Első emlékeim egyike egy balatoni kép. Az ég ragyogóan tiszta, mélykék, nem tudná senki úgy lefesteni, ahogy bennem él. Szellő se mozdul, a tó nyugodt, csak a fürdőzők verik fel itt-ott láztalan simaságát. Matracomon fekszem, időnként belegurulok róla a langyos vízbe, aztán megint vissza. Hínárokat halászok ki a tóból, emberevő cápának képzelem őket, mégis bátran, szabad kézzel fogom ki őket. Nem félek! Azaz… lehet, hogy félnék én, dehát cápahalász hajómat drága anyám kormányozza, így hát baj nem történhet.

Emlékszem még a kompra, mely Tihany és Szántód között ingázott; elbambulva néztem néha; meg arra is, hogy felkacagtam néha, hogy miért, azt talán akkor sem tudtam volna megmondani. Nem tudom ma sem.

Emlékszem, mennyire szerettem a karácsonyfát. Este, ha kigyúltak rajta a fények, olyan titokzatosan szép volt, hogy szabályosan szerelmes voltam belé. Mindig meggyászoltam, ha nagyot nyekkenve landolt a hólatyakos betonon karácsonyfa-kedvesem.

Aztán: az erdő, mely végigkísér, rám kacsint emlékeim titkos zsúrjain. Az erdő, ahol a csendben elsüllyedtem, titkokba bújtam, az erdő, ami midig olyan tiszta volt, annyira szépségesen tiszta, mint a gyerekkor.

Ezt a tisztaságot kerestem magamban a minap, ahogy emlékeimben lapoztam, néhány túlszínezett régi kép fölött.

De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár.