Már megint elment egy tanárom.
A fájdalmat csak fokozza, hogy kb. 2 hónapja fogalmazom, hogy mit fogok neki mondani 2 év múlva az érettségi találkozón.
Hát, neki már nem mondom el.
De nyugodt vagyok, mert Eszter néni elmondja majd
- Jaj Laci, képzeld a Kovács ….
Én büszke vagyok a tanáraimra!
Ha elhangzik a nevük, büszkén mondom, hogy engem is Ők tanítottak.
Én büszke vagyok az iskolámra.
Ha említik, büszkén mondom, hogy Én is ott tanultam.
Ott tanultam?
Vaj jogos e a büszkeségem, hiszen az alatt a 4 év alatt sok minden látszott rajtam de büszkeség az nem.
És mégis.
Ha a tv.-ben nívós műveltségi vetélkedőt nézzek, sok kérdésre tudom a választ.
Ha tv.-t nézzek, rádiót hallgatok, olvasok; bármely műfajban ;
Egy névre, helységre, fogalomra , hasonlatra , előbújnak ; tények, történések, adatok, melyek értelmezik, illetve megérthetővé teszik az elhangzottakat, illetve olvasottakat.
Ha fiaim kérdeznek, fejemben ott van egy pontos magyarázat, mely rendet rak a káoszban.
Ezen tudás , mit nem elfeledve hittem.
Én úgy tudtam, ezt nem tanultam meg.
Ha azon kevés jó, mi bennem van- mely elviselhetővé tesz mások számára- útját követem,az esetek többségében az út végén ott egy volt tanárom.
A torokszorító ebben az egészben az, hogy egyre többen vannak, akiknek már sohasem mondhatom el, amire felnőtt fejjel jöttem rá.
Tanárnő! Tanár úr!
Én figyeltem!
Budapest, 2004-09-06