Az erdő

Maróti László

  Zongorista-entertainerként keresem kenyerem. Sokat utazom. Az eset, amelyet itt leírok, akkor történt, amikor már másodszor dolgoztam Stockholmban, pontosabban kint Arlandán, az SAS reptéri szállodájában: a Star Hotelben. Június eleje volt. Nyáron az országnak ezen a területén csak éjfél körül sötétedik be, hogy azután mindjárt újra ki is világosodjon: nyáron rövidek az éjszakák. Közvetlenül a hotel mögött álló régi, kétszintes faházban, az ú. n. Röda Stuga-ban, az időjárástól függően gyakran recsegő-ropogó falak és gerendák között volt a szállásom.
Néha úgy tűnt, mintha szellemek is laknának velem. Csakhát ők a felső szinten.
Keveset mozgatom végtagjaimat, tehát az innen kb. hatvan méternyire lévő pianóbár gyalogosan történő megközelítése jelentette számomra a napi testedzést. Persze akkor is ezt az utat kellett megtennem, ha átmentem a személyzeti étkezdébe, vagy amikor vásárolni szándékoztam a reptéri üzletekben, mert az ingyen-busz megállója ott volt a szállónk túloldalán a főbejárat előtt. Ha úgy adódott, hogy kicsit várakoznom kellett, azt a táblát olvasgattam, amely ismerteti az akkor még természetvédelmi területnként nyilvántartott környék érdekességeit, látnivalóit. Ezen a táblán volt egy egyszerű térkép azoknak az erős jellemeknek, akik naponta képesek lefutni néhány kört, jelezvén azt a közel másfél kilóméternyi kis ösvényt, amely emelkedőivel, lejtőivel alaposan próbára teszi a tüdőt, szívet, s a lábizmokat is. Az utacska, még a hotel közelében, mindjárt el is tűnik az erdőben, de úgy, hogy abból egy keskeny sávot szel le. Húsz-huszonöt méter széleset.

Magamról el kell mondanom, hogy nem vagyok valami bátor, szívet és tüdőt próbáló, kalandokra éhes ember, de vannak bolondériáim, amelyeket mások bizonyára inkább hülyeségnek neveznének. Ezek nem erőpróbák, nem virtusok, hanem olyan különleges esetek és körülmények, amelyeknek egyszerűen részese akarok lenni, amelyeket - életemben egyszer -, át akarok élni. Igy történt például egy alkalommal, amikor a Kanári-szigeteket már napok óta ostromolta a viharos erejű és kimondottan forró sirokkó (a fürdőszobám falán a csempe is meleg volt), hogy a fergeteges homokviharban nekivágtam a jó három kilóméteres sivatag felső gerincének. Ha később a távolban felkéklő óceán látványa nem adja vissza lelkierőmet, összeesem, s a homok percek alatt betemet.

Az azt követő év februárjában egy verőfényes téli napon Luleåban jégen sétáltam körül a város szigetre épült körzeteit, mindvégig jó távol maradva a parttól. Igy a séta közel négy, eléggé megeröltető órába került, már csak azért is, mert a jeget vastag hótakaró borította, amelynek felső rétegét állandóan be-beszakadó vékony jéglemezek fedték. Luleå csupán 160 kilóméternyire van a sarkkörtől. A hőmérséklet –29ºC. volt.
A forróság és a hideg után egy harmadik: mindíg izgattak a sűrü, sötét erdők, ahová majdnem biztos, hogy senki nem megy be, amely miatt az is majdnem biztos, hogy ott ember legfeljebb csak az aljnövényzet elburjánzása előtt járt utoljára, nincs kizárva, hogy több évszázaddal előttem. Elképzelem azt az embert, vagy állatot, amelynek lábnyoma már régen kihült, de ott van, s én pontosan azon állok. Senki ne gondolja rólam, hogy az őserdők párás homálya is ugyanígy csábít. Nem! Oda a lábam be nem merném tenni!
Az arlandai erdősávocskában kígyók, tigrisek és skorpiók nem voltak.
A szálloda, amelynek bárjában zongoráztam-énekeltem, impozáns építmény volt. Vörös téglafalai még repülőről is jól látszottak. Az SAS stockholmi-reptéri hoteljébe tényleg könnyű volt összetrombitálni az ország különböző városaiban dolgozó munkatársakat, mondjuk egy-egy konferenciára, vagy éppen az évi nyereség megrövidítésére.
Második szabadnapomon vidám, igazán szellemes filmet láttam a szálloda mozijában. Vetítés után hunyorogva mentem ki az esti, de még javában ragyogó napfényre, s megállva a főbejárat előtt, már bizonyára megszokásból, az említett táblára néztem, amely mellett egy kissé távolabb, mint valami követendő példa, sétálókat pillantottam meg. Két nő és két kisfiú ért föl éppen a dombra, hogy azután mindjárt el is tűnjenek a kis erdősávocska és az erdő között. Azért ismételgetem, hogy „erdősávocska”, hogy jelezzem: tényleg egy nagyon keskeny sávról van szó. A kellemes skandináv-melegben, talán a filmnek köszönhetően, nagyszerűen éreztem magam. Arra gondoltam, hogy sétálva én is megjárhatnám azt az 1.2 kilómétert. Egyszer! Egyébként az a fajta vagyok, aki nem tud sétálni. Akkor is sietek, ha arra semmi okom sincsen. Igy azután hamar megközelítettem az ötletet adó hölgyeket és a fiúcskákat. Utóbbiak kissé lemaradva azon versengtek, hogy ki fedez fel ijesztőbb szörnyet az ösvénytől jobbra húzódó, említett, teljesen sötét erdőcskéből. Közben engem is megláttak. Pár napja laktak a hotelunkban, így azután integetve üdvözöltük egymást. Tudtam, hogy az út éppen az én Röda Stugámnál ér vissza a szálloda hátulsó szárnyához, ezért ballagóra fogtam a dolgot: szabadnapom volt, hát korai lenne még bezárkóznom, pont én, aki soha nem kerül ágyba hajnal előtt. És még csak 20.45 volt.
Megálltam. A kis erdő miatt. Be akartam menni. Biztosra vettem, hogy liánvágó és egyéb felszerelés nélkül is legfeljebb tíz rövidke percbe kerül áttörnöm a sötétségen, annyira keskeny volt az erdősáv. Erős cipő volt rajtam, ruhámat sem kellett féltenem. Öt perce jöttem ki a mozibòl. Gyerünk!
Már a negyedik lépésnél vakondtúrásra, vagy erdei manó házának kupolájára léptem. Bokáig. Tudtam, hogy még pár lépés, s a sűrü növényzet miatt teljesen sötét lesz. Egy pillantás hátra, ami miatt a napfénytől még sötétebbnek tűnt az elõttem lévő ismeretlen. „ Nahát, ez igazán egy nagyon hülye ötlet volt!” - lihegtem.
Néhány perc multán már joggal vártam, mikor szűrődik át egy kis fény a még hátralévő fák és bokrok levelei között. A vártnál egy kicsit nehezebben haladtam. Arra gyanakodtam, hogy talán véletlenül elkanyarodhattam, s így nem keresztben, hanem az erdősáv hosszában haladok. Aggódni kezdtem, mert ugyanakkor erről az irányváltozásról cseppet sem voltam meggyőződve. Amikor már másfél- vagy kétórányit is viaskodtam a földtúrásokkal, bokrokkal és a sötéttel, a fantáziám is működésbe lépett. Mintha valami kisebb pánik bujkált volna a gyomromban. További órák elmúltával már csak arra tudtam gondolni, hogy egy helyben körözök. Persze valójában ezt sem gondoltam komolyan. Ha betévedtem volna egy évszázadok óta rejtett barlangba, akkor a fák és bokrok hogyan létezhetnének napfény nélkül? Tehát barlang sem!
Elfáradtam. A teljes sötétség újabb bolondos ötletekre biztatta fantáziámat. Elképzeltem, hogy amikor majd legkevésbé gondolok rá, elcsúszom, s hideg, nyálkás lesz a talaj, vagy hatalmas gödörbe zuhanok, ahol soha senki nem talál rám. Meg kellett állnom, hogy idegeimet kissé megnyugtassam: csak egy keskeny erdősávocska! Arra jutottam, hogy ha irányérzékem bolondozna velem, akkor legalább egyszer jó irányba is tévedhetnék.
Folytattam a vak viaskodást.
Kisebb pihenőket tartottam, de az az enyhébb pánik kezdett félelemmé válni, főleg azért, mert nem találtam magyarázatot arra, ami történik. Ha koromsötét is, de egy ilyen jelentéktelen erdőcskét, akármerre indulok is, régen magam mögött kellett volna hagynom. Már talán aludnék is. Azt sem csodálnám, ha bent a szállodában már javában szervíroznák a másnapi reggelit. És fénynek semmi jele!

Erdei sétám már meneküléssé vált, s annyira kimerített, hogy le akartam feküdni. Este dolgoznom kellene! Ez adott még egy kis energiát néhány bizonytalan lépés megtételéhez.
Márpedig éppen ennyire volt szükség!
Ahelyett, hogy végre örültem volna, a fogaim között eresztettem át valami cirkalmasra fogalmazott fohászt, amikor megláttam a lombokon áttörő éles fénysugarak vakító, de szívderítő nyalábjait.
Köralakú tisztáshoz értem, ami azonban nem az erdő régen várt túlsó szélénél terült el. Akkor ugyanis - többek között -, látnom kellett volna az én Röda Stugámat, no meg onnan jobbra a szállodát. A várt durván megforgatott gazos földterület helyett azonban olyan zöld pázsit fogadott, mint amilyen csak a mesékben fordulhat elő. Az ég csodálatosan kék, a világosság pedig már majdnem megfogható ragyogás volt, de meghatározható fényforrás nélkül. Zöld fű. Körös-körül évszázados fák és virágzó bokrok, de mögöttük megint a koromsötét erdő. A látvány szép volt, de rémítő is. Ami még rémítőbb volt: tőlem jobbra és balra emberek ezrei léptek ki ugyanabból az erdőből, amelyikből végül sikerült kitalálnom. Hangtalan, komor tömeg. Csakhogy ezek egy-két lépés után semmivé váltak, eltűntek. Nyomukban újabb tömegek, újabb ezrek érkeztek, s ez így ment szakadatlanul. Két lépésnél azonban egy sem jutott tovább.
Csak én.
De miért pont én? Gondoltam rá, de a tömegből senkit sem mertem megszólítani. Pedig tényleg jó lett volna tudni, hova a csudába jutottam ennyi csetlés-botlás után? Mintha nem is láttak volna. Valahogyan mind csak a saját lába elé nézett. Olyanok voltak, mint akinek minden mindegy, mint aki valamiféle pontot tesz valaminek a végére. Igen. Féltem tőlük és féltem attól is, hogy valami megmásíthatatlant, valami visszavonhatatlant követtem el. Fantasztikus filmek, vastag könyvek emléke vonult föl képzeletemben. UFO-kra, földönkívüliekre, szörnyekre, negyedik, sokadik dimenzióra gondoltam, de az meg sem fordult a fejemben, hogy talán az én idegeimmel történt valami. Ám máris jött a következő meglepetés, méghozzá nem az erdőből, hanem a hátam mögül, vagyis a tisztás felől. Ebben biztos vagyok: a tisztás felől, de - hogy úgy mondjam -, teljesen bizonyos, hogy a semmiből, koros férfi lépett hozzám.
- Ne lépj tovább! Kérdeznék valamit! – kiáltott rám.
- Jó, jó, jó! Itt vagyok! – válaszoltam egész halkan, mire mindjárt nyugodtabb hangra váltott:
- Azt szeretném kérdezni, hogy ki voltál?
- Én még ki is vagyok – válaszoltam bólogatva, hogy ezt nyugodtan elhiheti, közben pedig eléggé erőltetett kacagásommal jeleztem, hogy a szójátékomban sok igazság van. Csuklómon az óra 21.10-et mutatott. Pedig működött. Talán ez már másnap este lenne? Nem, mert a dátum még „mai”. - Huszonegy-tíz – motyogtam inkább csak magamnak. Ekkora világosság, ekkora fényesség még fönt Kirunában sem lehet ebben az időpontban. A férfira néztem és hitetlenül csóváltam a fejemet. Töprengésem nem nagyon érdekelte, kissé fel is emelte a hangját:
- Nem válaszoltál! Azt kérdeztem, hogy ki voltál? Mi volt a munkád életedben?
- Már megbocsásson, de úgy beszél, mintha én… mi ez? Talán a saját temetésemen vagyok?
Az ember megértően mosolygott:
- Fiam, ebbe bele kell törődnöd. A legtöbb - intett a folyvást érkező tömegek felé -, nem akarja felfogni, hogy vele is megtörténhet az, amely minden élőlény közös sorsa. A tények azonban tények, s végül mind kénytelen belenyugodni.
- Belenyugodni? Mibe? – kérdeztem és bizonyára nagyon kifejező lehetett az ábrázatom. - Mibe nyugodjak bele?
- A halálba. Meghaltál.
Hangja csöppet sem volt kárörvendő, inkább szelíd, mintha vígasztalni akart volna.
- Úgy álltam ott a füvön, mint akit fejbe ütöttek. Az öreg csak beszélt, beszélt, s az erdőből szinte özönlött a máris eltűnők véget nem érő hada.
- Meghaltam? Hiszen nekem családom van! - mondtam, s úgy figyeltem az öreg arcát, mintha várnám, hogy azt mondja: „na, jól van, csak vicceltem!”
- Persze, fiam – mondta helyette. - Idővel ők is jönnek, de úgysem fogtok egymásra ismerni.
- Na, akkor most kezdjük el az elején - mondtam és megpróbáltam összegezni a történteket. - Nézze, én itt dolgozom a közelben. Egy nagy szállodában. Nagyon szép este volt. Sétálni indultam. Közben az a bolondos ötletem támadt, hogy átjövök ezen a keskeny erdősávon - mutattam az érkező tömegek mögé -, s bejöttem ebbe az erdőcskébe. Itt azután vagy eltévedtem, vagy nem tudom, mi történt, de az bizonyos, hogy nagyon sokáig tartott. Most meg, hogy végre kijutottam erre a gyönyörű tisztásra, mit találok? Megjelenő és eltűnő embereket, furcsán erős fényességet, a pázsitról szinte enni lehetne! Maga is csak úgy, a semmiből megjelenik és közli velem, hogy már nem is élek. Mi a csuda történik itt? Mondja, hol vagyok én?
- Azok, akik hirtelen végzik, mind nehezen hiszik el, mert váratlanul éri őket a halál. Nem érnek rá lelkileg felkészülni. Akik hosszabb betegség után érkeznek, néha még mosolyognak is a várt megkönnyebbüléstől. Soha nem csodálkoznak. Örülnek, hogy végre meghalhattak.
- Maga mit csinál itt?
- Azzal töltöm az időt, hogy megkérdezem az új halottakat, mint téged is, hogy mivel foglalkoztak életükben, mi történt általában, amíg ők éltek? Ha meg akarod szólítani valamelyiket, csak lépj oda és szólítsd meg, még mielőtt eltűnik.
- Már akartam, de részben nem mertem, meg azután olyan gyorsan továbblépnek, pedig biztosan érdekes lenne…
- Engem mindíg érdekelt, milyen lesz az élet ezen a bolygón, ha én már nem élek. Soha nem unom meg kérdezgetni a halottakat.
- Na, és honnan tudta, hogy magyar vagyok?
- Ezt a kérdést nem értem.
- Miért nem svédül, vagy hottentottául szólított meg?
Láttam az arcán, hogy ezt sem érti. - Talán ön is magyar?
- Fiam, sajnos, nem tudom, miről beszélsz. Az én időmben nem voltak ilyen… dolgok. Ne feledd, hogy én régen vagyok itt.

Lassan kezdtem belenyugodni, hogy tényleg befejeződött, vége a táncnak, habár(!) az órám mutatói makacsul haladtak: szerintük igenis, este volt. 21.17. Jogos! Ha én meghaltam is, azért az időnek nem kell megállnia. Vagy mondjam így: az órának nem kell megállnia. A fenébe! Lehet, hogy a régiek azért temettek halottaik mellé használati tárgyakat, mert…? Eh! Hülyeség! Ki érti ezt? Miféle kettősség ez? A másvilágon mi értelme az időnek? Számontartani, mérni azt, ami örök, vagy ami éppenséggel nincs, mert hiszen nincs többé jelentősége? Ugyanakkor tény, hogy az egyszerű fehér lepelbe öltözött öreg, semmi kétség, a semmiből termett mellettem.
- Nem ülnénk le? - kérdeztem. - Nagyon fáradt vagyok.
- Fáradt? - Hitetlenül csóválta a fejét.
- Igen. Azt hittem, soha nem jutok ki ebből az erdőből. Erre most kiderül, hogy már nem is élek. Elnézést, hogy ilyeneket kérdezek, de… maga is… halott?
- Persze! Különben nem lennék itt.
- Na és… nos… mióta van itt? Vagyis, hogyan került ide? Hogyan történt a… dolog?
- Nem tudnál egyszerre egyet kérdezni? - Legyintett. - Nos, az tényleg régen történt - kezdte a választ. - Eleinte én sem akartam elhinni, hogy befejeződött az életem, pedig tudtam, hogy ami velem történt, az bizony végzetes…
- Miért? Mi történt?
- Egy nagy szikla esett rám. Tudod, akkoriban az egyik hold már annyira közel keringett a Földhöz, hogy napjában háromszor jelent meg az égen. Ilyenkor, aki még mozogni tudott, menekült, amerre látott.
- Micsodaaaa?
- Igen, mert olyankor valódi kőzápor, sőt, sziklazápor pusztított. – Arcán egy kis mosoly suhant át: - Nem, mintha ez rontott volna a helyzeten, de némelyik szikla füstölt, izzott, égett. Időnként forró szél csapott az arcunkba. Gondolom, hogy azután a vizek, a szárazföldek rajzolata, az egész bolygó felszíne alaposan megváltozott. Meg kellett, hogy változzon. Az a szikla, amelyik énrám esett, pár pillanatra még az eget is elsötétítette. Meg sem próbáltam, értelmetlen lett volna menekülni.
- Szörnyű lehetett, de mit ért az alatt, hogy az egyik hold? – kérdeztem izgatottan, mert már olvastam róla, mintha egyes mondák szerint valaha kettő lett volna.
- Abban az időben három hold keringett a Föld körül, de akkor még nem Földnek hívtuk, hanem Okontnak.
- Okont? – kérdeztem, de valójában a szót izlelgettem. Okont? Azt tudjuk, hogy voltak kihalt kultúrák, népek, de hogy egy teljesen más világ létezett volna már előttünk?
- Volt egy nagy, egy kisebb és egy még kisebb hold. Ez a legkisebb keringett legközelebb. Tudtuk, hogy egyre lejebb jön, mert ütközött egy száguldó testtel, bár az csak súrolta, de az nálunk is addig ismeretlen természeti katasztrófákat okozott. És az csak a kezdet volt. Gyakorivá váltak a földrengések, vulkánkitörések és a szökőár. Úgy általában mintha megbolondult volna az Okonton az időjárás. Árvizek, sártenger! Az óceánok partjainál elnéptelenedtek a városok, mert dagály idején víz alá kerültek. Egyre rövidebb, de egyre gyakoribb volt az ár-apály mozgása. Félelmetes volt! Ez a hold tehát akkor hullott szét, amikor én haltam meg.
- Mit?
- Az is széthullott. Akkor is a kisebbik hold. Sokan jöttek ide, de nem mindenki. Azok Garfának nevezték… nem tudhatták, hogy a mi időnkben Okont volt a bolygó neve. A ti elődeitek még látták a két utolsó holdat, s még írtak is róla, de ti mindíg azt hittétek, hogy a régiek mindenfélét képzelődtek, meg hogy csak fantáziáltak. Én nem értem, miért hiszitek a régiek tudásáról, hogy primitívek élénk fantáziája? Azután találtok valami nagyon régit, valamit, ami meghaladja mai tudásotokat, s akkor hitetlenül csóváljátok a fejeteket és azt mondjátok: nahááááát!
- Megbocsássa, de le kell ülnöm – mondtam, s letelepedve olyannak tűnt a fű, mintha ki lenne porszívózva. Semmi törmelék, vagy korábbi évekről megmaradt rozsdás tűlevelek. Pedig megmorzsoltam: fű volt!
- Akárhogyan volt is azokkal a holdakkal – folytattam mostmár tudásra, ismeretekre várva -, maga tényleg jó régen lehet itt, hogy ennyi mindent megélt, vagy legalábbis hallott. Ó, hogy nem mondhatom el…
- Régen, bizony. A Föld mai népei gyakran ásnak ki régi tárgyakat, amelyek egykori fejlett kultúrára vallanak. Azt hittük, hogy még a hold széthullása előtt átköltöztethetjük népeinket egy másik bolygóra, amely valamivel kisebb volt ugyan, de békés és természetesen lakható. Csak az előörsök üzeneteiből tudtuk mindezt. Kár, hogy nem sikerült…
- Kevés volt az idő? – kérdeztem.
- Kevés? Azt hiszem, nem vettük eléggé komolyan, mert… Egyébként szinte teljesen készen álltunk a Nagy Költözésre, de egyszercsak elkezdődött. Mennyi munka, mennyi tudás fekszik a lehullott sziklák törmelékei alatt, amelyekből remélem, sokat megtaláltak a későbbi idők kutatói. Ha a mi űrhajóink maradványait, vagy a velük kapcsolatos rajzokat sikerülne kiásnotok, láthatnátok, végülis milyen egyszerű dolog az űrhajózás.
- Maguk is űrhajózásnak hívták?
- Dehogy! Csakhát az én szókincsem úgy változik, ahogyan az újabb és újabb halottaktól eltanulom. Az utóbbi időben mindenkit meglep, ha azt mondom, három hold keringett körülöttünk az én életemben. Sokat tanultam azoktól is, akik mi utánunk éltek a… na, akkor azok Garfának hívták a mi Okontunkat… ti meg azt mondjátok: Föld. Na, látod - mondta hirtelen felkapva a fejét - a Garfa népeinek sikerült elköltözni, s mégis, sokan közülük úgy választottak, hogy nem mennek el, inkább maradnak. Jó előre felkészültek, már amennyire egy széthulló, széttöredező hold pusztítására fel lehet készülni.
- A Garfa lakói, akik elmentek, melyik bolygóra költöztek?
- Már megtudtam, hogy a leírásokat, amelyek az új bolygó megközelítéséről szóltak, s amit mi szándékosan megtalálhatóan „dugtunk el”, hogy az esetleges túlélők hasznát vehessék, azt ők meg is találták. Kilőttük magasra és itt forgott sokezer évig az Okont, vagyis a Garfa körött. Hogy melyik bolygóra költöztek, hiába mondanám, de szörnyen messze volt. Egy egészen más…
- Naprendszer?
Széttárta karját. - Azt hiszem, így mondjátok ma.
- Micsoda szörnyű kár - mondtam -, hogy innen már nem jelezhetem a mostaniaknak, hogy ássanak és ássanak, mert a titok egy része talán ott fekszik a hegyek alatt, vagy a mai tengerek mélyén…
- Elmosolyodott: - Azt hiszed, hinnének neked? A halálunk pillanatától semmi kapcsolatunk az élőkkel. Na, de a Garfa - folytatta elmerengve -, sokat megkérdeztem akkoriban, azért tudom, hogy nekik sikerült. Az egyik legutolsó űrhajó vezetőjével is beszéltem. Utasaival felszállás közben került … hold-záporba. Nagyon meglepődött, amikor megszólítottam. Igen mérges volt a saját halála miatt…
- Meg tudom érteni – szóltam közbe.
- Mérges volt és azt hajtogatta, hogy gyönyörű bolygóra költöztek, ahol csodálatos élet várt rájuk. Gyorsan el is ment és erről jut eszembe: ha három lépésnyire eltávolodsz tőlem, megszakad a kapcsolatunk.
Csak bólintottam, de közben bosszankodtam, hogy még halálomban sem tudhattam meg, hol létezik egy olyan bolygó, ahol az emberiség folytathatná életét, ha már az ittenit teljesen tönkretette? Vajon a Garfa népei megtalálhatóan dugták-e el a költözésükkel kapcsolatos tudnivalókat?
Az öreg folytatta:
- Biztos, hogy a mi holdunk széthullása után is voltak túlélők, akik erős, jól megválasztott barlangjaik falára felrajzolták üzenetüket az utókornak, azt amit ők tudtak, s amit nem akartak hagyni kárba veszni. Ha azután egy-egy ilyen barlang tényleg megóvta a felkarcolt-festett tudást, akkor is - legtöbbször - ezek töredékei jutottak csak el a későbbi korok emberéhez, vagy éppen tudósaihoz, akik sajnos sokszor alaposan félreértették, vagy szándékosan félre is magyarázták ezeket a rajzokat és leírásokat. Azt is gyanítom, hogy a mi tudósaink jó időben elkészítették és, legalábbis azt hitték, fellelhetővé tették az utánunk kifejlődni remélt népeknek szánt közleményeiket. Ezért sejtem, hogy a Garfa népei ennek köszönhetik ürhajózási és csillagászati ismereteik nagyrészét. Azután lehet, hogy ők is megtették a tudásuknak ezt a fajta átmentését, csakhát a lehulló sziklák, a kövek és az iszap, vagy a kőtörmelék, meg a homok, nem válogat: könnyen betemethette a sokat érő tudást.
- Maga legalább százezer éve lehet itt, de az sem kizárt, hogy több millió…
- Úgy érted, hogy nagyon régen? – kérdezte az öreg.
- Nagyon. Nagyon régen.
- Tudom, mire gondolsz és hidd el, néha én is tudtam itt meg dolgokat, amelyeket de jó is lett volna tudnunk akkor, amikor még éltünk, amikor még mi is segítségre, több tudásra, vagy ahogyan ma mondjátok: információra szorultunk. De amikor a ti Föld-népetek halottaival kezdtem ismerkedni, állandóan visszatérő téma volt a büszkeség, a hazaszeretet, a „majd mi megmutatjuk!”; a hatalom, a harc, a hősiesség, kivégzések, népek kiirtása, vallások, bosszú, meg számos olyan fogalom, amelynek megfoghatatlan tartalmával szemben mindenki tanácstalanul állna a mi Okontunkon, de éppen így a Garfán is. Biztosan nagyon megleplek vele, de sem a Garfa, sem a mi népünk nem jutott el odáig, hogy irtották volna egymást csak azért, mert valamilyen ügyben nem voltak azonos nézeten.
- Maguknál nem voltak harcok? – kérdeztem.
- De igen, voltak - bólintott izgatottan -, fegyvereket azonban nem volt szabad használni. Aki mégis megpróbálta, azt azonnal kivégezték.
- Kicsoda?
- A szembenálló felek. Illetve kivégezték volna, de erre - a fejét rázta -, soha nem volt szükség.

Kis ideig csend volt. Próbáltam elképzelni a hallottakat.
- Tehát egyébként voltak fegyvereik? - kérdeztem végül.
- Voltak, bizony! Rettenetesek! - Ujja hegyét mutatta: - Egyetlen ilyen kis golyócskával hatalmas várost lehetett lerombolni. Ott senki sem maradhatott életben!
- Na, hát akkor mégis használták…
Türelmetlenül vágott közbe: - Egy szóval sem mondtam, hogy használtuk, hanem ha használtuk volna! Akkor!
- Tehát gyártottak fegyvereket, de nem használták? - ábrázatom jelezte, hogy nem hiszem a hallottakat.
- Mi nem gyártottuk a fegyvereket, hanem mindegyikből készítettünk egyet.
- Egyet? Hiszen azt mondja, hogy igenis, háborúztak! Hogyan? Talán kézzel mentek egymásnak?
- Persze! Kézzel! Lebirkóztuk egymást, s aki nem bírta, aki vesztett, az kiállt a harcból.
Megint mosolyogtam: - Nem értem én ezt a háborút.
- Majd megérted. Az Okonton két uralkodó vélemény alakult ki arról, hogy miért is vagyunk mi élőlények, hogy lényegében miért vagyunk, miért élünk? Ez a helyzet két táborra osztotta a bolygónk népeit.Minden népet!
Itt felemelte a hangját:
- Nálatok, én ezt tudom jól, élnek népek a magas hegyekben és a kisebb-nagyobb szigeteken is, akikhez el sem jut a tudás, az, amit a nagyobb népek kultúrának neveznek. Ezek legtöbbször azt sem tudják, mi történik a bolygótok többi területein. Csodálkozol, ha ezek késsel, botokkal törnek egymás életére? Nálunk a legkisebb területre is eljutottak az ismeretek, mert mindenkinek tanulnia kellett és fontosabb esetekben állást foglalni is tudni kellett. Még az életünk értelméről is!
- Nos, akkor mi lett a fegyverekkel?
- A két nézet miatt voltak kisebb háborúk az ellenfelek között.
- Verekedések…
- Mindkét ellenséges táborban folytak a kisérletek hatásos és igazán pusztító fegyverek előállítására, s ahogyan ez lenni szokott, ezek mellett más találmányok is születtek.
- És a fegyverek?
- Mit akarsz mindíg a fegyverekkel? Megmutogattuk egymásnak, s bizonyítottuk, hogy ha azt használnánk, biztosan a mi győzelmünkkel végződne a harc.
Mintha kissé sértett csend következett volna. Nem akartam, hogy elmenjen, ezért én folytattam:
- Maga mivel foglalkozott?
- Én találtam föl azt a kis golyót. Meg közben még sok egyebet is…
Megint mosolyogtam: - Hogyan bizonyították be, hogy azzal nagy pusztítást lehetne végezni?
Megvonta a vállát:
- Megmutattuk a számításokat.
- És abból elhitték?
- Azt nem elhinni kellett! A számok mindíg önmagukért beszélnek!
Más tárgyra tértem: - A Garfa népeiről mit hallott?
- A Garfa népei sokat háborúztak, de nagy háború csak egy volt. Azok is feltalálták, de akkor ők használták is!… azt a „golyót”. Hiába mutatták a számítások, hogy tragikus lesz az eredmény, mégis használták. Talán tényleg nem gondolták, hogy szörnyen veszélyes dolog ez, de amikor aztán látták a következményeket, bizony, nagy volt a riadalom. Hiszen az anyák torz gyermekeket szültek és a földművelés, állattenyésztés és halászat hatalmas területen nagyon hosszú időre megbénult. Rengetegen éhen és szomjan haltak.
Hiába figyeltem rá annyira, mégis eszembe jutott: biztosan nem először meséli ezeket a történeteket.
- A népek vezetői megegyeztek, hogy a háborúkat, harcokat minden időkre betiltják, s azok, akik ez ellen vétenek, minden további nélkül kiirtatnak… azt kell mondanom, hogy a Garfa népei alapjában véve mégis sokkal életképesebbek voltak, mint mi még az Okont idejében. Míg mi ezernyi magyarázatot kreáltunk életünk, létezésünk értelmére, addig ők belátták, hogy az élet nem szempontok, jelszavak kérdése, hanem alkalom valami jóra, amely soha kétszer nem adatik meg. Senkinek. Közben táplálékra, egészséges környezetre és békére van szükség. Nem is háborúztak többé. Azt pedig már tudták, hogy az egyik hold közeledik a Garfához, tehát előbb-utóbb széthullva puszta létüket veszélyezteti. Ezért minden tudásukat és energiájukat az ürhajózás kifejlesztésére irányították, vagyis az eljövendő nemzedékek megmentésére, hogy azok még idejében elköltözhessenek egy másik bolygóra.
- Sikerrel – mondtam és nehézkesen felálltam. Ebben a pillanatban az ember mutatóujjával felém bökött:
- Te állandóan kérdezel! Én csak egy kérdést tettem fel, arra meg nem válaszoltál!
- Valóban - kuncogtam. - Nos, én zongorázom. Zongorista vagyok. Zenész. Tehát, hogy úgy mondjam, zongorázom és énekelek.
- Na és azt hogyan csináltad?
- Sajnos, itt nincs zongora. Egyébként az egy jó nagy láda - próbáltam mutatni. - Itt billentyűk vannak, belül pedig jól kifeszített, különböző hosszúságú húrok, amelyekre a megütött billentyűk rákoppintanak, azok meg magasabb, vagy mélyebb hangot adnak. Ahány húr, annyi hangmagasság. Az ének pedig így hangzik - és énekelni kezdtem valami szép magyar népdalt.
- Na, és ezért nem haragudtak rád?
- Már miért haragudtak volna? Még fizettek is érte! Tudja mit? Nem is olyan rosszul…
- Ja, a pénz, ugye?
- Igen.
Az öreg a fejét csóválta:
- A mi népeink nem használtak pénzt. Persze voltak, akik állították, hogy serkentőleg hatna az emberek közötti én ezt adom neked, te meg azt adod helyette viszonylatban. Az általános vélemény azonban túl megalázónak tartotta ilyen módon megjelölni, szinte megszámozni, hogy ki-ki milyen értékkel bír a társaihoz képest. Sőt, a Garfa népei sem használtak pénzt, pedig náluk nagy versengés folyt a különböző rangokért, címekért, csakhát azokat semmi mással nem lehetett megszerezni, csak sok-sok tanulással. A pénz az veszélyes és bolond dolog! Na, de ez a la-la-la meg va-va-va… ráadásul pénzért! Dehát nem ez az egyetlen érthetetlen a ti életetekben, amit én nem tudok felfogni.
Ez a megjegyzése kissé megharagított:
- Én sem mondtam, hogy maga halálgyáros!
- Nem is vagyok az! Amikor én azt a kis golyócskát sok-sok számítási munka után felmutattam, nagyon jól tudtam, hogy soha senkinek nem ártok majd vele. Ezzel szemben a sok melléktalálmány egyikével több szörnyű betegségtől sikerült végre teljesen megszabadítani bolygónk összes népeit. Engem hősként ünnepeltek ezért. De a te va-va-váid… - legyintett. - Na, de azután azokról is megvan a véleményem, akik olyan… képeket - két mutatóujjával rámát rajzolt a levegőbe.
- Festettek – segítettem ki.
- Na, az! Festettek! Hegyeket, vizeket, finom ruhákat, egymás arcát, kezét, lábát, fenekét, mellét, meg egy csomó olyan dolgot, amik soha nem is léteztek. Miért?
- Mert az szép.
- Már vártam! Mindegyikőtök ezt mondja. Meg „kifejezni saját érzéseit”, a „lélek finomítása”, gondolatokat, nézeteket megosztani… Közben pedig lelövitek, lebombázzátok egymást. Finom lélekkel. Te meg közben va-va-vázol! Nem lehettek ti normálisak! De nem ám!
Hangja nem volt kötekedő, vagy mérges. Talán inkább kicsit szomorkásan morfondírozó.
Legyintett, nagyot lépett és elillant a semmibe: megszűnt létezni. Sajnáltam, hogy ez az egyébként is különös találkozás így végződött. Most tehát kapcsolatunknak örökre befellegzett. Kár, hogy szakmám leírására így reagált ez a - leírni is fantasztikus - égitestekkel egykorú ember.

Percekkel később újra megjelent. Rámnézett, fejét csóválta, s azután olyan volt, mintha kővé meredt volna. Hirtelen nagyon komoly lett az arca. Tétován hátrált egy nagy lépést, s ezzel végleg eltűnt.

Barátkozni próbáltam a gondolattal: halott vagyok. Egy pillanatig megvígasztalt, hogy nem kell többé számlákat befizetni, részleteket törleszteni, adózni, benzint venni, meg van még pár ilyen, amitől sokan éppenséggel a halálba menekülnek, de azután gyorsan eszembe jutott, hogy még él a családom, s azok bizony folytatják a kocsi részleteinek meg még sok egyébnek a fizetését. Még itt sem lehet békében az ember? Miért izgat ez engem itt a túlvilágon? A puha pázsiton visszamentem egészen az erdő széléhez, hátha vigasztalhatom magam ezzel a soha nem próbált szórakozással:
- Te ki voltál életedben? - kérdeztem csak úgy, találomra az egyiket a csak pillanatokra fel-feltűnő halottak közül. Ment tovább. Bizonyára késve tettem föl a kérdést. A következő idős férfi volt. Hosszú, fehér hálóing volt rajta. Tekintetét látván meghökkentem a saját kérdésem mélységes tapintatlanságán. - Bocsánat, de ez ugyanis az utolsó alkalom, hogy válthasson még néhány szót… egyáltalán valakivel. - Dermedten nézett rám.
Folytattam:
- Bocsássa meg otrombaságomat, de még kezdő vagyok ezen a téren. Tehát az volt a kérdésem, hogy mivel foglalkozott életében… ugye, tudja, hogy most…
- Pap. Pap voltam.
- Pap? És milyen?
- Mindegy, nem? - Megvonta a vállát, azután a fejét kezdte csóválni, s lassan valami mosolyféle jelent meg a szája szegletében. - Ez a pokol, vagy a Mennyország?
- Azt hiszem, hogy egyik sem, de itt a fűről enni lehetne, ha lenne mit és még lélekben is tisztaság… honol. Tudja? Nos, ez egyszerűen a Másvilág.
Figyelmeztetni akartam, hogy ha tovább lép, akkor örökre megszakad a kapcsolatunk. Mire azonban szólhattam volna, egyet lépett, mintha sietne valahová, s máris elillant. Gondoltam, sebaj, előttem a végtelen idő, az örökkévalóság, lesz még alkalmam találkozni érdekesebb esetekkel is. Megint eszembe jutott: az itt tapasztaltakat soha többé nem írhatom meg, nem hozhatom a még-élők tudtára. Soha többé! Pedig lehetséges, hogy rájuk a jelenlegi hold készül sziklazáport zúdítani. „Soha többé”: mit mondjak a családnak? Illetve éppen ez a baj, hogy nem mondhatok nekik semmit. Hát ez nem normálias! Mindíg is sajnáltam, hogy azok, akik éppen meghaltak, nem nyilatkozhattak arról, hogy min mentek keresztül. Akik pedig már féllábbal odaát voltak, s visszatértek a klinikai halálból, azoknak nem hitt senki, mert hiszen hogyan tudták volna bebizonyítani, mit láttak, s hogy mit tapasztaltak? Hiába bizonyítgatták: „Az a pizzás karton ott a műszeres szekrény tetején teljesen ismeretlen a ti számotokra. Egyedül én tudom, hogy ott van, mert én itt lebegtem a plafon alatt, s láttam vérző-haldokló önmagam, meg azt, hogy még az a karton is milyen poros!” Mégsem hittek neki…
Egymás után négy katonát szólítottam meg. Nem mondhatok róluk semmi különöset. Egyszerű emberek voltak abból a fajtából, akikkel soha semmi nem történik.
Azután egy kábítószeres adóellenőr következett, aki azt hitte, hogy még a dróg hatása alatt van. Nekem jutott a magasztos feladat:
- Uram, ön nem álmodik! Ez valóban egy egészen más, de nagyon valóságos világ! Uraságod befejezte az életét!
Az első pillanatban úgy nézett rám, mint aki nem egészen érti, miől beszélek, de azután nagyot kiáltott:
- Hallelúúúúja! - Ezzel szinte berontott az örökkévalóság láthatatlan kapuján.
Két utcalány következett. Görcsösen szorították egymás kezét, mintha ismeretlen, sötét házba léptek volna. Soha nem tudtam meg, mi lehetett az oka, mert szólításomra nem reagáltak.

Váltottam néhány szót egy pékkel, majd egy nevető parkettással, aki létráról esett le és nyakát törte. Kérdeztem, minek örül annyira, de ő csak legyintett és ment a többiek után. Viszont volt egy igen fontos pillanat: amikor a lisztes arcú péket megszólítottam, hirtelen rádöbbentem, hogy még fáradtabb, s mi több, nagyon éhes is vagyok! Álmos és éhes? Itt, a túlvilágon? Mintha élő ember lennék! Élő ember kell, hogy legyek! Hát talán nem ezért jött vissza egy pillanatra az öreg, s nem azért volt egész komolyan meglepve? Persze! Velem újra felvehette volna a kapcsolatot. Velem és évmilliók óta senki mással. Én élek! Az órám sem látta be a visszavonhatatlan változásokat, s már 21.47-et mutatott. Teljesen hihetetlen! Habár - gondolkoztam tovább - ha például egy halottat órával együtt temetnek el, miért kellene az órájának megállnia, mondjuk, ha még jó benne az elem…? Dehát ez így is, úgy is nagyon zavaros! Ez itt tehát, a sok szokatlan élmény kétségtelenül bizonyítja, a Másvilág. Az is rendben van akkor, hogy halott vagyok. De hogy halott és éhes is!? Mert akkor hol keressem az ételt? Fáradt, álmos és nagyon éhes!? Vagy pedig még nem tudok róla, de van itt valahol egy közös étterem és kényelmes szállások… na, de akkor az hol van? A fenét! Az idő pedig halad. Hát itt is van elmúlás? Ám mit tehet egy éhező és álmos halott? A tisztás túlsó széle becslésem szerint még száz lépésre sem lehetett. Ha való igaz, hogy itt már minden mindegy, mit veszíthetek, ha benézek abba az erdőbe is? Eszembe jutott, hogy oda, ahonnan a halottakkal együtt kiléptem, meg sem mernék próbálni visszamenni, de még belépni sem. Ettől sokkal bátortalanabbul indultam meg előre. Hátam mögött - többször is hátrafordultam -, a túloldalon tovább özönlöttek az újabb társak, de tőlem jobbra, balra és a pázsitot határoló erdő többi fái között csak bokrok, virágok és nyugalom.

További három perc telt el. Nem siettem a túloldali erdő felé. „Röhögnék - gondoltam -, ha kiderülne, hogy mégis élek!”

Meleg volt. Megálltam ott, ahol a pázsit és az erdő találkozott. A határvonalat mintha a legjobb kertészek tartanák rendben. Mi vár rám ott bent? Talán megint többórás botladozás a sötétben? Mert bizony az erdőnek ez a része is teljesen sötét volt. Elég volt belőle: eltévedni egy keskeny erdősávban! Még egy pillantást vetettem a szakadatlanul nyüzsgő halottak felé, azután félrehajtva egy bokor virágzó ágát, beléptem az erdőbe.
Természetesen olyan volt, mint amilyennek kívülről látszott: sűrű és sötét. Legfeljebb két-három perce kerülgethettem a vakondtúrásokat, tobozokat, földből kiálló gyökereket, amikor ismerős zajra figyeltem föl: repülőgép! A reptér! Arlanda! Ez a zaj a stockholmi reptér zaja! És mögöttem? Már újra teljes sötétség volt. Élek! Hát persze, hogy élek! Élek? Soha ilyen megmagyarázhatatlan kétségem nem volt. Egyébként is megfordult már a fejemben, hogy ennyi éjszakázás után igencsak megbocsátó az, akire ez tartozik, s mégis beengedett a Paradicsomba. Sőt! Ki is engedett! Amikor már végre kezdtem beletörődni, hogy mindennek vége, kiderül, hogy igenis, élek. Na, de akkor kivel beszéltem én, kik, vagy inkább mik voltak a halottak, meg az a szuper-öreg? Élek! Dehát így van ez rendjén! És végre le is tudom írni! El tudom mesélni!
Dehát tényleg: ki hiszi majd el?
Pillanatok multán már láttam a szálloda pirostéglás falait, s attól balra a faházat, amelyben abban a hónapban én, igen: én laktam. Ott kellett lennie a ruháimnak, a kottáimnak, meg mindennek, amit általában magammal viszek, ha szerződéseim miatt utaznom kell. S ha azok ott vannak, semmi kétség: élek! És lám, a két nő, mögöttük most is lemaradva a két kisfiúval, tőlem balra még csak most közeledett a séta utolsó egyenesében. Átcsörtettem a durván felszántott, sűrű gazzal benőtt legutolsó negyven méteren. Meg akartam tudni tőlük, hogy vajon hányszor járták körül az erdőt, vagy pedig ez már a másnapi sétájuk?
- Mikael! Robert! – sürgette a fiúkat a fiatalabbik nő, bizonyára a mamájuk. -Mindjárt tíz lesz, igyekezzetek!
Ez képtelenség! Házamhoz siettem. Persze, hiszen a kulcs is ott lapult a zsebemben. Ellenőriztem a dátumot, az ébresztőm és a karórám ugyanazt az időt mutatta: 22.02. Semmi kétség: egy jó órája, hogy sétálni indultam. Kirohantam a ház elé és fejcsóválva, enyhe félelemmel néztem az erdősávot. A két fiú, most is lemaradva, akkor ment el a közelemben. Az egyik rámnézett és kuncogva lökte meg a másik fiú vállát:
- Na, ugye? Mondtam, hogy előbb lesz itt. Átvágott rajta!

Azóta évek múltak el és szerződéseimnek köszönhetően számtalanszor landoltam, vagy szálltam föl az arlandai reptéren. Ilyenkor legtöbbször alacsonyan repült el gépem a szálloda és környéke felett. Nagyon figyeltem azt a keskeny erdősávot, de abban soha nem tudtam felfedezni azt a napsütötte tisztást, azt a gyönyörűséges pázsitot, ahol sokaknak, igenis, megállt az idő.

Stockholm. 1983.

Húsz évvel később:

Még a nyolcvanas-kilencvenes években gyakran zongoráztam a Stockholm Airport közelében álló szálloda pianobárjában. Azóta is az SAS légitársaság üzemelteti. Az én időmben még nem volt annyira körbeépítve a Pilótaakadémia épületeivel, szállásaival. Az az irdatlan erdő, ami ezeket körülvette, természetvédelmi terület volt. Akkoriban a hatalmas szarvasok úgy sétáltak el az épület mellett-körött, mint kóborkutyák valahol vidéken. Még a busz is megállt, ha éppen átcammogott az úttesten kis családjával ez az elefántméretű, bambaképű jávorszarvas. 

  A busz. Igen, ez a busz a reptér és a szálló, illetve a szálló közelében szélesen elterpeszkedő Hosszúidős Parkoló között járt minden tizenötödik percben és aki erre felszállt, annak nem kellett fizetnie. Azóta, hogy utoljára ebben a szállóban zongoráztam, már régen nyugdíjas vagyok, hiszen éppen arra készülök, hogy betöltsem a hetvenedik évemet. A minap mégis volt egy pár fellépésem fönt, egészen a legészakibb országrészben s lefelé jövet Stockholmban teljes hat órám maradt a göteborgi gépem indulásáig. Pillekönnyű csomagomat úgyis föladtam, hát semmi sem akadályozott, hogy életem legőrültebb ötletének engedve felszálljak az ingyen-buszra s meglátogassam a szállót. Persze nem is a szálló meglátogatásán volt a hangsúly, hanem az annak közelében fekvő keskeny erdősávon, amely nem szélesebb, mint huszonöt méter; nekem egyszer régen mégis hihetetlenül hosszú időbe tellett, amíg átjutottam rajta. Csaknem egy teljes napnak tűnt, amíg végül kijutottam majd átsétáltam egy akkora füves térségen is, mint Pesten az egész Hősök-tere, amely természetesen nem férne el egy huszonöt méter széles erdőcskében. Ez volt az egyik bökkenő. Erre a tisztásra tőlem jobbra és balra érkeztek és mindjárt el is tűntek a mogorva emberek ezrei, akik mind éppen utolsó lépésüket tették az örökkévalóságba. Meghaltak. Talán ezt nem is kellett volna most leírnom. Ki hiszi el? Magam is alig. Ha nem tudnám, hogy én láttam mindezt, hát hallgatnék róla. És ezen a tisztáson találkoztam akkor egy idős firfival. Különös egy teremtés volt.

  Ezt a történetet leírtam és elolvasta egy lány, aki azt izlelgette, hogy milyen jó lenne, ha nem csak a fantáziámat szabadítottam volna őrá, az olvasóra, hanem ez az egész inkább igaz lenne. Akkor ő is eljönne Stockholmba és megkeresné azt a szörnyen öreg férfit, akivel én, állítólag, találkoztam. Nos, eltökélt szándékom volt, hogy amit majd most itt átélek, azt feltétlenül megírom neki.

  A busz szokásos módon megállt a szálloda bejárata előtt. Többed magammal én is leszálltam. Beballagtam a portához, hátha találkozom pár ismerőssel azokból az időkből, de azután megértettem, hogy nem csupán az én életemben múlott el az a húsz-huszonkét év. Sem a portán, sem az étteremben nem leltem ismerősre. Pianobár meg már nem is volt. Még zongora sem. Valójában ekkor döntöttem el, hogy tényleg: újra átmegyek azon a keskeny erdősávon. A teljes átgondoltság illúziójával akartam erősíteni tudatomat és eltöltöttem egy percet a toalett férfiaknak kijelölt részlegében, hogy teljesen megkönnyebbülve kezdhessek ebbe az igazából nagyon meggondolatlan, ki tudja előre, meddig eltartó kalandba. Mert hiszen mi lenne, ha megint úgy, nos, ha megint megtörténne ugyanaz? 

  Ezt a keskeny sávot traktornyi széles gyalogösvény választja le egy hatalmas és fekete-sötét erdő széléből. Az első nehéz feladat az volt, hogy meg ne gondoljam magam, amíg ahhoz a ponthoz nem jutok, ahol az ösvény eléri az erdőt. Onnan még ötven lépés, azután szinte berontottam a kis erdőbe. Tudtam, hogy keskeny, hát mi a fenétől félek mégis? Irány keresztbe, mert az a legrövidebb. Persze csetlettem-botlottam, majd a bokám törtem. Nem szabad eltévednem, elkanyarodnom. Pillanatok alatt teljes sötétség vett körül. Erre számítottam is. Tehát tartani az egyenest! Ezalkalommal már öt perc után kezdtem türelmetlen lenni. Attól tartottam, hogy megint egy végtelenség lesz ez a, nos, huszonöt méter. Nem kellett aggódnom. El sem hittem, hogy fényt látok: elértem a tisztást. Azt a tisztást! Most is érthetetlenül ragyogó világosság fogadott, mint akkor régen. Nem mertem hátam mögé nézni. Nem akartam látni a sok érkező és hirtelen semmivé váló halottat. Most is az órámra néztem. Na, persze! Hiszen ez még ugyanaz az óra! Most sem tudtam megállapítani, honnan ered ez a hatalmas világosság, na és ez a mesebelien zöld fű! És máris! Ott állt tőlem harminc lépésnyire a legöregebb ember, aki valaha is létezett. Az, akivel vagy húsz éve elég hosszasan elbeszélgettünk az ő életéről és az azóta eltelt évezredek végtelen soráról. Az, aki meg akart nyugtatni, hogy én is halott vagyok, mint ő, különben nem lehetnék itt. Pedig megint itt voltam. Most tehát ott állt és egyre gyorsabban kezdett szaladni felém. Arca haragos, teljesen feldúlt volt. Hozzám érve máris ütött. Hatalmas pofont indított el. A fejemet nem sikerült elkapnom. Dehát mi ez? Megint ütött. Felváltva. Mindkét kezével. Én ösztönösen védekeztem, de ütései, mint valami lidérc, átsuhantak rajtam. Szelüket sem éreztem.

-          Drága uram - kiáltottam - várjon! Ne haragudjon rám! Éppen abban a reményben jöttem ide, hogy újra találkozhatom magával. Hiszen annyi tudást adott nekem, annyi hihetetlen ismeretet, amit azt hiszem, még senki más nem kapott ebben a világban és ennyire első kézből.

Megint ütött. Csépeltek a karjai, de megütni nem tudott. Végül belátta, hogy feleslegesen próbálkozik.

-          Nézze, én tudom, hogy nem szabad eltávolodnom magától, mert akkor megszűnik a kapcsolatunk.

-          A fenét! - kiáltotta. - Csak akkor, ha te is meghaltál! De te élsz. Hogy a fenébe jöttél ide? Most megint! Hogyan? Amióta itt voltál és elmentél, itt már semmi sem a régi. Nyugtalan vagyok, mert nem értem, mi történt.

-          Ezért haragszik rám? Hiszen én semmi rosszat nem tettem maga ellen.

-          Nem bizony. De te ott eltűntél - mutatott a tisztás túlsó széle felé.

-          Igen.

-          Na, és akkor most hogyan létezik, hogy megint itt vagy? Azóta ott voltál a fák között?

-          Jaj, dehogy. Húsz évig?

-          Dehát akkor mit találtál ott a másik oldalon túl?

-          Találtam azt, amire számítottam. Nem emlékszik? Attól féltem, hogy elkésem a munkából. Órákat töltöttem itt, pedig, mint kiderült, odakint alig telt az idő.

-          Mi az az odakint?

-          Hát nem hitte, amit akkor mondtam? Odakint van egy világ, folyik, működik egy élet, amelyről már maga is sokat megtudott az ideérkező halottakat kérdezgetve. Az a mai világ. A maga elmondása szerint ez itt egy sok száz évezreddel későbbi világ. Nekem elmesélte, hogy a maguk korát egész hegyrendszerek, forró, tüzes sziklák temették maguk alá. Maga akkor jött ide.

-          Hát hogy is ne tudnám.

-          Igen, de azután a kevés túlélőnek köszönhetően kialakult itt egy újabb, egy másik élet. A maguk után következőknek sikerült másik bolygóra költözni. Maga mondta. Azután, talán, az a világ következett, amelyik ott van kint. A Most! Ott a fákon túl.

-          Te minden szavamat kiforgattad. Halálgyárosnak hívtál, mert én találtam ki azt a kis golyót, amellyel mindent le lehetett volna rombolni. Csak hagytál beszélni, te meg vavaváztál itt nekem, amit te éneknek neveztél és aminek semmi értelme nem volt.

-          Énekeltem, hogy tudja meg, mi az én mesterségem. Elhiheti, hogy akkor tényleg hajtott a kötelesség, nehogy elkéssek a munkából. Nem szoktam. Pedig akkor is olyan sokat akartam még kérdezni.

-          Kérdezni, azt tudsz.

-          Emlékszik? Azon keseregtem, hogy meghaltam és nem mondhatom el senkinek, amiket magától megtudtam.

-          Na és? Most elmondtad?

-          Leírtam, de mindenki azt hiszi, hogy én találtam ki.

-          Én is szeretném látni, mi van ott kint.

-          Na, ne! Azt hiszem, ez nem jó ötlet. Szerintem magával is az történne, mint azokkal ott az erdő szélén. Oda sem merek nézni.

-          Gondolod, hogy te most is ki tudsz majd jutni innen.

-          Nagyon remélem.

-          Elkísérlek odáig - mutatott a pázsit túlsó széle felé, oda, ahol annak idején sikerült elhagynom ezt a különös erdőt. - Hátha kilátok a fák között.

-          Van egy lány messze innen. Azt mondta nekem, hogy idejönne, hogy magát láthassa. Hallani akarja, amit maga mond. Magától akarja hallani a bizonyságot, hogy nem születünk hiába, hogy nem élünk hiába. Akarja tudni, hogy mi volt akkor régen, amikor a bolygónk lakói még nem tudtak beszélni, nem ismerték a csillagokat, az elemeket, szóval, amikor még maguk vagy az elődeik is tudatlanok voltak.

-          Tőlem akarja?

-          Magától - bólintottam és igyekeztem nagyon barátságosan viselkedni.

-          Nekünk nem voltak elődeink. Mi előttünk ezen a bolygón semmi sem volt. Ez egy formátlan, számtalanszor sérült hatalmas sziklatömb volt. Tiamatnak hívták. Az érkezők mondták később. Azután történt valami odakint, szörnyen messze a mi bolygóinktól. Nagyon meszze. Egy nagy robbanás volt ez, amelynek ereje erre hajtott egy hatalmas, sötét vörös bolygót, ez volt a Marduk, amely tehetetlenül sodródott el a mi hat külső bolygónk mellett, majd egyenesen a Tiamat felé száguldott. Illetve a formátlan Tiamat felé. Szörnyű sebességgel suhant el mellettünk, de ütközésével, sugárzásával egy hatalmas darabot lesodort innen, amelynek a helyén most csak víz van és itt-ott kisebb szigetek.

-          Csak nem a Csendes óce...

-          Lehet, de a víz arról a bolygóról ömlött ide. És ettől lett gömbölyü ez a bolygó. Amaz zavartalan folytatta az útját, amely mindíg nagyon messze viszi, de ide azóta is vissza-visszatér párezer évente. Megkerül minket és megint száguld tovább. Olyankor nem kellemes itt az élet...

-          Dehát maguk akkor még nem éltek.

-          Mondom hogy nem. De akik azon a Marduk bolygón éltek, sokan átjöttek. Valamivel átjöttek. Azok mesélték mindezt nekünk. Akiknek sikerült átélni ezt a hihetetlen katasztrófát. Illetve elmesélték az elődeinknek. Azoknak meg kellett igérniük, hogy tovább is adják, amit nekik mondtak, tanítottak a csillagokról és az égboltról. Tudtak repülni. Valahogyan. Tőlük tudtuk, hogy mi csak egy kis bolygó vagyunk és egy óriás naprendszer hetedik tagja, mivel ők kívülről jöttek, hát, onnan tényleg jól számolták. Eleinte megpróbáltak itt élni, de ők nem szokták a nehéz munkát. Éheztek és bányákat kerestek, hogy felépíthessenek egy életet, amelyet egykor megszoktak. Ezért, egy hosszú idő után minket is ők teremtettek, mert szükség volt ránk, hogy dolgozzunk nekik. Hatszori próbálkozás után készült el a legelső olyan, mint én. Hatszori! Ezen a bolygón hatszor ezer tél és nyár múlt el, míg végül a szárnyasok kidolgoztak egy masszát, meg a módját...

-          Szárnyasok? - vágtam közbe türelmetlenül.

-          Nem tudom. Azután végre elkészült egy valamilyen massza, amelyből egyikük egy tél és egy nyár után végre megszülte az elsőt, amelyik jónak bizonyult.

-          Mit?  Az embert?

-          Igen. Te így mondod. Mi azt mondtuk magunkra: adame.

-          És hat nap alatt teremtette...

-          Miről beszélsz? Hát, akkor az jó hosszú hat nap volt. Úgy mondták: hat lépésben. Mondtam. Aztán mi minden tudást és még a beszéd képességét is azoktól kaptuk, mert ők hiába akarták, nem tudták átadni nekünk a gondolataikat, mi meg nem tudtunk egymással beszélni. Később megtanítottak írni. Közben persze a többiek is, amikor már tudták a módját, elkezdték megszülni az ember-munkásokat. Nagyon nehezen ment nekik. Ezért kitalálták, hogy mi szüljük meg egymást. Mert eleinte csak férfiakat teremtettek, akik idővel kimerültek a kemény munkától és meghaltak. Akkor kellett gondoskodniuk megoldásról. Egy jó idő után megszületett az eve és attól kezdve már tudtunk szaporodni.

-          Eve? Oldalbordából?

-          Mit? A fenét!

-          Már nem haragszik?

-          Mi volt azzal a lánnyal? Hol van?

-          Messze van. Nagyon messze.

-          Ott kint?

-          Ott kint, de onnan is napokig kellene utazni. De jó, hogy maga ezekre emlékszik!

-          Ezeket ők mind agyagtáblákra jegyezték képekkel, érthető jelenetekkel, hogy elég legyen csak rájuk nézni. Mi meg megtaláltuk, tudom, ti is megtaláltátok és azt hittétek, hogy primitív, műveletlen népek csak azért fektettek elkészítésükbe annyi munkát, hogy azután titeket, a sokkal későbbi időkben, becsapjanak. Hát nektek mi ebben a vicces? Mert nekik semmi.

-          Dehogy vicc. Nekem nem! A tudósoknak! Azoknak vicc, mert nem tudják megmagyarázni!

-          Igen. Már mondtad - hangja halk volt. Szemembe nézett: - Kimegyek veled.

-          Ne tegye. Maga is megszűnik, elvész. Ne tegye.

-          Nem biztos. Amióta elmentél, gyakran érzem, hogy fáradok. Hallod? Néha pihennem kell. Ez azelőtt nem volt. Te azt mondtad éhes vagy, én meg nem hittem el. - Hangját lehalkította, mintha titkot mondana: - Tudod? Néha éhes vagyok...

Hallgattunk. Nézte a füvet és lábujjával piszkálta.

-          Mit csináljak itt? Már nem érdekelnek az új halottak, meg hogy ki mit csinált amíg élt.

Elindult előre. Mondtam, hogy ez bolondság. Ment tovább. Én elszaladtam mellette és elé álltam. Átment rajtam. Megint elébe szaladtam. Kértem, hogy gondolkozzék, mert innen nincs visszatérés. Neki biztosan nincs.

Hiába.

Én léptem elsőnek a fák közé. Az öreg mögöttem éppen belépni készült, de felkiáltott:

-          Zuhanok!        

Én odakaptam és kezemet nyujtottam felé, ő a jobbjával bele akart csapni a markomba, hogy gyorsan megkapaszkodjék, de keze egyszerűen átsuhant rajtam.

És az ember semmivé lett.

Csapkodtam a bokrok ágait, hullottak a levelek. Azután visszaléptem a tisztásra és üvöltöttem. Tudtam, hogy hiába, de kértem, hogy jöjjön elő. Semmi sem történt. Furcsa, de egy pillanatig arra gondoltam, hogy úgy látszik, a Másvilágba szabad belépésem van. És kilépésem. Ez hihetetlen. Húztam az időt. Ujjaim között morzsolgattam, majd tépkedtem a füvet, közben kerestem, honnan ered a fény.

Egy perc alatt átértem a maradék fák-bokrok között és most is láttam a szállót, meg persze az újabb épületeket. Landoló repülő húzott el zajosan fölöttünk s tőlem balra a távolban traktor húzott szálfákat. Por szállt föl a nyomában.

Visszamentem az ingyen-buszhoz és felszálltam rá. Hátul maradtam. Úgy gondoltam, hogy leporolom a ruhámat, hiszen hamarosan felszállok a göteborgi gépre. Akkor nyitottam ki először a bal markomat. Már szinte fájt, annyira szorítottam. Mit szorítottam? Fű volt benne. Egy marék fű. A pázsitról, amely felett mindíg fényesség ragyog. Az érthetetlenül csodásan zöld fű ott feküdt a tenyeremen és kezdett olvadni. Zöld vízzé vált és egy perc alatt nyomtalanul felszáradt.

Nem terveztem, hogy rendszert csinálok ebből a látogatásból, de az Öreg nélkül mit is csinálnék én ott. Már azt sem hinném, hogy találnék valamit, amit megmutathatnék valakinek: „Na? Most elhiszed végre?”

Azután arra gondoltam, hogy annak a lánynak nem szabad megmondanom, hogy az Öreg nincs többé. Még azt sem, hogy már nincs ott. Talán mondhatnám, hogy most nem találkoztam vele? Á! Jobb, ha nem is szólok róla, hogy ott jártam. Nélküle.

Göteborg, 2008                                                         

    -  vége  -