbelül mázsás súlyú, vörös képű hölgyemény volt, túl az asszonyi középkor virágzásán.
- Mi kellene fiam?
- Nem ismeri véletlenül Kopácsi Eugent?
- Kopácsi…Kopácsi… nem is tudom. Hogy néz ki?
- Azt… azt nem tudom, csak azt, hogy gyógyító.
- Jaj, fiam, honnan lássam én valakin, hogy gyógyít –e vagy sem. És te hogy találsz majd meg valakit akit még sosem láttál?
Nem is tudom miben reménykedtem, hiszen majd két évtizede járt arra, ha járt ott egyáltalán.
Az első városban nem volt szerencsém, a másodikban sem. Közöny és vállrándítás, sajnálkozó arcok. Nem szerettem a városokat. Túl sok volt az ember. És amiből túl sok van, az teher, amiből kevés, az ajándék. Ezért szeretem a mai napig jobban a falvakat.
Végül a harmadik város után a következő hegy lábánál fekvő apró faluban végre rám mosolygott a szerencse. A falubéliek emlékeztek egy hollófekete, vállig érő hajú emberre, aki egyik télen járt náluk. El is vezettek az egyik asszonyhoz, akin segített.
Erzsi néni idős hölgy volt már - haja hófehér, és ha nevetett, szemei apró vonallá szűkültek össze, sok-sok kicsi ránc karcolta össze egykor sima arcát. Önkéntelenül is Liza nénéhez hasonlítottam, ám amaz morgós volt és szűkszavú, emez jókedélyú és bőbeszédű. Rám nézett és elmosolyodott.
- Jöjjön csak be, fiatalember.
Végre nem fiú voltam, vagy kölyök. Fiatalember.
- Járt itt nálunk egy gyógyító, de az már elég régen volt. Emlékszem, szörnyű vihar volt, amikor feltűnt itt nálunk. Hmmm. Tudja, fiatalúr a jóemberek mindig viharok idején tűnnek fel. A szél fújja őket oda, ahol szükség van rájuk… Hozzánk kéredzkedett be, amíg az ítéletidő le nem csillapodott. Fáradtnak tűnt, haja csapzott, sovány is volt, úgy nézett ki, mint egy éhes farkas.
- Hogyan emlékszik rá ilyen jól?
- Ő tette rendbe a kezemet. Kinn etettem az állatokat, amikor az egyik ló a vihar miatt megvadult, feldöntött és átgyalogolt a kezemen. Darabokra törte a csontomat. Még ötven sem voltam, és azt hittem, a hátralévő időmre nyomorék lesz a jobb kezem. De ő valami hihetetlen módon helyre rakta a csontokat, sínbe rakta, egy különleges kencét tett rá és gyógyfüveket. És mire távozott, én már mozgattam a kezem. Amíg a faluban segített a beteg embereken addig itt lakott. Mindent megcsinált amit a sérült kezem miatt én nem tudtam elvégezni. Cserébe a kosztért és a kvártélyért. Fura ember volt. Csöndes, szavát alig lehetett hallani. Ha valaki nem ismeri, együgyűnek is hihette volna, ahogy néha az asztalnál csak tologatta ide-oda a sótartót. De nagyon nagy volt a tudása, nagyobb mint bárkié, akivel találkoztam. Jobban szeretjük mi az ilyen vándordoktorokat, mint a papíros orvosokat. Az orvos olyan nagy úr, hogy a mi szegényes fajtánk csak kényelmetlenül érzi magát tőle. Az ilyennek sokszor mi nem is számítunk annyit mint a gazdagok, mert nem tudunk annyira hálásnak lenni mint ők… - dörzsölte össze a néne sokat sejtetően hüvelyk és mutatóujját. De ez a fiatalember a mi fajtánk volt. Szegény, egyszerű, a szálláson kívül semmit nem kért cserébe, mégis adott. Az ilyen való doktornak, fiatalember.
Liza néne kemény szavait hallottam visszacsengeni, amit akkor mondott nekem, amikor elkeseregtem neki, hogyan utasított el engem Zsuzska.
„Nem várhatsz semmit a gyógyításért cserébe. Soha, érted? Aki a haszonért gyógyít az hamis próféta.”
De még mindig nem tudtam, Erzsi néni valóban az én apámról mesélt –e.
- Nem emlékszik a nevére, nénikém?
- Jajaj, fiatalúr, na látja, a nevére nem… Az arca, a hangja itt van bennem, de a neve… valami szokatlan neve volt.
- Kopácsi Eugen?
- Hmm. Meglehet, fiatalúr, meglehet.
Erzsi néni marasztalt éjszakára, én pedig nem tiltakoztam. Reggel kaláccsal vendégelt meg. Micsoda különbség a városbeli fogadtatáshoz képest, ahol még az esőbe is kikergettek a fogadóból, ha megtudták, hogy nem inni tértem be…
A reggelinél tovább kérdezősködtem.
- Nem tudja, honnan jött és hol lehet most az otthona?
A néni kutatón nézett rám.
- Maga a fia, ugye?
Meglepődtem.
- Csak onnan gondolom, hogy hasonlít rá. Ugyanolyan barna szeme van és az állkapcsa is az övé. Régóta nem látta már?
- Még sohasem láttam - árultam el.
Erzsi néni úgy látszik, sok mindent megélt már ahhoz, hogy meglepődjön valamin. Csak bólintott és a vállamra tette a kezét.
- Sok szerencsét és erőt az útra, fiatalember. És ha megtalálja, még egyszer mondja meg neki, hogy köszönöm.
Bizakodva vágtam neki az útnak telve reménnyel, hogy innentől már könnyebb lesz. De nem kellett sok idő elteljen, hogy a lelkesedésem alábbhagyjon – ahol felragyogott egy kissé a remény sugara, onnan az út ismét a sötétségbe vezetett. Onnantól kisöreg már igazi vándorként éltem. A vándor egy nagyon különleges fajta ember. Nincsen hazája, nincsen otthona, de övé a kék ég, az erdő, a végtelen mezők. Nem várja haza asszony és gyermek, hiszen számára nincs olyan, hogy haza. Olyan, mint a rőt avarban a falevél, csak ráül a szél hátára és már tovább is áll, ahogyan Erzsi néne mondta.
|
