Annyi fáradt-szorgos, vaksi-hangya év után
Dolog nélkül csavarogtam Budapesten,
A hirdető oszlopokat bámulva kerestem
Kétkezi munkának való robotos állást,

Mígnem reám esteledett az arany délután,
S holt, barna levélhalmokat fúvott elém
A Ligetbe tévedt ősz, szeptember éjjelén.
A pad persze reggelre hűvös volt, s kemény.

Mint józanságba érő, szépreményű álmok,
Keresetlen mily hamar találtok arra,
Ki vágyait holnapba álmodni akarja,
Mentem céltalan tovább, helyem kutatva.

S járásom kívánva, talpam alá feküdt az út,
Ébredő zsurlók bújtak aszfaltrepedésen,
Fejem felett üdvözölve megszólalt egy kakukk,
Tétovázva, hogy fellépjek a buszra, megálltam,

De oly üde volt a Liget illata, hogy mégsem;
Visszafordultam látni, mint szalad a mókus
Fel-fel, a biztos lombozatba, fel a fűzfakérgen,
S elrebben körüle a csivogó madárkórus.

Körbe-körbeléptem, s a látványba szédülve,
Gyermekké váltam ismét, ki pázsitba ül le,
Mely már meleg, de még zölden harmatos,
Heveredni is jó, szűz, melyen nem tapos

Sáros, nyüzsgő, átláboló cipős lények hada.
Eszembe jutott akkor egy lírai ballada,
Melyet felidézve, számban ifjúkorom méze
Mind egybegyűlt, hol a való álomba szenderült.

Háborgásom nyugod’t, hallva a fülemile füttyét
Hagyom hát, hogy a bolondok egymást üssék,
Míg békén az égboltozatot szemlélgetem,
A holnapnak intek, hogy várjon, a máé a szerelem!

2009-10-08