Csak egy apró porszem vagyok a sivatag homokjai közül,
Egy ember, ki felvállalja önmagát ha sír, téved, vagy örül.
Egy átlagos, tucatember, azok közt, kik itt élnek, és félnek,
Aki szerette a természetet, napsütésben, és didergő télben.

Naiv álomvilágomban mindig, minden oly tiszta, igaz volt,
Kényes becsületemen nem eshetett soha semmi hamis folt.
Tiszta lelkiismerettel éltem jelentéktelen saját kis életemet,
Soha nem tagadva apámtól tanult, igaznak hitt eszméimet.

Semmiről nem voltam híres, csak tettem, mit tennem kellett,
Fájt, ha buzgón jót akartam, de félreértettek, és pofon vertek.
Tévedtem, hogy akikkel jót tettem, azoktól én is jót reméltem,
Ilyen régen nincsen már, csak egy romantikus lányregényben.

Talán most gyönyörű, megható beszéddel felkészülve álltok,
De koporsómban fekve én most nem pont ilyesmire vágyok.
Azt akarom, hogy rám emlékezve mosolyogjatok, nevessetek,
22 grammom kiáltja:„ E M B E R E K ! S Z E R E S S E T E K !”

Csak egyetlen igazság van, fentről mosolyogva nézek le rátok,
Megnyugodva hagytam el mostani hamis, álszent érdek-világot,
Szeretteim örökéül nevetésem, kacagásom hagyom örökül én,
Igaz szeretteim tudják, megértik, ennél nem kell jobb tétemény.

Felebarátaim! Ti se sirassatok! Én nem erre a földre születtem!
Az én álomvilágom nem tűrt álnokságot! Én szívből szerettem.
Arculcsapásokat, árulásokat, hazugságokat túl sokáig bírtam,
Most végre egy igaz világba léphetek be az öreg családi sírban.

Csak egy apró porszem voltam én is a sivatag homokjai közül,
Egy lélek, aki felvállalta önmagát, ha sírt, tévedett, vagy örült.
Jeltelen, de világító csillagom utat mutat majd fáradt vándornak,
És a lelkem is itt marad veled... Számíthatsz rám, bárhol vagy...