Orkán a temető felett

Maróti László

Ez a város tényleg más volt, mint a többi,

Ott volt a föld mélyén sok kis domb alatt.

Bánták, akik ott lent emlegették azt, hogy

Karnyújtásra fent egy más világ maradt.

Megrettentek ők, ha kint nagy vihar tombolt,

Halott szívük fájón megmerevedett

Azoknak, kik egykor gondtalan lélekkel

Szerették, gyűlölték ami kintrekedt.

Beszélték, hogy egykor ők is épp ott éltek

Ahol a nap süt, vagy hold ad egy kis fényt,

Emlegették azt, hogy éltek úgy, mint bárki,

Aki ma még küzd s beosztja a reményt.

Rabiga és gyémánt, gyolcs, ezüst és márvány

Volt ami a mércén mértéket szabott

Embernek, ki éltét valamihez mérte,

Mert azt hitte nincs más: fényes, vagy kopott.

Egyszer, mikor orkán csavarta a fákat,

S eső korbácsolta amit lehetett,

Egyre bizonygatta, pusztítás a célja:

Ebbe lent egy holt lény beleremegett.

Érezték ezt sokan ott a sírok mélyén,

Oszlopok, s keresztek dőltek akkor le,

Reszketett a föld is, szakadékok keltek,

Nem járt arra senki, s nem temette be.

Ki is merte volna látván, hogy a mélyből

Kék színű köd szállt föl, sohajtás fakadt,

Lelkek ezre tört ki zártságából végre,

És az orkán kedvén száz felé szakadt.

M’ért jöttek föl újra? Mit akarnak itt fönt?

Van még, ami csábít, ami vissza hív?

Nem volt elég akkor? Mit hagyhattak félben

Ami miatt újra élni vágy a szív?

Rájöttünk, hogy akkor, amikor még éltünk,

Elkövettünk száz és ezernyi hibát,

Látjuk már azóta, mily féreg volt az, mi

Fel nem ismert célunk így formálta át!

Átformálta úgy, hogy mindent elfeledtünk

Ami kell, hogy embert emberré tegyen,

S elhitette vélünk, azért él a többi,

Hogy az életével bámulónk legyen.

Letapostunk, vágtunk minden földi normát

Ami – hittük akkor -, nem sok szelet hajt,

Büszkék voltunk rá, azt mondtuk: „így van rendjén!”

Kacagtunk és meg sem hallottuk a jajt.

Néha talán láttuk, nem ez az az élet,

Ami miatt egykor kinyílt a szemünk,

Mert az amit éltünk elátkozott lét volt,

Léhaság, s ezért most szörnyen szenvedünk.

Halogattuk folyvást: „megváltozunk holnap!”

Míg csak az a holnap egy nap el se’ jött.

Mire ráébredtünk, elég volt a borból,

Addigra elkéstünk, a sír elfödött.

Helyrehozhatatlan bűneink belátva

Szégyenünkben újra, százszor meghalunk. 

Hiába könyörgünk, hadd próbáljuk újra,

Innen vissza többé nem fordulhatunk.

Ez az orkán minket végleg elszakasztott

Idefenttől és a mélytől odalent.

Nem lesz mostmár többé nyugtunk e világon,

Szélben, fagyban lengjük át a végtelent.

Göteborg. 2007.