[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 327
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 327


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja!


Amatőr Irodalmárok Klubja!
[ Amatőr Irodalmárok főoldala. | Regisztrálj! ]

Csatlakozz te is közénk! A tagjainknak lehetősége van saját írásaikat publikálni, és a többiekéhez hozzászólni.

Olga néni
Ideje:: 11-01-2009 @ 12:32 pm

Olga néni

 

Maróti László

 

─ Jaj, te lány. Te lány. Mi a csudát csináljak én veled? Hát mi lesz,  ha egyszer majd nagy leszel? Már csak ez hiányzott. És apádat is most éri ez a nagy szerencse ezzel a berlini munkával. Meg veled. Két hónapos sem leszel, amikor utaznunk kell. De ha legalább egészséges lennél!

Férje már évek óta a külkereskedelemben vetődött hol ide, hol oda. Valójában tisztelték nagy tudása miatt, de csak a háta mögött. Nem szívesen mutatkoztak a társaságában. Kissé gondozatlan volt, mint a nagy művészek. Ha sietett, járás közben jól látszott, hogy egyik lábával valami vicceset csinál. Ezt ő is tudta jól és ha módja volt lassabbra fogni a tempót, lépteit is volt ideje irányítani. Olyankor senki nem mondta volna meg, hogy jobb lábfeje kicsit befelé fordul. 1923 őszén azután végre tudásához méltó feladatot kapott. Berlinbe küldték, hogy ápolja a magyar-német kereskedelmi kapcsolatokat. Elsősorban pénzügyi kérdésekben vártak tőle eredményeket. Sok kollégája lélegezhetett fel, mert így végre följebb juthattak a kisebb képességűek is, másrészt pedig nem kellett kerülgetni vele a találkozást. Majdani berlini levelein meg úgyis csak a neve lesz rajta, az meg senkit nem zavar. Gyarmati úr örömét kissé megsavanyította a csak pár hete született kislányuk testi fejletlensége, kissé furcsa arca és, nos, mindkét lábfeje láthatóan befelélé mutatott. Talán Berlinben lesz rá módjuk, hogy felkeressenek egy orvost, aki enyhít majd a lány testi hibáin. Persze nem lenne jó sokáig halogatni...

 

Berlinben más volt az élet folyása, mint Pesten. Lakásuk hat szobából, konyhából, fürdőszobából, mosószobából és tágas, nyáron is hűvös kamrából állt. Ha kimentek az erkélyre, jobbra láthatták a közeli Unten der Linden és a Friedrikstrasse sarkán tovasiető vagy egy helyben ingó cilindereket. Gyarmati úr és felesége nagyon jól beszélték a nyelvet. Egy ideig sajnálták, hogy a berlini dialektust nem ismerik, de hamarosan rájöttek, nem az az irodalmi német, tehát jobb ha azt soha nem is sajátítják el. Senki nem hitte volna, hogy egy düledező tabáni iskolában ragadt rájuk akkora sokszínű német nyelvtudás, hogy már szinte jobban tették, ha abból a svábos dialektust, meg azt az egynéhány szófordulatot, kifejezést inkább örökre elfelejtik.

A hat szobát természetesen bútorozva kapták, de ők csak a nappalit és a hálószobát használták. A többit nem volt miért. Azokban még a bútorok is sokáig üresen maradtak. Talán, ha majd a lány nagyobb lesz, akkor megkaphat akár két szobát is.

Gyarmati úr lelkileg felkészült rá, hogy járása miatt majd a német társaságnak sem lesz a kedvence, viszont éppen ezért talán kapóra jött neki a két ország közötti kereskedelmi kapcsolatok felgyorsulása: így legalább a környezetében, remélhetően, többen is megértik majd, hogy szinte lényegtelen testi hibája semmit nem von le szakmai tudásából. Egyesek azt is jól sejtették, hogy a magyar kereskedelmi tárgyalófelek döntései mögött bizonyára Gyarmati osztásai és szorzásai húzódnak meg.

Felesége azelőtt sem szívlelhette a társaságokban szokásos széles mosolyokat, hazug bókokat. Férjét inkább tisztelte mint szerette. Miért is ment volna vele karonfogva estéjekre, ahol a legtöbben elkerülték őket. Inkább otthon maradt és keresztrejtvényt fejtett. Az asszony sem volt vonzó, a férje pedig, nos, amilyen ő volt. Berlinben, szerencséjére, az asszony könnyen kimenthette magát. Elvégre három hónapos pici leánykáját nem bízná rá idegenre. Természetesen megengedhetné magának, hogy felfogad valakit, aki rendszeresen vigyáz a lányára, de talán majd később. Jó volt ez így. Hetente jöttek új rejtvényfüzetek Budapestről.

Olga nem sokat sírt, hiszen testi hibácskái nem fájtak, csak olyanok voltak és kész. Amikor ébren volt, türelmesen várta, hogy az, aki szokott, újra megjelenjen. Olyankor ennie kellett. Ha néha mégis elsírta magát, az többnyire a cserére megérett pelenka miatt történt. Frau Gyarmati ilyenkor mindíg végig fejtette az előtte fekvő rejtvényt, majd hatalmas levegőt vett abban a reményben, hogy mire az elfogy, kicseréli a pelenkát. Olga szinte ideális pici teremtés volt, de az anya mégis olyan türelmetlenül kezelte, mintha egész életének tönkretevőjét látná a kicsiben. Néha ütésre is emelte a kezét, de ilyenkor inkább ökölbe szorította és nagyokat fújva leengedte. Ezen egyszer a férje is rajtakapta, de nem szólt egy szót sem, így a mérges mama erről sosem szerzett tudomást.

Az első év vége felé történhetett. Gyarmati tárgyaláson ült egy nagy, ovális asztal egyik végén. Vele szemben, vagy öt méternyire a német küldöttség kefefrizurás vezetője foglalt helyet. Valaki a németek közül egy suta hasonlatában gyakran mosott pelenkának nevezte az oroszok gazdasági rendszerét. Erről Gyarmatinak Olga jutott eszébe. A vér is szinte leszállt a fejéből. A lányt legalább egy hete nem látta. Persze, egy fedél alatt élnek, de ő még csak oda sem ment hozzá, hogy ránézzen. A lány. Istenem. A lány. Na, jó. Gyakran későn érkezik haza és olyankor már... Ja! Ez akkor sem mentség. Majd gondja lesz rá, hogy ezután...

Este beült a kocsiba és szólt a soförnek, hogy haza megy. Soha nem is ment máshová. Haza. Út közben arra gondolt, hogy hiszen nem szándékosan kerüli a lánnyal való találkozást. Egész egyszerűen ez az ő természete. Itt van ez a soför. Azt sem tudja, mi a neve, azt sem tudja hol van, amikor várja valahol. Fázik, nem fázik, éhes, nem éhes...

─ Herr Schofför!

─ Igen, uram!

─ Tudja, az a helyzet, hogy én általában rettenetesen el vagyok foglalva számokkal, fontos tennivalók számontartásával. Teljesen kiment a fejemből, hogy megkérdezzem, ki az a kedves úr, aki engem minden reggel és este fuvaroz, hogy eljussak oda, ahová el kell jutnom. Elnézést kérek ezért.

─ Megértem, uram.

─ Nos, mi a neve?

─ Zánkai István.

─ Zánkai István? Tehát maga magyar?

─ Igen, uram ─ váltott magyarra a férfi.

─ És mióta él Berlinben?

─ Amióta ön, uram. Azért küldtek Pestről, hogy az ön kocsiját hajtsam.

    Lakásába lépve rögtön el akarta mesélni feleségének, hogy a sofőrjük magyar. Mégsem szólt róla. Mit szólna az asszony, hogy lassan egy év eltelt és ő soha nem kérdezte meg azt az embert. Még le sem vette felöltőjét, egyenesen odament a lányhoz. Megnézte. Aludt. Felesége is a gyerekágyhoz jött és úgy nézett a férfira, mintha azt kérdezné: na, téged mi lelt? Nem kérdezte meg, de a férje így is megértette, mit kérdeznek a szemei.

Másnap megint úgy feküdt le, hogy nem látta a lányt. Ez elalvás előtt egy pillanattal jutott eszébe. Így történt ez éjszakáról éjszakára. Végül egy alkalommal elalvás helyett hirtelen tágra nyitotta a szemét és felkelt. Odabotorkált a kiságyhoz. Az utcáról kevés fény jött be, így inkább csak sejtette, mint látta a gyerek arcát. Elképzelte, milyen lehet egy nő élete, ha testi hibái vannak. Szörnyű lehet. Ez ellen a szülők sem tehetnek semmit. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha inkább óvniuk kellene a kedveskedő rajongók, jólfésült fiúk hadától. Ez így senkinek sem jó. Szegényt egy nehéz élet várja, nekünk meg megnehezíti az életünket. Fejét csóválta. Lassan megfordult. Felesége, mint valami szellem állt a küszöbön. Nem szólt.

─ Azt hittem, hogy sírt ─ mondta Gyarmati halkan. ─ Vagy csak álmodtam. Nem tudom, de talán már késő is lenne egy sebészi beavatkozás...

Olga betöltötte tizedik évét. Még a negyedik elemibe járt, de máris olyan gyöngybetükkel írt, hogy tanárai csodálták érte. Jó tanuló volt. Lehet, hogy osztályelső. Természete nem változott meg az elmúlt évek során sem. Csendes volt, nem követelt sem ételt, sem ruhát. Azt viselte, amit szülei adtak rá és mindíg mindent megköszönt.

Alig nyolcéves volt, amikor  megismert egy nála sokkal láthatóbb testi hibás fiút. Frau Gyarmati látta, hogy a bottal járó fiú és a lány között jó kapcsolat alakul ki. Ki is ment a lánnyal gyakran a parkba, mert hadd találkozzon csak azzal a fiúval. Térdén rejtvényt rejtvény után fejtett meg játszi könnyedséggel. Afelett valahogyan elsiklott, hogy a két gyerek valójában semmit és semmivel sem játszott. Beszélgettek. Ültek egy fa tövében és beszélgettek. Pedig a fiú nem tudott felállni segítség nélkül. Olga segített neki. Miről tudhat két ilyen gyermek beszélgetni? Jó lett volna, ha legalább egy kevés tudomást szerez, mi folyik a két gyermek gondolataiban. Még mosolyt sem látott az arcukon vagy legalábbis nem vette észre. Viszont elég gyakran bólogattak. Komolyan, mint a felnőttek szoktak. Hónapok teltek el, mire eszébe jutott megkérdezni a lányt:

─ Mi a neve annak a fiúnak?

─ Wolfgang.

─ Mint Mozart?

─ Igen, csak ő nem Amadeus ─ válaszolta könnyed hangon Olga. Az anyának tátva maradt a szája. Olga tíz éves.

─ Honnan tudtad, hogy Mozart Amadeus volt?

─ Wolfgang mondta, amikor bemutatkoztunk egymásnak. A testvére is, meg ő is tanul zongorázni. Már hat évesen elkezdték.

─ Miért jár bottal? ─ kérdezte az anya, de máris megbánta. Nagyon suta kérdés volt, amire már választ sem várt. Gyorsan mondania kell valamit, hogy a lány ne jusson szóhoz. ─ Vajon szépen játszanak a zongorán? Kedves fiú? Sokat beszélgettek.

─ Nagyon okos fiú.

─ A testvére is fiú?

─ A testvére lány és tizenegy éves. Lilse a neve.

─ Biztosan Elizabeth. Nem szokott  kijönni a parkba.

─ Nincsenek lábai ─ mondta halkan Olga és kissé elfordult, mert látta, hogy Wolfgang közeledik. Azért még kimondta: ─ Lilse tolószékben ül és úgy is zongorázik. Beethovent és rengeteg Mozartot.

A közeledő Wolfgang mosolygott, pedig felsőteste iszonyatosan kilengett minden egyes lépésnél. Az ember azon csodálkozott, hogy nem vágódik el.

─ Na, akkor csak menj, ha akarsz ─ mondta az anya, bár Olga már lassan félúton volt Wolfgang felé. Gyarmati asszony tekintete visszavándorolt a rejtvényre, noha gondolatai most nem ott jártak. Halkan lehelte, amit mondott:

─ Hiszen hozzám kegyelmes volt az Isten. Nekem örülnöm kellene. Hát akkor én most örüljek vagy akasszam föl magam? Mit szóljanak Lil...se vagy hogy hívják, meg a Wolfgang szülei? Már megőrültek, vagy még nem jutottak el olyan messzire? Dehát ez az ő dolguk. Az én életem, a férjem és a lány... Ez valahogyan egészen más lenne, ha ez a lány egészségesnek születik. Persze egészséges, csak testi hibái vannak. Ha egyszer felnő és rádöbben... Valahogyan nem került rá sor, hogy felkeressünk egy jó berlini orvost, pedig hátha segíthetett volna...

Az anya arra döbbent rá, hogy soha, soha, egyetlen egyszer sem szólította nevén a gyermekét. A lány. Azt mondta. A férje még azt sem.

─ Nos, ha Olga egyszer felnő és rádöbben arra...

 

Olga már rádöbbent. Sokkal előbb, mint azt anya gondolta. Olga már évekkel ezelőtt látta a kindergartenben, majd az iskolában, hogy furcsán néznek rá, akiket reggelente odahozott a mamájuk. Nem volt a gyerekek között egy sem, aki írni tudott vagy megszámolni az ujjait. Az egyszeregy az mindegyik szerint kettő volt. Majd egyszer megértik. Wolfgang az más. Egy évvel idősebb csak, de már elmagyarázta, hogy akiknek testi hibájuk van, azoknak máshogyan kell indulniuk az életben, mint a többinek.

─ Nekünk többet kell tudnunk, jobban kell tudnunk és produkálnunk kell, hogy akik a fejüket csóválják és sajnálkozva néznek ránk, szégyenkezzenek, hogy mennyivel vannak elmaradva. Nekünk kell megmondani másoknak, hogy mit és hogy hogyan. Lehet, Olga, hogy nem lesz belőled egy lány, akiért versengenek majd az udvarlók, de ez téged sose zavarjon! Azok a szép nők ugyan olyan hülyék lesznek akkor is, amikor már csúnyán és öregen küzdenek a kövérségükkel vagy a ráncaikkal. Te pedig még akkor is okosabb és okosabb leszel. Napról napra. Egészen a halálodig!

─ Miért vagy te ilyen okos?

─ Egyszer az apukám elmondta nekem ezeket még akkor, amikor a hatodik születésnapom utáni reggelen felkeltünk. Még reggeli előtt eljöttünk ide a parkba. Azzal kezdte, hogy Lilsének ezt már elmondta, amikor ő töltötte be a hatodikat. És Lilse megértette. Apukám nagyon okos. Sokat gondolkodik és sokat ír. Könyveket. Olyan ügyesen elmondta nekem, hogy én mit érzek, amikor valaki sajnál engem. Igaza volt. És abban is igaza volt, amit az előbb mondtam. Nekünk tanulnunk kell. Persze a tudásunkkal nem szabad felvágnunk, mert az mérgesíti a többi embert. Amíg más gyerekek fociznak és azt hiszik, hogy ők a legügyesebbek, akik lebirkózzák a másikat és azt hiszik, hogy ők a királyok, mind nagyot csalódnak, amikor egyszer valakitől nagyobb pofont kapnak, mint amekkorát ők adhatnak. Vagy a szép lányok, akik majd megpukkadnak a méregtől, ha maguknál szebbet látnak és ha megjelenik a szemük mellett az első ránc és eljő az öregedés ideje, gyakorlatilag életük is üressé és értelmetlenné válik.

 

1936-ban már nagyon megváltozott az élet Berlinben. Olga soha nem tudta meg mi történt Wolfgangékkal. Többé nem jöttek ki a parkba. Nem tudta, hol laknak, különben rávehette volna anyát, hogy nézzék meg, hátha betegség miatt...otthon vannak. Még a teljes nevüket sem tudta igazán, csak annyit, hogy a Nap-pal kezdődött. Valami Sonn...valami. Semmit nem tudott róluk. Elalvás előtt gyakran folytatott képzeletbeli beszélgetést Wolfganggal. Érezte, hogy a fiú gondolkodási módja lassan tényleg szokásává válik és egyszer talán sajátja lesz.

 

Apát hallotta gyakran panaszkodni, hogy már szinte semmi értelme bemennie a munkába, mert nincs mit dolgozni. Alig van kapcsolata Budapesttel. Többnyire udvariassági összejövetelekből mennek egy másikba. Apa elkezdett szivarozni és egyre gyakrabban fordult elő, hogy italszaga volt, ha beszélt.

1938 nyarán egy este a soför, az a Zánkai csengetett a lakás ajtajánál. Olga nyitott ajtót. Apa alig állt a lábán. Pedig nem volt ital szaga. Zánkai azt mondta, hogy Gyarmati úr éppen kilépett a minisztériumból, amikor éppen barnainges férfiak jöttek arra és azonnal nekiestek és rohadt zsidónak nevezték. István rájuk kiáltott, hogy a tanácsos úr igazi református.

─ Ja, ja, ja! Azt bárki mondhassa! Akarsz te is? ─ kiáltozták a barnaingesek, de közben nagyokat nevetve egyre gyorsabb futásnak eredtek. Apa egyik felkarja és a háta tele volt vörös és lila foltokkal. Olga nem látta, csak anya mesélte.

Apa ezután soha többé nem ivott és a szivarozást is abbahagyta.

Az 1939-es évet valahogyan jelentősebbnek tartotta Olga, mert tizenegy éves lett és úgy gondolta, hogy innen már feltétlenül a felnőttséghez közeledik. Az év tüdőgyulladással kezdődött. Ez nem kellemes emlék. Kicsit fura is volt. Később sokszor megfordult a fejében, mi lehetett az oka, hogy talán három napja szenvedett már magas lázban, szörnyű álmai voltak, gyakran eszméletét is elvesztette. Orvos azonban csak a negyedik napon jött hozzá. Halványan emlékszik az orvos hangjára, amint gyakran ismételgeti: hogyan várhattak ilyen sokáig? Csoda, hogy életben van! Talán anyáék nem tudták, hogy ő tényleg annyira beteg. Valójában ez volt addigi életének legkomolyabb betegsége.

 

Tavasszal egyre gyakrabban látta szüleit, amint komolyan, elmerülten beszélgetnek. Térképeket hasonlítgattak össze. Olga könyveket talált a polcon Észak- és Dél-Amerikáról, Ausztráliáról és Dél-Afrikáról. Óvatosan célzott rá, hogy nagyon szépek azok a könyvek. Anya azt mondta, hogy apa kereskedelmi kapcsolatokat akar kiépíteni Magyarország és egy pár nagy és gazdag ország között.

Alig, hogy igazán nyáriasra fordult az idő, előkerültek a bőröndök és elkezdődött a véget nem érő csomagolás.

Irány Magyarország!

 

Anya ezerszer megmondta, hogy a friss péksüteményt és a hideg felvágottat nem pakoljuk egy csomagba. A zsemle így elveszíti azt a finom ropogósságát. A tejet kannában hozták. Olgát gyakran küldték kisebb vásárlásra. Három keze nem volt, hát ügyeskednie kellett, hogy a sonkaszeletek és a péksütemény ne érjen egymáshoz, de a tejnek sem szabad kilötyögnie.

Nagyon nagy izgalomban volt. Utazási láz! Már egy hete csomagoltak. Tehát visszaköltöznek Magyarországra. A bőröndöket többször is átpakolták. Ilyenkor nevettek és azt mondták, hogy ez már a végleges. Másnap mégis megint elkezdték. Az indulás napján, már majdnem délben, azt mondta anya, hogy útravalót kellene venni és kár, hogy még annyi dolga van. Apa az egyik bőröndben kotorászott két mutatóujjával. Olga ajánlotta, hogy elmegy és vesz, amit kérnek. Anya kiszámolta a pénzt, de végül valamivel többet adott a lánynak. Sonkát, zsemléket és egy liter tejet kért.  Otthonról elmenőben Olga még egy pillanatra visszapillantott a szobába, ahol az ágyakon teli bőröndök sorakoztak noha még egyik sem volt lecsukva. Ne gyűrődjenek a holmik. Az üres tejeskannát lóbálta a levegőben. Nagyon jó hangulatban volt. A zsemléket vette meg először, a sonkákért pedig csak a szomszéd boltba kellett belépnie. A kövér mészáros rákacsintott és még egy szelet sonkát tett a többihez.

─ Ezt csak neked! Hallod?

─ Köszönöm Gruber úr.

Olga arra gondolt, hogy talán illett volna megmondania, hogy most vásárolt utoljára Gruber úrnál, mert mennek haza, Magyarországra. Haza? Hiszen életében egyszer járt Magyarországon, amikor egy hetet a Balatonnál töltöttek. Budapesten úgy átszáguldottak, hogy semmit nem látott belőle. Most szépen sütött a nap. Valahonnan keringő szólt egy rádióból. Illett a hangulatához. Vigyáznia kellett a tejre, a zsemlékre; a zsírpapírba csomagolt sonkát csak két ujja közé csípve teljesen elkülönítette a pékzacskótól. Hazaérve a nehéz kapu kinyitása kemény harcot igért, de végül éppen kijött valaki, s az beengette a kislányt. A harmadik emeletre kellett felmennie. A liftet nem szerette. Amikor a lakás elé ért, letette a kannát és jobb kezével beljebb tólta a rács mögötti üveges szellőzőt. Benyúlt, hogy elhúzza a kilincset. Sikerült. Az ajtó kinyílt. A bőröndök végre valahára eltűntek az ágyakról, nyilván ott sorokaznak valamelyik sarokban. Bement a konyhába, de anya nem volt ott. Olga lerakta amit vásárolt, s a maradék pénzt gondosan az asztal sarkára tette. Visszament a szobába. Érezte, amint a száján húzódó mosoly egyre lerövidül.

─ Anya ─ mondta halkan. Azután: ─ Apa. Megjöttem az útravalóval...

Hangja vontatott és tompa volt, mert nem hitte, hogy valaki válaszol neki. A táskákat, bőröndöket sem találta. A belső szobákba sosem mert bemenni. Most meg különben sem látta értelmét.

Senki nem volt otthon.

Sem apa, sem anya. Ha most legalább itt lenne s megkérdezhetné Wolfgangot, hogy mihez kezdjen. Zánkai talán? De hol keresse? Visszament a konyhába. Szép kényelmesen kettészelt egy zsemlét és közé tett egy szelet sonkát. Tejet töltött egy bögrébe és megmosta a kezét. Azután leült az asztalhoz és enni kezdett. Mitagadás, éhes is volt. Evett illendően, éppen úgy, ahogyan máskor.

Evés után visszament az első szobába. Kitárta a szekrények ajtaját. Mind üres volt, bár lám, az egyikben mégis volt egy kis, tömött hátizsák. Abban találta a ruháit, fehérneműit, egy kézi táskában pedig néhány könyvet és egy füzetet az iskolából, benne összehajtva az addigi négy év bizonyítványai. Meg az útlevél: Gyarmati Olga. Született Budapest. Igen...stb... Az útlevélben volt egy kis levél is:

 

Kedves Olga!  Kicsi Csillagunk! Nem tudtuk, hogy ilyen soká jössz vissza. Kénytelenek voltunk elindulni. Ne félj semmit, majd otthon találkozunk. Te most szólj egy rendőrnek, az majd elintézi az utazásodat Budapestre.

Sokszor csókollak:

Anyád

 

Anya dátumot is írt, de a nagy sietségben az előző napit írta a levél végére. Pedig akkor Olga egész nap otthon volt.

 

Mit tenne most Wolfgang? Ebből kell kiindulnia. Mert Wolfgang nem felnőttként gondolkodik, hanem úgy, ahogyan apjától tanulta. Az az első, mondaná, hogy semmi értelme keseregni, játszani a szegény árvát, meg az elhagyatottat, mert az sehová sem vezet. Legfeljebb pánikba. Igen. Nem abból kell kiindulnom, hogy Istenem, most mihez is kezdjek, hanem abból, hogy mit tanácsolnék magamnak, ha nem én lennék...szóval, ha nem rólam lenne szó. Persze! Mit tanácsolna most Wolfgang?

Most először eszem. Eszem, amennyi csak belémfér. Átöltözöm úgy, hogy...mert soha nem tudni, hol alszom legközelebb. Itt nem, az biztos. Jól kimosta a szemét, hogy megint felfrissüljön és megette a maradék sonkát másfél zsemlével. Érezte, hogyan tölti meg gyomrát a tejtől dagadó zsemle. Nagyon helyes. Járkálni kezdett a szobában, a konyhában. Járkált vagy húsz percet. Azután a toalettre ment, még egy mosakodás és azután elindult. Kulcs nem volt, de becsapta maga mögött az ajtót. Hátizsák és kezében a táska, abban egy üveg víz és a maradék zsemle.

Az utcán kettesével jártak a rendőrök. Azokat nem kellett keresni. Eszében sem volt tőlük remélni, hogy majd felteszik egy vonatra. Megkérdezte, hol találja a parancsnokukat. Nagyon ráérhettek, mert kacarászni kezdtek, de azt is meg akarták tudni a kislánytól, hogy valójában miről van szó. Olga három másodperc után elmesélte, hogy az Ostbahnhofon elkeveredett a Magyarországra utazó szüleitől, akik nagyon helyesen hagytak neki üzenetet egy ottani irodában, hogy kérje egyenesen a rendőrség segítségét, azután pedig utazzék utánuk.

Ez a jelek szerint kielégítette az két rendőr kiváncsiságát. El is vezették Olgát az őrszobára. Egy szót sem szólt apja munkájáról, az államtitkári beosztásról. Egyszerűen eltévedt, a tömegben elsodródott szüleitől és most szeretné, ha valamilyen módon hozzásegítenék, hogy Budapestre utazhasson.

─ Esetleg a Magyar Követség segítségével? ─ adta meg az ötletet Olga.

Az ügyeletes bekopogott és benyitott egy szobába. Az ajtóban állva mesélte el a kislány gondjait. Egy idő után intett Olgának, hogy jöjjön oda. Betessékelte a szobába és becsukta mögötte az ajtót. Pödört bajuszos ember ült egy hatalmas íróasztal mögött. Nem beszélt Olgához. Tárcsázott és a hallgatót a fülére tapasztotta.

─ Halló! Können Sie Deutsch sprechen?

Később Olgát kedvesen beküldték az őrszoba egyik szabad fülkéjébe és megkínálták egy pohár vízzel. Azt mondták, hogy az útlevelét majd annak adják, akit a követség érte küld.

─ Vielen Dank ─ köszönte meg a lány, de csak keveset ivott, hogy azután ne kelljen kikéredszkednie. Egy óra sem telt el, amikor beszóltak neki, hogy megjött, akit a követség küldött. Zánkai úr volt az, a soför. Mindketten meglepődtek, de valami egészen furcsa megérzés arra késztette őket, hogy ne ismerjék föl egymást. Zánkai köszönettel átvette Olga útlevelét, lesegítette hátáról a zsákot és kimentek a kocsihoz.

─ Hát mi történt, Olga kisasszony? ─ kérdezte amint becsukta a kocsi ajtaját.

─ Elkeveredtünk egymástól, amikor...

─ Nos ─ szakította félbe Zánkai ─ délben én vittem ki őket a repülőtérre.

─ Repülőtérre? ─ lelkendezett Olga. ─ Pedig milyen szívesen mentem volna. Még soha nem utaztam repülőn.

─ De akkor a kisasszony hogyan sodródhatott el tőlük ott, arra? Az Ostbahnhofon!

Olga kiesett a szerepéből. Most nem tudta, mit mondjon. Hallgatott.

─ Nekem csak annyit mondtak, megbeszélték, kegyeddel, hogy majd otthon találkoznak.

─ Igen ─ vágta rá Olga. ─ Budapesten, de én eltévedtem...

Zánkai legszívesebben megállt volna, hogy megrázza, vagy megölelje a kislányt, aki ilyen hősies hazugságokkal védi a szüleit. Zánkai addigra már megértette, hogy az államtitkár úrnak semmi hivatali oka nem volt, hogy elutazzék Berlinből. Gyarmati továbbra is a Magyar Kereskedelmi Kirendeltség államtitkára volt. Berlinben. Elszökött. Igen. Valamiért. Délben még abból indult ki, hogy Gyarmatiék Budapestre repülnek, dehát ezek után nem tudja, hogy ez a Budapest természetes-e, vagy mi, hiszen az úr egy szóval sem jelezte, hová váltottak jegyet.

Olga négy napig a követség vendége volt. Apjára haragudhattak, mert vele sem voltak valami kedvesek. Tegezték, mint valami taknyos lurkót, aki tényleg elcsavargott és most elvárja, hogy kihúzzák a csávából. Àm végül ezen is átesett s az ötödik napon Zánkaival kivitették a Budapest-gyorshoz. Kezetfogtak. Zánkai jó utazást kívánt és figyelmeztette Olgát, hogy előfordulhat egy kis közlekedési zavar.

─ Szóval, tudja kisasszony, én ezt nem... ─ a soför nem fejezte be a mondatot csak a fejét csóválva értetlenül tárta szét a karját. ─ Sajnálom.

Hátizsák, táska és egy kis útravaló: sonkás zsemle. Két adag. A zsebében volt még nyolc és fél Márka, de a vonaton semerre sem mert elindulni, hogy vegyen még valamit.

Sajnos, a csapatszállító szerelvények felforgatták a vasúti menetrendet. Egyszer-egyszer látott is ilyen vonatokat és azokon azt a rengeteg integetve  mosolygó katonát meg az ágyúkat, páncélozott mozdonyokat. Még örült is neki, hogy idejében meghallotta a figyelmeztetést: minden utasnak át kell költöznie egy másik vonatra, amelyen az Ausztriába és Magyarországra utazóknak már foglalt helyük van. Mégis örült, hogy egyáltalán feljuthatott a másik szerelvényre. Volt ott egy kövér nő, aki egyszerűen le akarta tépni őt a lépcsőről. Belekapaszkodott a hátizsákjába. Olgának még őt is meg kellett tartani. Honnan volt rá ereje? Sokkal később elszuszogott mellette az a nő. Mélységes izzadság szag lebbent a nyomában.Visszanézett Olgára és egy rövidke pillanatig mintha mosoly villant volna vastagon rúzsozott száján.

Még kétszer kellett átszállniuk másik szerelvényre. Hátizsákját egyszer sem vette le, táskája fogantyúját pedig rátekerte a csuklójára.

─ Kicsim, te még fiatal vagy ─ mondta egy fáradt idős úr ─, de nekünk pihennünk kell.

Olga röviden bólintott és talán még el is mosolyodott. Azután a kupéban egy női láb mellett ülve elaludt.

A Keleti-pályaudvarra érkezett.  Ez valamikor koradélután volt. A világon senkit sem ismert. Mit tenne Wolfgang, ha az apját keresné, aki a kereskedelemben...?

Odament egy rendőrhöz, de kiderült, hogy egy vasúti forgalomirányítót szólított meg. Viszont ez mutatott Olgának egy igazi rendőrt. Annak majdnem olyan sapkája volt, mint a Reistag kupolája, csak kicsit hegyesebb. Nem akarta komplikálni a helyzetet. Abba a minisztériumba akart eljutni, ahol a kereskedelemmel foglalkoznak.

─ Abból kettő van, kislány.

─ Kettő? ─ Olga erre igazán nem volt felkészülve.

─ A külkereskedelmi és a...

─ Igen! ─ kiáltott boldogan Olga. ─ Én azt! A külkereskedelmit keresem.

─ Hát aztán mi dolgod neked ott? Tán csak nem magával a miniszter úrral akarsz tárgyalni?

─ Tárgyalni, azt nem, mert ő most a németekkel tárgyal. Viszont ő az apukám és vár engem. Egyenesen Berlinből, pontosabban az ottani Magyar Követségről küldtek, hogy... de hiszen ezt éppen neki kellene elmondanom.

A rendőr komolyra vette a dolgot, mert egy ilyen kislány már csak nem találhat ki ilyen történetet. A rendőr belefújt a sípjába. Olga megrémült. Egy perc sem telt el, rendőrségi autó jött hozzájuk. Csengetett, mint a berlini tűzoltók vizeskocsija. A rendőr sokáig és a végén már mérgesen gesztikulálva magyarázott a kocsiban ülőknek. Végül Olga beülhetett a hátsó ülésre, de a hátizsákját nem engedte lesegíteni.

─ Danke! Illetve igazán nagyon kedvesek. Köszönöm!

Úgy haladt át a minisztérium főbejáratán, mint akit végre ismerős vizekre segített a szél. A rendőrök már elmentek, Olgát pedig úgy kapta el a portás, mint valami kis besurranó bűnözőt.

A többi már csupa csalódás és szomorúság volt. Pontosan tudták, hogy ki az a Gyarmati úr és azt is tudták, hogy Berlinből elrepült.

─ Viszont nem Budapestre,  Olga, kedves.

─ Nem? Hát akkor hová?

─ Hogy hová repültek, azt azóta megtudtuk ugyan, de ott nem lenne érdemes keresni őket. Ugyanis cseppet sem valószínű, hogy ott is maradtak.

Nehéz idők következtek, de az azért mindíg segített, amiről Wolfgang beszélt: ne sajnáld magad és főleg ne sajnáltasd magad. Mindíg lesznek, akik segítenek, de tudd, hogy azok többnyire maguknak szenvelegnek abban, hogy ők most humánusak voltak veled szemben. Tanulj, Olga és lépj tovább.

Olga intézetbe került. Persze hogy gyakran elsírta magát. Sokan gúnyolták, hogy nem szép. Egyesszámú Wolfgang-szabály. Tanulj és lépj tovább!

Lezajlott a háború és Magyarországon sok különböző szél süvöltött végig. Olga néni az 1940-es évek utolsó harmadában Békés-Tarhoson kezdett magyar irodalmat tanítani olyanoknak, akik az egész országból jöttek oda azért, hogy játszani tanuljanak valamilyen hangszeren, vagy hogy énekkart, zenekart dirigáljanak. Mindannyian Kodály Zoltán védencei voltunk. Én, aki ezeket a sorokat írom, három évet töltöttem ebben a kollégiumban. Közben egyetlen alkalommal sem hallottam, hogy valaki Olga néni furcsa járása miatt megjegyzést tett volna. Engem is tanított. Még pontosabb: engem ő tanított. Verseket elemeztünk. Mire gondolt a költő? Mi van a sorok között? Mit fed egy kifejezés? Miért az és miért amaz a szó kell...?

1986-ban találkozó volt Békés-Tarhoson. Jöttek a megőszült fiúk és lányok az egész országból, sőt, a világ minden sarkából. Mint ahogyan  én is két fiammal és feleségemmel akkor első ízben voltunk otthon Svédországból. Békés városában szálltunk meg. Onnan hajtottunk ki kocsinkon Tarhosra, mert egy hétig napi két-három rendezvény is volt ott. Úgy alakult, hogy Olga nénit mi vittük, hoztuk. A kocsiban mesélte el nekünk a fentieket. De csak röviden. Kifelé mindíg siettetett, hogy az Istenért, el ne késsünk. Nyolc kilómétert kellett autóznunk. Dehát érthető: inkább korábban legyünk ott, mint akár egy percnyi késéssel. Ekkora rendezvény káosszá válna, ha nincs a közelben az, aki megszervezte.

Két évvel később találkoztunk újra. Békés-Tarhos ismét összehívta egykori diákjait. Igyekeztem Olga néni közelébe kerülni. Amikor sikerült és egy kávé mellett csak ő volt és én, emlékeztettem, hogy korábban volt kedves elmondani nekem, ahogyan szüleitől elválasztották az események. Van most róla tudomása, hogy szülei végülis hová mentek?

  Nos, elmondta, hogy 1950-ben, valamivel a karácsonyi szünet előtt, felhívták Olga nénit az igazgatói irodába. Azokban az időkben senkinek nem támadtak vidám gondolatai, ha felhívták a munkaadójához. Elég volt akkoriban, ha valakiről nem tudtak, csak gyanítottak valamit. Már abból is baj lehetett. Nagy baj! Egyenes volt az igazgató kérdése:

─ Olga. Él magának valakije külföldön? Nyugaton...

─ Nem, hiszen köztudott, hogy intézetben nevelkedtem...

─ Nos, akkor olvassa el ezt a B.M. levelet.

─ Béem?

─ Belügyminisztérium.

Olga néni elolvasta a levelet. Abból megtudta, hogy egy magát csak monogrammal megnevezni kívánó személy érdeklődik a magyar belügyi szerveknél, és felvilágosítást kér egy bizonyos Gyarmati Olgáról és annak esetleges magyarországi címéről.

Olga néni egész éjjel törte a fejét, hogy vajon mivel és miért akarják őt megvádolni. Tán csak nem hiszik, hogy kém? Reggel az ébredés pillanatában jutott csak eszébe, hogy mi lenne, ha Wolfgang keresné. Meg is írta szép gyöngybetűivel a minisztériumnak, hogy még nyolc éves korában, amikor Berlinben élt, megismert egy nála kicsivel idősebb fiút, aki, Olga legnagyob sajnálatára, egy szép napon szüleivel együtt elköltözhetett a környékről és soha többé nem is hallott róluk. A monogramjában azonban kell, hogy szerepeljen egy W betű. W, mint Wolfgang. A levelet még reggeli után postára adta.

Akkoriban a mi népidemokráciánk olyan megingathatatlanul szilárd volt, hogy valaki, aki tőlünk nyugatabbra csörgette a kapitalizmus súlyos láncait,  országunkra semmiféle veszélyt sem jelenthetett. Ezért Gyarmati Olgának  még azon a héten újabb levele érkezett. Ebben röviden értesítették a kedves elvtársnőt, hogy a boritékot közelebbről megvizsgálva a képzett szakemberek könnyen kiderítették, hogy az érdeklődő fél monogramjában nem szerepel az említett W betű. A levelet  Caracasban, ott pedig a 2-es számú postahivatalban stemplizték le.

─ Na ─ pattant föl az asztaltól Olga néni ─ csak akkor értettem meg, hogy ők azok. De ezzel már nem akartam felbolygatni a belügyiek beteges fantáziáját. Mehetünk?

 

vége

 

Göteborg. 2008.



Utoljára változtatva 02-28-2022 @ 07:58 pm


Hozzászólás írása
Hozzászólás írása
További
További
Irodalmár profil
Irodalmár profil
Üzenet küldés
Üzenet küldés

Posted Comments

Hozzászóló: piroman
(Ideje: 11-02-2009 @ 01:53 pm)

Comment: Ezt érdemes volt végigolvasni, grat.: piro


Hozzászóló: Anna1955
(Ideje: 11-02-2009 @ 10:38 pm)

Comment: Nem csalódtam...:))))


Hozzászóló: PiaNista
(Ideje: 11-04-2009 @ 10:16 am)

Comment: Kedves Piroman és Anna1955, nagyon köszönöm, hogy elolvastátok ezt a hosszú írást. Örülök, ha nem volt hiába... Üdvözlettel: PiaNista


Irodalom ©

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.41 Seconds