| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Add nekem a szíved - I. Ideje:: 10-31-2009 @ 01:22 am |
|
|
|
|
Ez egy összefüggő történet, de részekben fogom feltenni, egyrészt mert elég hosszú, másrészt meg nem mindig van időm legépelgetni, szóval ettől is függ, hogy haladok majd vele :)
Kiskoromban nem gondoltam, hogy különleges vagyok, vagy kilógok a sorból. Azt hittem teljesen normális, ami velem történik. Mint minden kislány, én is királylány szerettem volna lenni, aki első pillantásra beleszeret a hercegbe, aki eljön érte. De az én tündérmesém kicsit más volt. Az én hercegem fekete hajú, szemű volt és nem fehér lovon járt, hanem hófehér szárnyakon repült. Soha nem ígért semmit, nem volt semmije, de a szívét nekem adta.
Mikor elmeséltem a lakótelepi kislányoknak, mind furán néztek rám, és láttam a szemükben, hogy dilisnek tartanak. Aztán kerülni kezdte, végül nem játszottak velem többé. Igazából nem bántam nagyon, sosem szerettem a lányokat, a fiúk pedig befogadtak maguk közé, s sokkal izgalmasabb és kalandosabb volt felfedező útra indulni a betonházak között, minden nap más szereplő bőrébe bújva – néha kalózok voltunk, akik a kincsért harcolnak, néha katonák, akik várat ostromolnak -, mint babákat öltöztetni és teadélutánost játszani. Igaz, hogy mindig nekem jutott a királylány, az elrabolt hercegnő, cselédlány szerepe, de élveztem, és hagyták, hogy úgy formáljam meg, ahogy nekem tetszik. Hamarosan kis színjátszó kört alapítottunk, én írtam a forgatókönyveket, s mikor egy-egy művel teljesen elkészültünk – a díszleteket is mi készítettük -, nagy előadóesteket tartottunk a telepen élőknek. Amolyan hagyománnyá vált. Később más műsorszámokat is bevettünk, pl.: énekeltünk, táncoltunk. Mindig törtük valamin a fejünket. De valahogy soha senkinek nem tűnt fel, hogy soha egyetlen karcolást sem szereztem, pedig mindig figyelmetlen voltam, csetlettem-botlottam, fára másztam. Mintha láthatatlan kezek védelmeztek volna. Ezt soha nem meséltem senkinek, ahogy mást se, kivéve egyetlen alkalmat, ami megtanított arra, hogy néha jobb nem beavatni másokat az életünkbe.
Az egyik előadásunk után történt. Olyan tizenkét évesek lehettünk, és igazán kitettünk magunkért. Tommyval hazafelé sétáltunk, egy háztömbben laktunk, és mióta az eszemet tudtam, szerelmes voltam belé, ezt persze a világért sem mondtam volna meg neki. Különben is a legjobb barátom volt. Lelkesen ecseteltük az este sikerét, roppant büszkék voltunk saját magunkra.
- Olyan voltál, mint egy angyal, igazi angyal. – Lelkendezett.
- Hmm. Igen. Figyelj, elmondhatok neked valamit? – Kérdeztem kicsit félénken, torkomban dobogó szívvel.
- Persze. – Vágta rá gondolkozás nélkül.
- És ígéred, hogy nem mondod el senkinek? – Aggályoskodtam.
- Becsszó.
- Én… - vágtam bele végül – tényleg angyal vagyok. – Egy pillanatig meredten bámult, mint aki nem tudja eldönteni, hogy komolyan beszélek-e vagy viccelek, majd kipukkadt belőle a nevetés.
- Ez jó! Haha! Te tényleg jó színésznő lennél.
- Ne röhögj, ez komoly! – néztem rá sértődötten. Aztán ő is észrevette, hogy komoly vagyok és abbahagyta a nevetést.
- Oké. Figyelek, Szóval angyal, mi?
- Igen. Ehm. Erről nem tud senki, de születésem óta szárnyaim vannak, amik mások számára láthatatlanok, együtt nőnek velem, és a hangulatomra változtatják a színüket. Plusz, ha valakinek a szemébe nézek, tudom, hogy abban a pillanatban mire gondol. Vagy itt van például az, hogy soha nem sebesülök meg, pedig tudod, milyen béna vagyok, mintha láthatatlan kezek védenének.
- Na, ne! Ezt nem veszem be, tudom, hogy zseniális vagy meg minden, hiszen te írsz mindent, amit előadunk, úgyhogy jó a fantáziád, ezt is biztos csak álmodtad, vagy túl fáradt vagy és összekevered a színházat a valósággal. Menj és pihend ki magad. Még hogy angyal, persze…
Percekig figyeltem, ahogy elsétál, és a fejét csóválja. Nem hitt nekem. A felnőttek is furán néztek rám mikor az első szavammal megpróbáltam elmagyarázni a dolgot. De azt hittem ez természetes, aztán szép lassan rájöttem, hogy a többi gyereknek nincs szárnya, mert valahányszor szóba hoztam, láttam a szemükben, hogy bolondnak néztek. Úgyhogy feladtam. Tommyval vallott kudarcom pedig végleg meggyőzött arról, hogy jobb titokban tartani, mert nem értenék meg.
Néhány nappal később a szüleim bejelentették, hogy másik városba költözünk. Új életet kezdhettem. Bár Tommy soha nem mondta el a többieknek a beszélgetésünket, mégis mintha távolságtartó lett volna velem szemben. Ő volt az első szerelmem és ezt soha nem tudta meg, azóta nem láttam.
Néhány évvel később, túl voltam az érettségin, rengeteg barátom volt, mint mindig, rengeteg ember vett körül, de néha mégis magányosnak éreztem magam. De ezt soha nem vallottam volna be. A szárnyaim – immár eléggé megnőttek, majdnem túlnőttek rajtam is – állandóan lila színben játszottak. Őket nem tudtam becsapni.
Elgondolkozva sétáltam át a parkon, miközben az eget kémleltem, és azon gondolkoztam, hogy ideje újabb próbát tenni éjszaka a repülésre. Addig sohasem sikerült, túl gyengék voltak, hogy elbírjanak. Pedig sok éjszakát töltöttem el a házunk tetején gyakorlással, mikor már az egész város aludt, hogy senki se láthasson meg. Úgy tűnt tiszta, csillagos lesz az égbolt, teliholddal. Miközben ezen morfondíroztam, persze nem figyeltem a lábam elé, és megbotlottam egy kiálló kőben. Egy pillanatig éreztem, hogy zuhanok, és vártam a becsapódást, de aztán eszembe jutottak a láthatatlan keze. Azonban ezúttal valami más történt. Nagyon is valóságos kezek érintését éreztem a derekamon és a karomon. Amikor hátra néztem, egy pillanatra kihagyott a szívem, de aztán újra megtalálta önmagát. Éreztem, hogy bizsergés fut végig a szárnyaimon, és én magam is értetlenül álltam a dolog előtt. A szivárvány minden színében pompáztak. Ilyen még soha nem fordult elő. Az idegen szemöldöke pár centit feljebb ugrott, de a tekintete nyugodt maradt, s bárhogy próbáltam, gyönyörű fekete szemeiből semmit sem tudtam kiolvasni, fogalmam sem volt mire gondol, s még ilyen sem fordult elő soha.
- Jól vagy? – Kérdezte lágy, selymes hangon.
- Ó, igen, köszi. Kicsit elgondolkoztam. – Mosolyogtam zavartan. Teljesen elbűvölt és egyben bosszantott is.
- Akkor jó. Legközelebb vigyázz magadra! Szia! – „Gyorsan, mondj valamit, tartsd vissza” mondogattam magamnak.
- Őőő… Várj! Bocsi, de, nem ismerlek valahonnan? Tudom, hogy nagyon béna szöveg, de tuti, hogy láttalak már valahol. – Kiáltottam utána mikor már hátat fordított.
- Sajnálom, de nem hiszem, emlékeznék rád. – Mosolygott. Hihetetlenül vonzó volt, de nem tudtam eldönteni, hogy lenéző vagy kedves-e a mosolya. Életemben először csődöt mondott a tökéletes emberismeretem. Ez a srác csukott könyv volt előttem.
- Hmm. Akkor ne haragudj. – Visszakoztam, és kezdtem megbánni h utána szóltam.
- Semmi gond. Ha valamikor lenne kedved meginni velem egy teát, itt a névjegyem, hívj fel.
- Rendben. – El se tudtam hinni, hogy ekkora szerencsém van.
Majd elköszönt és elment, Egy percig csak bambán bámultam magam elé. Sok srácot ismertem, a legtöbben szívesen jártak volna velem, de egyikük sem érdekelt. De ő… bosszantott, hogy rá nem hatott egyetlen képességem sem, viszont biztosra vettem, hogy már láttam azelőtt.
Hazaérve anyu épp nagytakarítást végzett a padláson, ami azzal járt, hogy az összes ott tárolt dobozt bezsúfolta a szobámba. Találtam egy talpalatnyi földet, leültem és odahúztam az első dobozt, ami a kezem ügyébe került, és kinyitottam. A régi vázlatfüzeteim voltak, még abból az időből, amikor a rajzolásban akartam kiélni az önkifejezési kényszerem.
Már vagy egy órája ücsörögtem ott, és kezdtek elzsibbadni a lábaim, mikor a kezembe akadt egy rajz. A „Mesebeli herceg” címet írtam rá gyerekes, girbe-gurba betűkkel, és a délután látott srác szakasztott mása nézett vissza rám. „Nem lehet” gondoltam magamban. Sosem hittem a sorsban vagy a végzetben, de ez túl sok volt véletlen volt. Felálltam, és az asztalom fiókjába süllyesztettem a képet, míg eldöntöm mihez is kezdek vele. Aztán ledőltem aludni pár órát, hogy ébren tudjak maradni éjszaka.
Néhány órával később mikor felébredtem, a ház már elcsendesedett, én pedig viszonylag kipihentem magam. Bekaptam pár falat kaját a konyhában, azután a lehető legcsöndesebben kiosontam a tetőre. Úgy éreztem ezúttal sikerrel fogok járni. Kitártam a szárnyaimat, és lassan, könnyedén a magasba emelkedtem. Majd egyre biztosabban éreztem mit is kell csinálnom, a következő pillanatban pedig már hangtalanul suhantam a néptelen utcák felett. Mámorító érzés volt. A jóslatom bevált. Az égbolt tiszta volt és apró csillagok pöttyözték, a hold pedig teljes pompájában ragyogott. A szárnyaimra pillantottam, azok a hold ezüstös ragyogását tükrözték. Úgy éreztem végre teljese vagyok, mintha ez lett volna az, ami hiányzott az életemből. Sajnáltam, hogy oszthatom meg soha senkivel. A szél simogatta az arcom, s fentről minden egészen picinek látszott. Nem tudtam betelni az élménnyel.
Attól a naptól kezdve fordított életet éltem. A nappalokat átaludtam, az éjszakákat pedig a levegőben töltöttem. Már különböző légi mutatványokra is képes voltam, a szárnyaim napról napra megerősödtek, és egy hosszú repülés után már nem éreztem úgy, hogy le akarnak szakadni.
Boldognak éreztem magam, és senki sem tudta miért vigyorgok folyamatosan, már ha egyáltalán nappal előmerészkedtem. Teljesen más világban jártam, és észre sem vettem, hogy közben mindenki eltávolodott tőlem.
Aztán beköszöntött az ősz, és ideje volt kiselejtezni a régi holmijaimat és helyet csinálni az egyetemi cuccoknak. A szoba közepére dobáltam mindent, kiborogattam az asztalfiókok tartalmát, majd leültem a kupi mellé és válogatni kezdtem. Nagyjából a felénél tartottam, mikor a „Mesebeli herceg” akadt a kezembe. Egy pillanatig megbűvölten ültem, és felidéztem azt a parkbeli napot mikor azzal a sráccal találkoztam. „Mi is volt a neve?” Bárhogy próbáltam erőltetni az agyam, nem jutott eszembe. Felforgattam hát a szobámat, majd az egész házat a névjegykártya után, amit adott, de sehol sem találtam. Aznap este először repülni sem volt kedvem. Másnap pedig az egész napot a parkban töltöttem, hátha felbukkan, de nem jött. Jó pár hét telt el ebben a bizonytalanságban. Éjszaka feküdtem az ágyon a falat bámulva – időközben az ágyammal szemközti falra helyeztem a képet, így az volt az utolsó, amit láttam, reggel pedig az első, - napközben meg, ha épp nem suliban voltam, a parkban ücsörögtem egy padon. De soha nem láttam. A szárnyaim pedig napról napra egyre acélkékebbé változtak. Szomorú voltam, dühös és csalódott. Nem értettem miért van rám ekkora hatással.
Október közepe táján eléggé lehűlt az idő. Az erős szél könnyedén átfújt a ruhámon és az eső is folyton esett. Úgy döntöttem elég a szánalmas viselkedésből és ideje visszatérnem a való életbe. Meg aztán már a repülés is hiányzott. Mikor leszállt az éj, észrevétlenül kiosontam a tetőre, s néhány pillanat múlva már az eget szeltem át. S bár már ősz volt és hideg szelek fújtak, én csak langyos szellőnek éreztem. Ismét éltem. Ahogy a házak fölött suhantam, valami halk dobogást hallottam, valahonnan messziről szólt, de mindig ugyanarra a ritmusra. Arrafelé vettem az irányt, kíváncsi voltam mi lehet a forrása. A tenger felé közeledve egyre hangosabb lett. Nem láttam semmit, csak a tenger ezüst kék csillogását messze a láthatáron túlig, s a víz fölé nyúló magányos sziklákat. De ahogy jobban megnéztem, egy alakot fedeztem fel, ahogy ült a messzeségbe bámulva. Elég messze volt ugyan, hogy kivehessem a vonásait, de tudtam, hogy Ő az. Amilyen csöndesen lehetett a földre ereszkedtem az árnyékban, bár tudtam, hogy nem láthat, és nem hallhat. Előbbit, mert emberi szem nem lát repülés közben, utóbbit pedig elnyomta a tenger zúgása. Lassan elindultam a puha homokban a sziklák felé. Már tudtam mi vitt oda: a szívdobogását hallottam. Arra még nem jöttem rá, hogyan. Talán tudat alatt megőriztem a hangját, s előbb is meghallhattam volna, ha nem vagyok úgy elfoglalva saját magammal. Ez a felismerés azért eléggé szíven ütött, még mindig nem tudtam, hogyan is kéne viszonyulnom valakihez, akivel csak egyszer találkoztam, s az sem tartott tovább két percnél. Rápillantottam a szárnyaimra, s azok hűen tükrözték a lelkivilágomat. Egyik színről váltottak a másikra megállás nélkül. „Remek.” Gondoltam. Mikor egészen közel értem a helyhez ahol ült, hirtelen megszólalt:
- Szóval azokkal az izékel repülni is lehet?
Mivel hirtelen fogalmam sem volt miről beszél, sőt egyáltalán már az is meglepett, hogy tudja, ott vagyok, hogy csak egy goromba visszakérdésre futotta:
- Mi van? – Hát igen, nem így akartam beszélgetést kezdeni. Hátrafordult, közömbösen rám nézett, majd a hátam mögé mutatott az ujjával.
- A szárnyaid. Tudod, azok a tollas valamik a hátadon, amik most egyik szín után a másikra váltanak. Nekem a szivárványos jobban tetszett, ha érdekel a véleményem.
Annyira megdöbbentett ez a csevegő hangnem, hogy egy percig csak tátogni tudtam Ő meg semmitől sem zavartatva ült, és érdeklődő tekintettel fürkészte az arcom.
- Eegy pillanat. – Szólaltam meg végre. – Te látod a szárnyaimat?
- Nem volt elég egyértelmű? – Kedvesen mosolygott, de biztos voltam benne, hogy totál lököttnek tart.
- Mármint… izé… de, igen. Csak meglepett, ennyi az egész. Az emberek számára láthatatlanok, vagy legalábbis eddig azt hittem. Szóval láttál repülés közben is, ezért tudtad, hogy itt vagyok?
- Ühüm. – „Micsoda zseni vagyok.” Gondoltam gúnyosan. Leültem mellé a sziklára, lábamat lelógatva a semmibe. Gyönyörű kilátás nyílt a tengerre.
- Gyakran jársz ide?
- Ha tehetem minden éjszaka. Innen nézem a napfelkeltéket.
- Nem bánod, ha csatlakozom? Párszor jártam már erre, de még sosem gondoltam rá, hogy innen is nézhetném, ahogy felkel a nap.
- Tudom, láttalak. – Kérdően felvontam a szemöldököm.
- Hogyhogy én sosem láttalak téged?
- Lefoglalt a repülés és a tenger. Igazából megértem, miért nem vettél észre semmi mást, Onnan föntről egészen más lehet. Mióta láttalak téged ott fönt, azóta járok erre a sziklára, korábban csak a parton ültem.
- Ó, értem. – Közben azon törtem a fejem, hogy tényleg annyira el voltam foglalva saját magammal, hogy a szívverését sem hallottam? Beigazolódott a feltevésem ezek szerint. Hülyén éreztem magam.
- Nem hívtál föl. Azt hittem érdekellek. – Újból visszatért a szemtelen hangnemhez.
- Hát… tudod… úgy is volt… - Dadogtam.
- Csak volt? – Zavarba jöttem, túl konkrét volt a kérdés.
- Had fejezzem be. Szóval aznap éjszaka repültem először, és ez mindent kitörölt a fejemből. Mikor visszatértem a földre – képletesen persze – nem találtam sehol a névjegyed. Visszajártam minden nap a parkba, de ott sem láttalak.
- Hmm. Ez mindent megmagyaráz. Sokáig nem láttalak itt, azt hittem többé nem jössz. Különben aznap a környéken volt dolgom, azért voltam a parkban. Először és utoljára.
- Világos. – Mondtam keserűen.
Eközben láthatáron felbukkantak a nap első sugarai. Az Angyalok városának egy jelenete jutott eszembe, mikor az angyalok minden napfelkeltekor összegyűltek a parton, hogy hallják a felkelő nap zenéjét. El tudtam képzelni milyen érzés lehetet. Lassan haza kellett indulnom, de még semmi kedvem nem volt elköszönni. Lopva rápillantottam, hátha le tudok valamit olvasni az arcáról, de meglepetten vettem tudomásul, hogy engem tanulmányoz azokkal az éjfekete szemekkel. Zavarba jöttem, és elfordítottam a tekintetem. Hallottam, hogy kuncog. „Na, most már buta csitrinek is tart.” Keseredtem el. De nem mutatta jelét, hogy észrevette volna. Én meg igyekeztem elterelni a figyelmet magamról.
- Ha nem bánod, néha én is kijönnék ide napfelkeltét nézni.
- Örülnék neki.
- Tényleg?
- Persze.
- Hát. Akkor én most elmegyek. Majd találkozunk.
Nem várva választ a levegőbe emelkedtem, és amilyen gyorsan csak tudtam, magam mögött hagytam a partot. Felettébb kínosnak éreztem a helyzetem.
Folyt. köv.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 10-31-2009 @ 01:22 am
| Hozzászóló: fényesi (Ideje: 11-01-2009 @ 10:39 am)
Comment: Kedves Timi nem vagy könnyű helyzetben!
Prózád jó, csak kevesen fogják olvasni :-(
Még így is túl hosszúnak vélem :-(
A Minden Ami Irodalomba, ha feltennéd, ott tovább marad az oldalon! Adjunk több esélyt neki!
üdv.
fTJ |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Minilany (Ideje: 11-01-2009 @ 10:43 am)
Comment: Hm. Köszönöm a tanácsot :) Igyekszem nem túl hosszú részekre szedni, csak hát nehéz eltaláni a határokat... Timy |
|
|
|
|
|
