A temető fehér-arany színekben tobzódik. A sírokon krizantém, fehér színe az ártatlanságé, a halhatatlan léleké. A sírok felett imbolygó fények, mint ezernyi, apró szentjánosbogárka, múltról és jövőről mesélnek. Meggyújtom a mécsest, és nézem az apró lángocskát, hajladozik erre-arra, egyszer az égig tör, máskor csak pislákol. A szeretteim, értük ég ma ez a kis láng. Értük, és mindenkiért. Rájuk gondolok, csillaggá vált lelkükre, s mindarra, ami itt maradt belőlük. Nem múltak el nyomtalanul, hiszem és vallom a költő szavait: csak ami por volt, az lesz porrá, lelkünkre a sír nem hajol rá. Megszokhatatlan, hogy egyre többen vannak, akiket a pislákoló fény megidéz, már számát sem tudom azoknak, akikből jelenem lámpásai helyett múltam fényes emlékei lettek.
Egyszer majd értem is meggyújtja valaki az emlékezés lángját.
Meggyújtja majd értem valaki?
Vár rám a gyorsvonat, azonnal indul, felszállok. Az ablakhoz ülök, nézem az elsuhanó tájat. Milyen ismerős, jártam már itt? Befutottunk egy állomásra, megállunk. A peronon négy év körüli kislányt látok, szorosan fogja egy idős férfi kezét, Nagyapa aranyszín aurája világít az apró lábak minden lépéséhez. Átsugárzik a szeretet az ablakon, át az idők végtelenén. Egy vékonyka asszony figyeli őket, magasból, mintha erkélyen állna. Nagyapa felnéz, rámosolyog. Jövök nemsokára! – ez van a pillantásában.
A kislány már iskolás, de Nagyapa ott van a közelében, hogy elsimítsa az út göröngyeit. Piros és barna színek táncolnak körülötte, a piros a vér színe, s a szereteté, a barna az állandóságé, megbízhatóságé.
Szívesen időznék még a boldog pillanatoknál, de a vonat továbbrobog. Egyetlen vonallá összeolvadó fények futnak el mellettem, a gyermekkor fényei. Színek, állomások váltják egymást, a peronon ismerős, kedves arcok villannak. Egy piros-fekete állomáson többet időzünk. Piros és fekete, gyász és szeretet, szoros kötelék. 1967, ez az állomás neve. Látom a lányt, már 15 éves. Szilveszter éjjele van, mindenki mulat, nevet, boldog, csak a lány zokog, Nagyapa nincs többé, elment a kicsi asszony után. Sír, mert nem tudja, hogy nem veszítette el egészen, itt hagyta maga után keze melegét, aurájának aranyát, itt maradt két kézzel osztogatott kincse, a szeretet. Állj meg idő, ne suhanj tovább, egy boldog pillanatra hozd vissza az emlékét!
Lobogj, lobogj láng; szállj fel az égig; lobogj érte, és mindenkiért! Ég a kis lángocska, az emlékekért.
Nem időzhetek többet, hosszú az út, messze a végállomás. Újabb állomások jönnek, nem állunk meg, csak elsuhanó színeit, fényeit látom. Piros és fekete színek villannak, szeretet és búcsúzás. Néha örömteli, új élet kezdetét jelenti, búcsú a szülői háztól, a lánypajtásoktól; máskor szívszorító, visszafordíthatatlan, eltávozott rokonok, barátok; eltemetett álmok; hamuvá lett szerelmek. Fények váltakoznak sötétséggel. Jó és rossz, szép és csúf, erény és bűn, dicsőség és szégyen. Lehetett volna másként. Lehetett volna másként?
Lobogj, láng, szeretet lángja, emlékezzünk Rájuk! Ég a kis lángocska, a lelkekért, a lelkünkért.
A vonat csak halad tovább, kijelölt útján, a síneken. Újabb megálló jön, szép, tiszta, nyugalmas állomásra fut be a vonatunk. Ott áll a lány, már felnőtt, maga is anya. Kék és piros színek uralkodnak, szeretet, tisztaság, megbízhatóság, de mindez csupán pillanat a végtelen időben. Amikor továbbmegyünk, a színek kísérnek bennünket, míg a vonat robog, egyre csak robog.
A következő állomáson sötét bársony drapériát látok, kandeláberek ijesztő fényét, a lány magányosan áll a peronon, sápadt arcán szenvedés. Három egymást követő év, 1988, 1989, 1990, három búcsúzás.
Lobogj, láng, az eltávozottakért, és az itt maradottakért. Lobog a láng az üdvösségért, a lelki békéért, a megnyugvásért, értük, értünk, mindenkiért.
Máris tovább megyünk. Hosszú alagút után - szürke egyhangúságát csak egy-egy lámpa halványan pislákoló fénye oldja fel, - kivilágított megállók sora jön, fénylő, boldog képek. Itt van a lány is, már nem ifjú, és még nem öreg. Piros és kék, világoskék színeket látok, három tiszta, ártatlan, Föld sara nem szennyezte gyermeki lélek érkezését hirdetik. Szívesen időznék még a boldog pillanatoknál, de elhomályosul a szemem, a pára elfedi a képet. Oh, Nagyapa, bárcsak hozzád hasonló lehetne ez a lány, bár tudná két kézzel széjjelszórni kapott kincseit!
Ég a láng, a hála és szeretet lángja, ég értük és mindenkiért.
Tartani kell a menetidőt, haladunk tovább, s én visszanézek, míg a távolság el nem mossa a színeket. Hosszú ideig nem állunk meg, fény és árnyék váltakoznak, míg újabb megállóhoz értünk. Fekete, piros és lila színeket látok, ott áll a lány esett vállal, és nézi az állomás nevét: Élt 69 évet. Csak 69 évet. Látom a lány gondolatait. „Vér vagyok a véredből, mégsem tudtalak megóvni. Hiba? Bűn? Tévedés? Büntetés?”
Szívem összeszorul, elfordítom a szemem a képről, meggyújtom a lila gyertyát, a bűnbánatét. Szorongva nézem a lángot. Előbb csak pislákol, végül fellobban, fel, egyre magasabbra. A sors kegyeltje vagyok, elfogadtad az áldozatot. Te mindig megbocsátottál. És én megbocsátok-e magamnak?
Lobog a gyertya lángja, fényesen, ragyogva. Világít, melegít, emléket idéz. Az égre tör, utat keres a lélekig. Lobogj, kis láng, lobogj érte, értünk, mindenkiért. Lobogj, láng, a bűnbánatért és a bűnbocsánatért! Lobogj a mindig megbocsátó, örök szeretetért!
A vonat egyre csak robog tovább a síneken. Sötét, vagy fényben úszó állomások jönnek, de a vonat csak halad tovább. A felvillanó fényben ismerős arcok, tájak, világok. A vonat egyszer majd megáll. Hol az utolsó állomás? Hol a végső megálló, amikor majd értem, értünk is lobban a lángocska?
Lobog a mécses lángja, értük, értünk, a világon mindenkiért. Értjük-e az üzenetét?
Egyszer majd értünk is meggyújtja valaki. Lesz majd valaki, aki meggyújtja értünk a gyertyát?
|
|
|
|
|