| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Férfiak, oh Ideje:: 11-15-2009 @ 04:43 pm |
|
|
|
|
Segítség, újranősültem
Talán két hónapos házasok voltunk, amikor telefonon hívtam a férjemet a munkahelyén.
A kolléga vette fel, azt mondta, a párom nincs az irodában, de szívesen átadja neki az
üzenetet.
- Köszönöm! Csak annyit mondj neki, légy szíves, hogy sürgős ügyben hívja fel a
feleségét – kértem, azután csak vártam, vártam, egész délelőtt hiába, délfelé már inkább
várromra emlékeztettem. Mire férjuram hazaér a munkából, már kellően paprikás
voltam, a hiába való várakozás felborzolta amúgy is zilált idegeimet. Fél három után,
ahogy belépett, azonnal a megfelelő méretűre tátottam a számat. Dühösen leintett,
mielőtt a gondolataim mondatokká tömörültek volna:
- Ne kezdd már te is! Teli a hócipőm a nőkkel! Szétvet a méreg! Kati (a volt feleség)
hagyott egy üzenetet, hogy sürgősen hívjam fel, de amikor felhívtam, azt mondta, mással
szórakozzam, ő nem keresett, örül, hogy megszabadult tőlem. Már hogyne kerestél
volna, mondom neki, azt üzented a kollégámtól, hogy hívjalak fel. Erre azt mondja,
keresett a nyári villám, aki a fákat repegeti! Nekem! Érted? Nekem mondd ilyeneket!
Végül kölcsönösen felemlegettük a rokonság ügyes-bajos dolgait, jól kiordítottuk
magunkat. Tudod, kit nézzen hülyének?
Először elképedten hallgattam, majd elvigyorodtam.
- Hogy szólt pontosan, szóról szóra az üzenet?
- Nem értem, mit akarsz ezzel! Az volt az üzenet, hogy amint lehet, hívjam fel a
feleségemet.
A mondat végén, remek memóriájától eltelve büszkén kihúzta magát.
– Tudtommal… – folytatta volna, de magabiztosnak tűnő hangja megremegett,
halkulni kezd, láthatólag leesett az a bizonyos húsz fillér.
– Drágám, adok egy jó tanácsot, még fizetséget sem kérek érte – vigyorogtam a
képébe – ha legközelebb újranősülsz, írd fel a noteszodba, akkor nem érhet baj.
Soha olyan remek életem nem volt, mint az elkövetkező két-három hónapban. Az,
hogy a párom még a széket is megtörölte, mielőtt alám tolta, messze nem festi le az
akkori helyzetemet.
Kulcsprobléma
A férjem szórakozottsága nem új keletű, mindig minden holmiját elhagyta, és nem
emlékezett, hova tette. Folyton keresett valamit, és az vagy az örök enyészeté lett, vagy a
leglehetetlenebb helyről került elő.
Ma is így működünk, rendszeresen eltünteti az én dolgaimat is, emellett tagadja, hogy
egyáltalán valaha is látta. 15 évvel ezelőtt, egy reggel nem találtam a kulcsomat a helyén,
pedig este az íróasztalra tettem. Most mi lesz? A tartalék kulcsot a párom használja, mert
a sajátját két napja elhagyta. Miután nem láttam megoldást a lakásból való kijutásra,
bevettem egy agyi keringésjavítót. Végül az agykontroll segített, rájöttem, hogy a férjem
az én kulcsommal zárta be az ajtót, és magával vitte, miközben a tartalék a zsebében volt.
Telefonunk nem volt, teljes tanácstalansággal bámultam magam elé, és soroltam a
lehetséges megoldásokat. Kimászhatnék az ablakon, de akkor ki kell vágnom a
szúnyoghálót, mert nem levehető, és kívülről van rögzítve, másrészt így is csak egy
problémát oldanék meg, a kapu is előttem tornyosul… Ráadásként elképzeltem a
körülöttünk lévő emeletes házak ablakaiból kandikáló kíváncsi tekinteteket…
Igaz, délutános vagyok, de addig még vásárolnom is kellene, és a lányunk is várt
kilencre, soroltam magamban a döntést segítő érveket. Tíz körül, amikor kinéztem az
ablakon, éppen egy nitrogénes munkaruhát viselő férfi ment az utcán.
Kikiabáltam neki:
- Uram, ha a munkahelyére tart, legyen szíves a portáról telefonálni a X.Y. - nak, a
férjemnek, hogy azonnal jöjjön haza, mert bezárt.
A férfi megállt, alaposan szemrevételezett, majd elvigyorodott, és megrázta a fejét:
- Na, nem! Semmiféle családi perpatvarba nem akarok beleavatkozni! Nem tudom,
miért zárta be a férje, de ha megtette, biztos megvolt az oka rá!
Ezzel, mint aki jól végezte dolgát, fejét rázogatva elsétált. Miközben azon tépelődtem,
hogy sikítsak, vagy röhögjek, szerettem volna én is megrázogatni egy kicsit, de legalább
megkarmolni azt a vigyorgó képét. Már minden reményt feladtam, és éppen keresni
kezdtem egy eszközt, amivel főbe lőhetném magam, amikor a nagyobbik lányunk
megállt a kapunk előtt.
– Miért nem jöttél reggel? – kiabált be az ablakon.
Nagyjából vázoltam a helyzetet: - Jaj, Anikó, életem megmentője! Az utolsó
pillanatban jöttél. Ha nem akarod, hogy itt ma emberhalál legyen, akkor a portáról
telefonálj a lökött (itt egy más szót használtam) apádnak, hogy íziben hozza haza a
kulcsomat, mert ha az ablakon kell kimásznom, megölöm. Mindenképpen megölöm, de
ha kinyitja az ajtót, gyorsabb halált halhat.
Anikó egy darabig dermedten állt a kapu előtt, majd felfogta a helyzet komikumát, és
röhögni kezdett, közben a lábait egymásba fonva, a könnyeit törölgetve görnyedt.
- Nem bírom! Menten bepisilek! – jajongott.
Hogy mitől van ma mindenkinek ilyen jókedve?
- Magánügy! – rántottam meg a vállam. – A WC idebent van, de nem tudlak
beengedni, mert mint tudjuk, nincs kulcsunk.
Anikó elindult a gyári porta felé, de lépésenként megállt, összegörnyedt, visongott. –
Úgy látom, ezeknek nem sürgős, hogy kiszabaduljak – gondoltam. Elővettem a mezei
szótáramat, kigyűjtöttem belőle a jelzőket, amit használni szeretnék, ha a párom
megjelenik, egyiket sem szerettem volna kihagyni a nagy felindulásban.
Fél óra múlva kiszabadultam.
Egy héttel a nevezetes esemény után, egy délutános műszak végeztével képtelen
voltam a kulcsomat a zárba dugni. Hogy is sikerülne, amikor belülről benne van a kulcs.
Most mit csináljak? Régi tapasztalatom, hogy ha a párom elalszik, csak fél órás
dörömböléssel, csengetéssel lehet felébreszteni, utána sem tudja, hol van, azt meg
végképp nem, hogy ki dörömböl. Havonta zárt ki, ilyenkor a szomszédság kikönyökölt
az ablakba nézelődni, sokszor tépelődtem rajta, hogy be kellene szednem a jegyek árát.
Hozzáfogtam a probléma megoldásához, elemlámpával világítva egy körömollóval
sikerült elfordítanom és kilöknöm a kulcsát. A jól végzett munka örömére sóhajtottam
egyet, és megforgattam a kulcsomat a zárban. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó így sem
nyílott… a retesz is rá volt tolva. Ezen a ponton elvesztettem a higgadtságomat, felváltva
nyomtam a kapucsengőt, majd beszaladtam, és öklömmel vertem a szobaablakokat.
Eközben a szembe-szomszédok elhelyezkedtek az ablakok mögött a kényelmes
fotelokban, a produkció érdekesebb volt a TV műsoránál. Mire elfáradt a kezem,
motoszkálást hallottam bentről, de valahogy furcsa volt az egész, nem gyújtott villanyt,
azt sem kérdezte, ki dörömböl.
- Mi a sz..t csinálsz? – szűrtem a szót, finoman.
- Öltözködök.
Kezdetem attól tartani, hogy borotválkozni, fürödni is elmegy, mielőtt ajtót nyitna. Ki
a csodát várhat, akinek a kedvéért átöltözik?
- Nyisd már ki ezt az átkozott ajtót!
- Miért jöttél haza, talán itthon felejtettél valamit? – érdeklődött, miközben belebújt a
pantallójába.
- Hogy az a...! Lejárt a munkaidőm, be szeretnék menni!
- De hiszen éjszakás vagy, az előbb mentél el.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban, mezei szótáram legkifejezőbb jelzőit keresgéltem.
Azt hiszitek, erre azonnal ajtót nyitott? Amíg kivártam, hogy felhúzza a zokniját is,
jóleső érzéssel elsoroltam magamban, hogy mi mindent teszek vele, ha egyszer
bejutok…
A múlt héten csináltattuk a tizenkilencedik kulcsot.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 11-15-2009 @ 04:43 pm
| Hozzászóló: erda (Ideje: 11-16-2009 @ 09:43 pm)
Comment: Kedves Rinka! Nálatok sem unalmas az élet, az biztos! :) Nagyon tetszik, ahogy mesélsz! :))) Üdvözlettel: Éva |
|
|
|
|
| Hozzászóló: piroman (Ideje: 11-17-2009 @ 10:33 am)
Comment: :) Jókat vigyorogtam! |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Anna1955 (Ideje: 11-18-2009 @ 06:20 am)
Comment: Nagyon tetszett...:)))) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Rinka (Ideje: 11-18-2009 @ 03:13 pm)
Comment: Köszönöm, hogy olvastatok, hozzászóltatok. Egy biztos, valóban nem unalmas az életem. :-)))
Szeretettel: Rinka |
|
|
|
|
|
